Szaladin szultán hattini győzelme, majd Jeruzsálem eleste sokkolta az európai uralkodókat. VIII. Gergely pápa azonnal meghirdette a következő, azaz a harmadik keresztes hadjáratot. A hír hallatára Rőtszakállú Frigyes, a Német-római Császárság ura, II. Fülöp Ágost francia és I. (Oroszlánszívű) Richárd angol király közös keresztes hadjáratot szervezett. A hadjárat nehézkesen indult, elsőként a németek keltek útra, de miután Barbarossa Frigyes 1190-ben szerencsétlen körülmények között életét vesztette a Szalef folyón való átkelés során, katonái jelentős része visszafordult. Frigyes halálát a muszlimok Allah műveként fogták fel, aki azért cselekedett így, hogy megszabadítsa őket a nagy veszélytől.
Az angol és a francia király együtt indult útnak, de útközben még megálltak Szicíliában, hogy rendet csináljanak. Az új szicíliai király ugyanis börtönbe csukta az elhunyt uralkodó özvegyét, aki történetesen Richárd húga volt. A főváros, Messina felprédálása után Tankréd szicíliai király belátta, hogy jobb nem újat húzni az Oroszlánszívűvel.
A két koronás fő, II. Fülöp és I. Richárd összeveszett azon, vajon kié a nagyobb dicsősség a sziget pacifikálásában.
Végül sikerült megbékélniük egymással, legalábbis látszólag, és a telet Szicílián töltötték. Ez idő alatt a két király egy leendő házasság miatt civakodott. Richárd ugyanis megígérte, hogy feleségül veszi Fülöp nővérét, de később más jelölt is a látókörébe került. Végül 1191 tavaszán Fülöp külön indult útnak, Richárd pedig mielőtt partra lépett volna a Szentföldön, tett még egy kitérőt Ciprusra. A szigetről már újdonsült mennyasszonyával, Navarrai Berengáriával hajózott el, de leendő hitvese hajótörést szenvedett Cipruson, s az ottani uralkodó bebörtönözte.
A sértett vőlegény néhány hét alatt meghódította Ciprust, majd feleségül vette Berengáriát. Az ifjú ara vele tartott a Szentföldre, majd később Franciaországba is. Berengária az egyetlen angol királyné, aki soha nem lépett angol földre.
1191 júniusának elején végül Richárd is megérkezett Akkón falai alá. A várost az egykori jeruzsálemi király, Lusignani Guidó ostromolta 1189 nyara óta, őt pedig Szaladin emberei szorongatták. A két tűz közé került ostromlók nagyon megörültek, mikor 1190 októberében megjöttek a német csapatok, pontosabban az, ami maradt belőlük császáruk tragikus halálát követően.
A következő év tavaszán V. Lipót osztrák herceg jelent meg azzal az örömhírrel, hogy II. Fülöp és I. Richárd is úton van már. Előbb a francia majd az angol uralkodó érkezett meg, és pár héttel később Akkón falain már a keresztesek lobogói lengtek. Richárd vitézségének híre még Szaladinhoz is eljutott. A győzelem azonban nem tudta feledtetni a keresztény sereg vezérei közötti ellentéteket. Most Lipót és Richárd ugrott egymás torkának, mivel Lipót önmagát tartotta a német sereg vezérének, és ebbéli minőségében egyenrangúnak vélte magát a két királlyal.
Parancsa értelmében zászlajának Richárdé mellett kellett lengenie a várfalon, de lobogója valamilyen úton-módon a várárokban kötött ki.
Lipót emiatt embereivel együtt elhagyta a keresztes tábort és hazaindult. Fülöp király szintén hazatért betegsége miatt, bár katonáit a Szentföldön hagyta. Richárd egyedül maradt és azonnal a tettek mezejére lépett, ebbéli igyekezetét csak fokozta a félelme attól, hogy a hazatérő francia király milyen lépéseket fog tenni Európában az ő kárára.
Augusztus végén indult el Akkónból, hogy mihamarabb Jeruzsálem falai alá érjen. A következő célpontja Jaffa kikötője volt. A sereg a partvonalat követte, ahol kellemesebb volt a levegő. Richárd végig fegyelmet követelt meg csapataitól, csak napi 6-8 kilométert engedélyezett, azt is csak a reggeli hűvös órákban tehették meg. Délutánra tábort kellett verni valamilyen vízforrás közelében, tanulván a hattini katasztrófából. A sereg zárt oszlopokban haladt, hátukat egy utóvéd őrizte. A gyalogosok meneteltek a szárazföld felé eső oldalon, a melegtől legtöbbet szenvedő lovagok a tengerhez közelebb. Ezzel a módszerrel próbálták meg kivédeni a szaracénok folyamatos támadásait. Baha’ ad-Dín muszlim történetíró szerint:
Láttam harcosokat nem kevesebb, mint tíz nyíllal a hátpáncéljukban zavartalanul haladni anélkül, hogy felbontották volna a sorokat.”
A keresztes sereg példátlan önfegyelemről tett tanúbizonyságot, még a büszke, rátarti és harcias lovagok is betartották Richárd szabályait. 1191.szeptember 7-én Szaladin Arszúfnál általános támadást intézett Krisztus katonái ellen. Az Itinerarium regis Ricardi krónika szerint a támadás kezdetekor
gyér népünket mindenünnen körülfolyta a szaracén sokadalom, akkor sem menekülhettek volna, ha akarnak; bátorságuk is hibádzott ahhoz, hogy ennyi ellenséggel farkasszemet nézzenek; úgy körül voltak zárva, mint a birka a farkas állkapcsai közt; körös-körül semmi más, csak odafönn az ég, és ellenség mindenfelől.”
Szaladin terve az volt, hogy kiprovokál egy visszacsapást, aminek köszönhetően a keresztes csapatok harcrendje felbomlik, fegyelmezett vonalaik szétrepedeznek. Az egymást követő rohamok hasonlóak voltak: a gyalogosok nyilakat lőttek ki és gerelyeket hajítottak a keresztesekre, azután szétváltak és jöttek a lovasíjászok, előrenyomultak, támadtak, majd elvágtattak. A keresztesek számszeríjászai viszonozták a tüzet, de a legfontosabb, hogy a folyamatos provokáció ellenére sem hagyták megbontani az alakzatukat.
Folyamatos nyílzáporban araszoltak előre Richárd katonái Arszúf felé.
Az Oroszlánszívű egy mindent elsöprő rohamra tartogatta lovagjai erejét. Délutánra az előőrs már elérte Arszúfot, miközben a hátul harcoló ispotályos (johannita) lovagok már nem bírták cérnával és rátámadtak az őket csipkedő ellenségre. Richárd tisztában volt vele, hogy ha nem segít rajtuk, akkor rövidesen holtan végzik. Elrendelt tehát lovagjai támadását, három rohamot intéztek a szaracénok ellen.
Estére az angol, francia és a templomos lovagok teljes győzelmet arattak. Richárd katonái a muszlimok táborát is elfoglalták, és a dombra ahol eddig Szaladin zászlaját lengette a szél, kitűzték saját zászlajaikat.
A sötétedés beálltával Richárd megtiltotta az ellenség üldözését. Szaladin életrajzírója, Baha al-Din így látta a lovagok pusztító, mindent elsöprő rohamát: „Megragadták lándzsáikat és egy emberként kiáltottak fel. A gyalogság több helyen szétvált, és a lovagok teljes összhangban indultak rohamra. Egyik csoportjuk a balszárnyunkat támadta meg, egy másik a jobbszárnyat, a harmadik pedig seregünk középső részét.”
A győzelem fontos volt ugyan, de nem volt Szaladin hattini diadalához mérhető.
Azt legalább bebizonyította, hogy ő sem verhetetlen, rámutatott Oroszlánszívű Richárd bátorságára, rátermettségére, de Jeruzsálem visszafoglalása nem valósult meg. A már említett Itinerarium regis Ricardi szerint: „A bősz és páratlan király sorra vágta le a törököt mindenfelől, senki sem menekülhetett karja erejétől, mert bármerre fordult, villámló kardja széles utat vágott, s előrenyomulván zuhogtak csapásai, vágta őket, mint az arató a gabonát, s a többi, látván a haldoklókat, tágult tőle, mert a törökök hullái fél mérföldön át elborították a csatateret.” A diadal után a keresztesek bevonultak a Jeruzsálemhez legközelebb eső kikötővárosba, Jaffába.
A Szentföld tengerparti sávja ezzel ismét keresztes fennhatóság alá került.
Bár Jeruzsálemet nem sikerült visszafoglalni, de megegyeztek Szaladinnal, hogy a keresztény zarándokok zavartalanul beléphetnek a városba. 1192 januárjában Richárd hadai már csak pár kilométerre voltak a Szent Várostól, de a király úgy döntött, nem ostromolja meg a várost. Döntésének okait sokan találgatják, különböző ötletek merültek fel. Egy elhúzódó ostrom lehetővé tette volna Szaladinnak, hogy elvágja a kereszteseket a tengertől, de vannak olyan elképzelések is, hogy Richárd igazi célpontja nem is Jeruzsálem volt, hanem Egyiptom. Szaladin országát fenyegetve akarta volna rábírni Jeruzsálem feladására a muszlim vezért. 1192 őszén aztán Richárd elhagyta a Szentföldet, megkezdve viszontagságos útját hazafelé. De ez már egy másik történet…
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
