Az európai nagyhatalmak a nagy felfedezések korától igyekeztek minél több gyarmatra szert tenni, s törekvéseikkel a XIX. században sem hagytak fel. A britek ugyan mindenkinél nagyobb mohósággal bővítgették gyarmataikat, de a franciák sem akartak lemaradni.
Franciaország a XIX. század végén szervezte meg indokínai gyarmatbirodalmát, a mai Laosz, Vietnam és Kambodzsa területén. A második világháborús összeomlás után, a Vichy-ben létrejött németbarát francia kormány különféle előnyöket biztosított a szövetséges Japán számára. A világháborús pusztítások meggyengítették Franciaországot, így a gyarmati hatalmuk is erőtlenné vált. Már 1941-ben megalakult a Viet Minh, a vietnami kommunisták felszabadítási szervezete Ho Si Minh vezetésével. A felkelők ugyan együttműködtek a nyugati szövetségesekkel a megszálló Japán elleni harcban, a háború befejezése után azonban elfoglalták Hanoit, és lemondatták a franciákkal együttműködő uralkodót, Bao Dait, majd szeptember 2-án kikiáltották a Vietnami Demokratikus Köztársaságot.
Franciaország persze nem ismerte el az indokínai államok függetlenségét, csak a gyarmat autonómiáját, így kitört a fegyveres harc, mely nagyrészt Vietnam és Laosz északi területén zajlott.
Már a háború elején világossá vált, hogy Párizsnak nem lesz könnyű dolga. A helyzet csak tovább romlott, miután Kínában is a kommunisták kerültek hatalomra, és egyre több utánpótlás, támogatás érkezett Ho Si Minh csapataihoz. Az indokínai háborúk egyik következményeként Franciaország végleg búcsút mondhatott nagyhatalmi ambícióinak. A háború egyre inkább a két versengő szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok vetélkedésévé vált, azzal együtt is, hogy a háború „francia” szakaszában még Kína volt a Viet Minh fő támogatója, Moszkva inkább az amerikai szakaszban (a „vietnami háborúban”) játszott meghatározó szerepet.
Az indokínai háború már a kezdetektől felemásan alakult, a nagyvárosokat a franciák a technikai fölényüknek köszönhetően biztosították, de a vidék a Viet Minh ellenőrzése alá került.
A vietnámi hadsereg parancsnoka Vo Nguyen Giap tábornok, egy történelemtanárból lett katona volt, akit a személyes bosszú is vezetett a franciák ellen. Első felesége ugyanis francia börtönben halt meg 1944-ben.
A háború döntő összecsapása Dien Bien Phu-nál zajlott le 1954 tavaszán.
A település egy völgyben feküdt, a laoszi határtól nem messze. A franciák terve az volt, hogy létrehoznak egy előretolt helyőrséget, amit aztán Giap serege megtámad, és ők felmorzsolhatják a vietnamiakat. Az elképzelés egy korábbi sikeren alapult, amikor is Giap kellő előkészítés és tüzérségi támogatás nélkül támadott és szenvedett vereséget, Na San-nál. Így aztán 1953 novemberében francia ejtőernyősök landoltak Dien Bien Phu környékén, elfoglalva a várost és a völgyet, ez volt a Castor-hadművelet. Létrehozták a légi összeköttetést, majd kiépítettek nyolc erődöt a környező dombokon, két helyen kifutópályát is kialakítottak.
Tervük egyszerű volt, a vietnamiak támadását a tankokkal és tüzérséggel jól megrakott erődök visszaverik, Giap azonban tanult a korábbiakból és nem kapkodta el a támadást. Összevonta erőit a környező magaslatokon, mintegy 50 ezer embert állított szembe körülbelül 10 ezernyi franciával.
Hegyeken és dzsungeleken kellett keresztülhatolnunk. Éjszaka meneteltünk, nappal aludtunk, hogy elkerüljük az ellenséges bombázást. Néha rókalyukakba húzódva, máskor az ösvény mellett aludtunk. Mindenkinél volt puska, lőszer és kézigránát, hátizsákunkban pedig takaró, szúnyogháló és váltás ruha. Mindenki egy hétre elegendő rizst vitt magával, amelyet az út menti raktárakból pótoltunk. A dzsungelben bambuszrügyeket és hajtásokat ettünk, néha pedig a falusiaktól kaptunk egy kis húst. Akkor már kilenc éve szolgáltam a Vietminhben (sic!), és hozzászoktunk ehhez az élethez.”
– írta egy vietnami katona.
Öt hónap telt el mire Giap elérkezettnek látta az időt a cselekvésre, a franciák már attól tartottak, hogy nem kapják be csalit a vietnamiak. Nem csak az 50 ezer vietnami ásta be magát az őserdőbe, de hamarosan kiderült, a tüzérségi fölény is az övék volt. Elképesztő áron! Húszezer fölműves kerékpárokkal és kézi erővel szállította a fölszerelést, testi erejükkel vontatták fel a környező magaslatokra a vietnami tüzérséget. 1954. március 13-án megszólaltak a Viet Minh ágyúi. A franciák meglepetten látták, hogy nem tudják velük felvenni a versenyt. Charles Piroth a félkarú tüzérségi parancsnok nemrég még fennhéjázóan jelentette ki, hogy „Nincs az a Vietminh (sic!) ágyú, amely akár három lövést meg tudna ereszteni, mielőtt szét nem lövöm.”
Tévedésének szégyenét nem volt képes elviselni, az ostrom során öngyilkos lett.
A Viet Minh tűzereje elpusztította a franciák kifutópályáit, a légvédelmi ágyúk megsemmisítették a leszálló gépeket. Dien Bien Phu ellátása hamarosan már csak ejtőernyőkkel volt megoldható, a segítség egy része azonban a vietnamiak által ellenőrzött területen ért földet. Az erődítménybe utoljára április végén dobtak le egy erősítésnek szánt osztagot, azonban érdemi segítséget már ez sem jelentett.
Tovább rontotta az amúgy sem rózsás helyzetet, hogy beköszöntött a monszun.
Az eső elárasztotta a völgyben kiépített francia lövészárkokat, lerombolta a bunkereket. Május 6-án indult az utolsó roham a gyarmati egységek ellen, mely egyetlen nap alatt megadásra bírta a francia hadsereget, és lezárta a csaknem nyolc éven át tartó háborút.
Christian de Castries, a francia főparancsnok felvette a díszegyenruháját és kitüntetéseit, így teljes díszben fogadhatta az ajtót rátörő vietnámiakat a bunkerében. Elszállítása közben még látta, amint a győztesek levonják a francia trikolórt, és felhúzzák helyére a vietnámi lobogót.
A Dien Bien Phu mellett vívott két hónapos ütközet a becslések szerint mintegy 2000 francia és 8000 vietnami áldozatot követelt. Franciaország elismerte egykori gyarmata függetlenségét, ám az 1954 júliusában megkötött genfi egyezmény Vietnam kettéosztásával elvetette egy még hosszabb és véresebb háború magvait is. Északon létrejött egy kommunista Vietnam, délen pedig egy, az USA által támogatott ország, Dél-Vietnam.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
