„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.
A lovászomat a felnyergelt hátaslovammal délelőtt fél 10-re a parancsnokság elé rendeltem. Az őrmesterrel elbeszélgettem még a zavaros katonai helyzetről, és hogy Novij Oszkolba indulok. Utasítottam, hogy mihelyt elmenni lát, telefonálja meg a segédtiszt úrnak, hogy hozzá indultam.
–Értem, hadnagy úr!
Előbb lépésben mentem, majd ügetésre fogtam a lovat. Vágtatni nem lehetett, mert a 26 fokos hideg, a huzat miatt kibírhatatlanná vált. Novij Oszkolban nagy volt a kapkodás!
A városba települt parancsnokságok, alakulatok nagyrészben már hátravonultak, néhányan az ittmaradottak közül útrakészen álltak. Osztrogozsszk felől, a frontszakaszok katonái vonszolták magukat, menekültek. A lábak pokrócokba voltak burkolva. Jöttek, jöttek több szakasznyi tömegben, vagy 5-10 fős csoportokban. Mindenki – takaróba, vagy egyéb lepelféleségbe burkolta magát. Olyan is volt, aki magánosan jött. Bot volt a kezében, arra támaszkodott. Soknak zsákból gyűrt csuklya volt a fején. Puska senkinél!
Megállítottam egy 4 fős csoportot.
–Katonák, álljanak meg!
Nem néztek rám, csak vonszolták magukat tovább.
–Állj! – kiáltottam erősen rájuk.
Mint a bambultak, úgy álltak meg.
–Honnan jönnek?
Nem válaszoltak.
–Honnan jönnek, az istenit, feleljenek! Süketek maguk?
Egy tizedes volt köztük, tőle igyekeztem kérdezősködni:
–Honnan jönnek? – kérdtem ismét.
–A Dontól!
–A Don melyik részéről? Milyen magasabb csapattesttől?
–Osztrogozsszktól keletre, a 10. könnyű hadosztálytól!
–Ezrede?
–A 6. gyalogezred!
–Mi van a hadosztállyal?
–Szétvertek bennünket! Akik megmaradtunk, menekülünk! Megfagyunk, éhségünkben meghalunk!
–Éhesek?
–Két napja nem ettünk, nem ittunk!
Néztem a szerencsétleneket. Szinte összeestek fagyos-éhes gyengeségükben!
–Nézzék, ott van egy katonai parancsnokság! – mutattam a zászlóaljam épületére. –Menjenek oda, ott ellátják magukat élelemmel, és meg is pihenhetnek!
–Nem, nem, hadnagy úr!
Ezt olyan félelemmel, olyan riadtsággal kiáltották, hogy kérdés merült fel bennem, hogy mi van ezekkel az emberekkel?
–Bemegyek magukkal. jöjjenek velem! Egyenek, és kapjanak erőre!
–Félünk, hadnagy úr!
–Miért, és kitől félnek?
–Sok katonát lőttek már agyon, akik élelmet kerestek!
–Fosztogattak?
–Élelmet akartunk szerezni, meg testünkre valami meleg ruhát!
–Kik lőtték le a katonákat?
–Az ezredesek, meg a tábornokok, és az ő parancsaikra a fegyveresek!
Elgondolkodtam. A rendcsinálás meg nem engedett eszközökkel történik!
Makacskodtak, nem tudtam velük mit tenni, útjukra engedtem őket. A lovat az őrségre bíztam, s beléptem a parancsnoksági szobába. Bent a zászlóalj adattára-irattára már ládákba volt csomagolva, elvonulási parancsra vártak.
Zűrzavar mindenütt! Nincs kézben az út és az utca! Ellentmondó parancsokról értesülünk! Mindenki mást akar! Igazi káosz van a fejekben, éppúgy, mint a harcok terein! Aki teheti, menekül! Pánik uralja a várost!
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
