Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„…virrasztok, őrszem gyanánt – seregem
szálláshelyének ismerete híján.”
(Marno János: Misztérium)
„Hogy lássák egymást a lángok,
éjjel fáklya volt kezünkben.”
(Filip Tamás: Akit követnek nyomai)
2024. december 22-én került föl a Tiszatájonline.hu felületére Horváth Florencia Gyönyörű Ágnesek című verse – mely már föliratával megejt és kíváncsiságot ébreszt; retorikai kompozícióként pedig az utóbbi esztendők egyik legfontosabb, legmaradóbb lírai megnyilatkozásának hat:
Gyönyörű Ágnesek
A legközelebbi és a legtávolabbi,
kihez hasonlítottak és kihez hasonulni
tudtam. Meg sohasem. Ez a metszet.
Ellentétesen izzó végei egy skálának,
amin nők, hangszínek ágensei.
A mentor. A fejedelemasszony.
Közös utazás a Siratófalhoz csendben.
Látom állni őket.
Az egyik ráteszi a kezét, mormol,
írók nevei hagyják el a száját.
A másik sosem lépi át a pillanatot.
Erős és szikár, szelíd és bölcs.
Tudás és természetesség között.
Gimnáziumi tanóra vagy fehér tincs –
szobraimat én így viszem. A barát,
akit a fáraó fogad és a szép szűzlány
a katedrális előtt. Világom két pólusa
vagytok. Lenni, mindig csak kimért
ösztönösséggel. A nemesség, nagyság,
amiért dolgozni tudok, vagy maga
az időtlenség, amit a Gergely-naptár
sem bír.
Bevallatlan lángoszlopom csapongva
vezet. Aki hiába vár, ahhoz ragaszkodom.
Egyiptomtól Itáliáig futok. Kel az új Hold,
reszket a kéz, konok legyek vagy elítélt.
Hát imádkozom veletek. Firenze felsír,
a tömeg megremeg.
Miféle Ágnesek? S mitől gyönyörűek?
A nevezettek kilétére csakhamar rájövünk; ezután már csak arra kell rájönnünk, miből jöttünk rá… Az olvasás mint metanyomozás kedvvel merülhet alá az utalások rendjébe.
Gergely Ágnes költészetében Firenze egyszerre műveltségi és érzelmi origó, az értelmes lét metonímiája. Nemes Nagy Ágnes verseiben Ekhnáton fáraó alakja egy földhöz hű, de napot tudó metafizika záloga. Ha csak ennyi alapvetést számításba veszünk, máris gyönyörű poétikai arcéleket tudunk társítani az olvasottakhoz. De további nyomok is követik figyelmünket: a kettős jelenlét a Siratófalnál; a gimnáziumi magyarórák és a fehér tincs motívuma; a katedrális magaslata és a hajón vitt szobrok poézise; legegyértelműbben pedig a nevekkel űzött, szelíd játék („nemesség, nagyság”, „Gergely-naptár”).
A mű egyfelől kettős hódolat – másfelől kiérlelt hitvallás. Hommage és ars poetica egyszerre. Ezenfölül az Ágnesek megnevezés metonimikusan a női irodalmat magát is jelöli; azaz a vers jelentősége nemzedéki és korszakos kontextusban is kiteljesedik. Nemcsak esztétikája, de szellemtana is van.
Figyelemre méltó végül, hogy a szöveg nem hivalkodóan, de él az Ágnes/ágens szójátékkal (anagrammával). Joggal. Hiszen innen olvasva valóban „ágensek”, más szóval szépséget cselekvők, titkok ügynökei a költők…
*
Horváth Florencia a legfiatalabb irodalmárnemzedék tagja (2002-ben született), de versei korántsem pályakezdőre vallanak. (Mindemellett egyéb írásaival és közösségszervező munkájával is sűrűn cselekvő részese irodalmi életünknek.) Folyóiratközlésben és kéziratban is számos művét olvastam, s lenyűgöz, mennyire komoly témákhoz nyúl mekkora komolysággal. A hosszú sorok elnyújtott fájdalma, a képi lelemények közé tűzdelt vallomásos szentenciák, az érett grammatikába gyolcsozott vérzékeny ráismerések abban a traumaköltészeti paradigmában helyezik el munkásságát, mely az „új komolyság” líranyelvét talán a legmegrázóbban beszéli.
Izsó Zita, Kali Ágnes vagy Terék Anna elhivatott műveiből már tudhatjuk: a legbátrabb irodalmi szövegek mélyén nemcsak szemiotika, de pszichológia is lappang. Sőt, lélektannál mélyebb összetevők – melyek nevesítésére bizonyosan a költészet a legalkalmasabb. Horváth Florencia írásaiban különlegesnek tetszik, hogy nála a gyász és a szorongás lelki-szellemi övezetei helyenként a transzhumanizmus metafizikájával határosak.
E költészet minden irányban azt sugallja: az anyag is lélek, és az emlékezetnek a vers a legméltóbb anyaga.
A szentenciás erély nagy formátumra mutat: „Hiába áll / az ember két félből, nem lehet egyik sem.” (Higany vagyok, fény vagyok, csík vagyok, mész vagyok, föld vagyok); „Mindenki szó.” (uo.); „Szentté válni könnyű, mégis teljesen / felesleges, menteni úgysem lehet vele a helyzeten.” (Idénymunka); „Ami látható, idegen anyagból áll” (Nem porlad el). – A ráeszmélések maradandó költészetté válnak rögtön: „aki már nem is biztos, hogy valaha létezett” (Utoljára anyám); „Választanom kell szemed / és a lélegzetvétel között.” (Nem tart itt); „Dolgom a szabadulás” (Mégis vissza). – A szótalálati pontosság letaglózó: „…nem láttam a fehér sziklákon ülni az imádkozó / reménytelent” (Fehér sziklák). – A gyermeki mitologizálás (melyben egybeér mese és metafizika) megrendítő: „Szememben a két sarkpont, közötte az anyaország, / királynője te vagy. Inasod, rabszolgád, ágyasod lennék, / ha visszajönnél.” („Alagsor, elfekvő, 11-es kórterem, 07-es ágy); „Királynőnek kereszteltek, most apród, / cseléd vagyok, naphosszat cipelem hátamon gondolataim / terhét, ezt a megírt sorsot, elrendelést.” (Kilépő) – Az ars poeticaszerű betétek is helyükön vannak: „Ami testemből jön, / az a vers” (Valójában senki).
Emlékezetes képek, higgadtan töredelmes tónus, zenét imitáló szövegritmus, a tudat víz és hó közti halmazállapota… Hogy ezek a sajátosságok miképp állhatnak össze debütálássá? Hamarosan megtudjuk. Horváth Florencia Hiátus című első kötete a Kalligram gondozásában várható a közeles jövőben.
Fotó: Pixabay
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
