Szép, de ugyanakkor hideg őszi napon került sor a DAC-Szered bajnoki mérkőzésre. A járványügyi korlátozások miatt „csak” 3217 néző lehetett jelen. A liptószentmiklósi fiaskó után, még nagyobb pofonba szaladtak bele a sárga-kékek, ezúttal hazai pályán. De lássuk a részleteket!
A mérkőzés előtt első utam a MOL aréna kápolnájába vezetett, ahol elimádkoztam a bátyám által írt imát. Majd irány a beléptetés, gyorsan meg is voltam vele. Jóval kevesebben voltunk, mint szoktunk lenni. Bent kétkedve kérdezték tőlem, vajon mi lesz az eredmény? Én mindig győzelmet mondok, ezúttal sem változtattam rajta. Konzervatív szurkoló vagyok, a csapat ellen sosem fogadok. Felérve a lelátóra még volt időm áttanulmányozni a mérkőzés napjára kiadott Híradót. Lapozgattam és figyelmesen olvastam a csapatok keretét. Nos, hazai valóban kevés van. Főleg nálunk. Lassan érkeznek a „padtársaim”. Papi és Terike is elfoglalja helyét.
Majd jön a Nélküled. Valahogy már itt rossz sejtésem volt, mert olyan szomorúan és halkan szólt. A kezdőrúgás előtt gyászcsend. Egy fiatal, 18 éves játékosunk vesztette életét autóbalesetben, illetve a kisudvarnoki polgármester. Nyugodjanak békében!
A Himnuszra feláll a nézősereg és bizony az utolsó verssoroknál majdnem egy gyors gólt is szerezhettünk volna Nicolaescu révén, de a kapu fölé emelte a labdát. Sebaj, majd a következőt. A szerediek a tabella alsó felében, mi a felső részben foglalunk helyet. Bizalomra adott okot az első támadás, de játékosaink nem találták a góllövő cipőjüket. Krstović helyzete is kimaradt az első negyedóra után, majd Lamkel Zé szólója adott némi reményt, egészen addig, amíg nem hatástalanították a találatát. Schäfer Andris fejese a bal kapufa mellé szállt. A vendégek sem tétlenkedtek és bizony Jedličkának hárítania kellett. Egykori csapatkapitányunk, Ljubičić is gólt szeretett volna lőni a MOL arénában, de a sárga-kékek hálóőre résen volt. A mérkőzés nem volt valami pörgős, Németh Antal fiai próbálkoztak. Andzouana és Schäfer is helyzetbe került, mégis az első gólt a horvát származású Krstović jegyezte a 32. percben.
Gondoltuk, most már könnyebb és nagyobb iramú lesz a mérkőzés. Sajnos tévedtünk. Sőt, amikor már az első félidő végéhez közeledtünk a szerediek Morong révén egyenlítettek. Egy kipattanó labda lett Jedlička veszte. Nem hiányzott, főleg így a lefújás előtt.
A félidőben a nagyölvedi plébános úrral, Attila atyával beszélgettünk, aki szomorú volt a hétköznapi Fradi vereség miatt is, de bízott benne, hogy kimászunk a hullámvölgyből. Akkor még mosolyogtunk rajta, amikor azt mondta, hogy a Bayern München mérkőzéseire kell eljárnia, ha győzelmet szeretne látni. A mérkőzés végén már sajnos nem tűnt annyira viccesnek a kijelentése. De mit is tartogatott számunkra a 2. félidő? Sok jót nem! Sőt még két gólt kaptunk.
A második játékrészben még laposabb lett a játék, pontatlan passzok, tanácstalanság a pályán, ideges szurkolók.
Bizony, bizony régen hangzott már fel a stadionban a „Hol a csapatunk!” rigmus. Az Ébresztőt már többször hallottuk az elmúlt időszakban, de most már a vezetőedzőt is távozásra invitálták a B-közép szurkolói. Pedig nem csak az edzőn múlik, múlott a meccs.
Az edző abból főz, amije van. Persze a taktikai utasításokat ő hozza meg és ő állítja össze a csapatot. Sajnos most hiányzott jó pár játékosból az a bizonyos tűz is. Egyesek lelketlenül futballoztak.
Az 55. percben ismét Morong büntetett és már kettővel vezettek a vendégek. Közben érkezett Balić és Hahn, hogy felrázzák az álmos sárga-kékeket. Próbálkoztak is, de lövéseik nem jelentettek veszélyt Yakubu kapus számára. Elhitték, hogy győzni tudnak a MOL arénában és így is lett. Bár töredezett lett a játék, de taktikusan játszottak a szerediek.
Mi viszont csak rugdostuk a labdát, elképzelés nélkül. Rossz volt látni, ahogyan játszunk. Vagyis nem játszunk.
A fiatal hazai Veselovský is a pályára lépett, de sajnos Ő sem tudott segíteni. Végül a kegyelemdöfést a csereként beállt Karrica adta meg a 90. percben. A védelmünk romokban hevert, középpályánk szétszórva, támadóink hatástalanítva.
A lefújás után az elégedetlenségnek adtak hangot a szurkolók, Schäfer Andris szeretett volna valamit mondani a B-középnek a megafonba, de a biztonsági személyzet megakadályozta azt. Kár érte, pedig kíváncsiak lettünk volna, mit mond. Az biztos, hogy lehajtott fejjel és szomorúan hagyta el a pályát. Pedig a válogatott mérkőzés előtt jól jött volna neki egy kis bizalomnövelés. De lehet, a gólokat a nemzeti tizenegynél rúgja majd.
Csalódottan hagytuk el a stadiont. Azt gondoltuk a liptószentmiklósi kisiklás után már rosszabb nem lehet. Egy klasszikust idézve, azaz Simon Tibort, a Ferencváros kiváló csapatkapitányát:
Lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha! Van úgy, hogy az embernek rossz napja van és a pályán semmi nem sikerül. Nem számít, a lényeg az, hogy lássák rajtad az emberek, hogy megszakadsz a klubért, a szurkolókért és akkor a vereség is meg van bocsátva. Ilyen egyszerű!”
Hazafelé egy hajléktalan állított meg és megkérdezte: Tényleg 3:1-re kikaptunk? Sajnos a válaszom az igen volt. Majd szomorúan csavarta a fejét és lehajtotta…
Bizony a városban, a Csallóközben, a Felvidéken és az anyaországban is nagy figyelemmel kísérik a csapat szereplését. A csalódás mindenkinek fáj, a győzelem mindannyiunknak öröm. Maradjunk az utóbbinál inkább kedves játékosok!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
