A nő, akinek a neve az elegancia és a luxus szinonimájának számít, a semmiből építette fel dollármilliókat érő divatbirodalmát. Nincstelen árva volt, majd ambíciókkal teli kamasz, stílusával másokat lenyűgöző lány, odaadó szerető, sikeres üzletasszony, szigorú vállalatigazgató, nagyvonalú mecénás, lelkes művészetrajongó és megbízható barát. Mindenekelőtt azonban forradalmár, aki megszabadította a nőket az őket évszázadokon át sanyargató fűzőtől, a nevetséges túldíszítettségtől, megmutatta nekik az egyszerűség eleganciáját, és letette a XX. századi divat alapköveit.
A világ egyik legértékesebb divatcégének alapítója − akit életének hat évtizedében luxus és pompa vett körül − egy nyugat-franciaországi kisváros, Saumur szegényes közkórházában született 1883 augusztusában.
A Gabrielle Bonheur Chanel névre keresztelt kislány utazó kereskedő apja több mint egy évvel később és csak hosszas pereskedés után, szerződésben meghatározott összegű hozomány fejében volt hajlandó feleségül venni az anyát, az alig húsz éves Jeanne-t, noha már két közös gyermekük volt.
A házasságkötés után a család gyakran költözött, és a fiatal feleség, amikor csak tehette, elkísérte útjaira a férjét, máskor pedig követte vagy éppen próbálta megtalálni. Cipelte magával a kicsiket, kánikulában vagy hóban, akár állapotosan vagy betegen is. Összesen öt közös gyermekük született 1895-ig, amikor a meggyötört nő betegségei elhatalmasodtak, és 33 éves korában meghalt.
Albert Chanel ezek után a két fiát magára hagyta, három lányát pedig beadta az aubazine-i Mária Szent Szíve kongregációba, majd Amerikába ment szerencsét próbálni.
Az ekkor 12 éves Gabrielle a kolostor komor, szigorú szabályokkal terhelt légkörét fojtónak találta, ám az itt eltöltött évek alatt szerzett tudás és tapasztalatok alapozták meg végül is történelemformáló személyiségét.
Az apácák nemcsak varrni tanították meg, letisztult ízlésének kialakulásában is nagy szerepet játszottak, és az aubazine-i létből később gyakran merített inspirációt. Gyermekként nagyon tetszett neki például a kolostor XII. századi ablaküvegének egyszerű, egymásba fonódó indákat ábrázoló mintázata, amelyben felfedezni vélte nevének kezdőbetűjét, a C betűt. Később ez a minta ihlette divatháza ikonikus logóját.
Az ifjú Gabrielle hamar felismerte, hogy ő többre hivatott annál, mint hogy élete végéig abban a kelengyeüzletben szolgálja ki a vásárlókat, amelyben – elhagyván a Notre-Dame Intézetet − kisegítőként kapott munkát. Esténként a vele egykorú nagynénjével, Adrienne-nel Moulins város egyik zenés kávéházában, a Rotonde-ban múlatta az időt, ismerkedett a városban állomásozó katonákkal, és énekesnői karrierről álmodozott.
Idővel sikerült elérnie, hogy a szünetekben, amíg a hivatásos zenészek pihennek, ő is színpadra léphessen. Repertoárja mindössze néhány dalból állt, ráadásul a hangi adottságai sem voltak éppen megfelelőek, mégis, amikor a kakas hangjának imitálására épülő Ko Ko Ri Ko vagy egy elveszett eb kereséséről szóló, „Ki látta Cocót a Trocadérón?” című slágert énekelte, a közönség újra és újra Cocót kiáltva többször is visszatapsolta.
Sikerein felbuzdulva a becenévvel felruházott lány egy nagyobb városba, Vichybe ment, hogy ott építse tovább énekesi karrierjét, próbálkozása teljes kudarccal végződött, ezért kénytelen volt visszatérni Moulins-ba. Noha nem mondott le álmairól, belátta, hogy új kitörési lehetőséget kell találnia, és ezt végül egyik rotonde-beli katona barátja, Étienne Balsan személyében találta meg. A dúsgazdag textilgyáros meginvitálta Royallieu nevű birtokára, ő pedig nemcsak elfogadta a meghívást, három évig ott is maradt nála.
„Életem legnagyobb szerencséje volt, hogy találkoztam vele” − nyilatkozta első igazi szerelméről, Arthur „Boy” Capelről a divattervező
Balsan szeretőjeként olyan körülmények között élhetett, amilyenekről korábban álmodni sem mert: lovaglással, pihenéssel és szórakozással, gondok nélkül teltek mindennapjai. Számos művésszel és arisztokratával kötött barátságot azok közül, akik rendszeres vendégei voltak a kastélynak, ekkor kibontakozó, szokatlanul egyszerű, ám formabontó öltözködési stílusával, remek humorával, valamint vonzó külsejével sokakat levett a lábáról.
Egyiküket különösen: a brit felső tízezer köreibe tartozó Arthur „Boy” Capel lovaspóló-játékost − akiről az a pletyka járta, hogy VII. Eduárd törvénytelen gyermeke. Furcsa helyzet alakult ki, de az érintettek közül egyik sem bánta igazán. A lány Balsan villájában maradt, ám az angollal (is) folytatta a megkezdett szerelmi viszonyt.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
