Egyszer majd nekünk is újra el kell foglalnunk ezt a hazát, s újra kell építeni ezt a többfelé szakadt közösséget, a nemzetünket.
Amikor nagyjából ezerkétszáz évvel ezelőtt Etelközben a hét vezér vérszerződést kötött, s ezzel lerakta a magyar állam és a történeti alkotmányunk alapjait, s mintegy másfél évszázaddal később Istvánt királlyá koronázva létrejött a keresztény Magyar Királyság, egyikük sem gondolta volna legrosszabb álmában sem, hogy a magyarság államalapító akaratát és tehetségét sok-sok évszázaddal később diszkóval ünneplik (?) majd a Parlament épülete előtt. Nemcsak azért nem gondoltak erre, mert nyilván nem ismerték sem a Parlamentet, sem a diszkót, pláne nem Magyar Pétert, hanem azért leginkább, mert álmaikban és gondolataikban inkább egy magabíró, szabad és független – ahogy ma mondják: szuverén – Magyarország megteremtéséért és megtartásáért fohászkodtak, ahogyan későbbi korokban is legjobb uralkodóink, államférfiaink.
Törzsfőink és királyaink ismerték persze a veszteségeket, a vereségeket, az árulást, széthúzást és a testvérharcot, de a vérszerződés akarata és a Szent István-i örökség mégis túlélt besenyőt, tatárt, törököt, németet és oroszt is. Azt is túlélte, amikor a szocialista diktatúra megszentségtelenítő kísérlete a kommunista alkotmány vagy jobb esetben az „új kenyér” ünnepévé akarta varázstalanítani augusztus 20-át, pedig négy évtizeden keresztül folyt az agymosás, de egy pillanat alatt kiderült a rendszerváltoztatáskor, hogy hiábavaló volt minden igyekezet.
Ne legyenek kétségeink, az ország háza előtti diszkó, az államalapítás ünnepének „ócsítása” csak egy elővágás. Lesz majd itt ünnep, új ünnepnap, amikor a dicsőséges lájkforradalom győzelmére és a diszkókirályság kikiáltására emlékeznek nagyszabású ceremóniákkal, s a megtérdepeltetett és kényszerzubbonyba öltöztetett ország egyik fele önfeledten táncikál és tapsol majd az őrült lemezlovas intésére. Az ország házának sokat látott falai iszonyodva húzzák akkor össze magukat, a Kossuth téren Rákóczi, Tisza István, Andrássy Gyula szobortekintetüket az égre emelve mondanak átkot, a másik oldalon József Attila fülét befogva próbál túllépni e mai kocsmán. Aztán majd ennek is vége lesz, a tér kiürül, s a tébolyult bohóckirály magányosan ül majd a Parlament ablakában, sörrel és cigivel a kezében, kétségbeesetten nézve a szeméthalmokkal tele Kossuth teret. Ha van, lesz tiszta pillanata, ő is tudja: csörgősipkás pünkösdi királyság az övé, s a majdani történelemkönyvekben csak egy gyászfeketével írt lábjegyzet lesz, ha lesz. Addig persze sokaknak sokat kell majd szenvedniük, sokakat meghurcolnak, börtönbe zárnak, megbélyegeznek, kirekesztenek, kisemmiznek, kilopják, kiárusítják az országot alólunk. S ha majd elfogynak a fideszes ellenségek, talál újakat magának. Mert a kontár cézárok, ripacs Nérók nem tudnak ellenség nélkül élni. De túl fogjuk élni, a vérszerződés és a Szent István-i magyar államiság sok évszázados öröksége bizonyítja a magyar nemzet életrevalóságát, szívósságát. Az egyik tiszás miniszter a tatárjárásnál is nagyobb pusztítást látott az Orbán-kormányok idejében, ezzel is bizonyítva, fogalma sincs a magyar történelemről. Magyar Péter kormányzása viszont inkább a besenyők etelközi betöréséhez hasonlítható. Nagy pusztítást végeztek, s talán éppen emiatt kerestek új hazát vérszerződő eleink. Egyszer majd nekünk is újra el kell foglalnunk ezt a hazát, s újra kell építeni ezt a többfelé szakadt közösséget, a nemzetünket.
Semmi kétségem nincs, hogy sikerülni fog. Lehet, hogy nem holnap, de ezt is túl fogjuk élni. Mert „az élet a csodáké, a sorsé, s megrendülni nem szabad sem az életen, sem a csodákon, sem a sorson. Hiszen mikor Etelközben voltunk, s ki-kicsaptunk prédára, hányszor jöttünk arra haza, hogy se feleségünk, se sátrunk, se gyermekünk, s lám, még mindig élünk.”
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
