Gyűlölik és szeretik magukat a németek, miközben egyre több európai nemzet ugyanígy érez a németekkel szemben.
„Im Geist getrennt / Im Herz vereint (…)
Überheblich, überlegen
Übernehmen, übergeben
Überraschen, überfallen
Deutschland, Deutschland über allen.”
Rammstein: Deutschland
A világhírű német hard rock együttes, a Rammstein legújabb lemezének címadó száma a német önreflexió ritka pillanata, a mottóként idézett néhány szakasz lefordítása pedig embert (költőt) próbáló feladat, a jelzőként, de főnévi igenévként is értelmezhető minősítések példanélküli bátorságról tesznek tanúságot, nem beszélve a „Deutschland, Deutschland über allen” sorról, amely egyetlen mássalhangzó erejéig tér csak el a náci Németország himnuszától.
Meglepő helyzet állt elő: harminc évvel a Berlini fal ledöntése után újra érdemes beszélni a német kérdésről. Ezúttal természetesen nem az 1806 és 1990 közötti kontextus, azaz az államiság és a területi rendezés kérdésköre a meghatározó, hanem az Európai Unión belüli erőviszonyok, nevezetesen a Német Szövetségi Köztársaság demográfiai és gazdasági túlsúlyából fakadó hatalmi küzdelem, amely német részről jelenleg nélkülözi a nagyhatalmi bölcsességet, politikai érzékenységet.
A XXI. Század Intézet május 15-i rendezvényének címe, a „Hassliebe” különös szókapcsolat, amelynek jelentése az odi et amo, „gyűlölöm és szeretem” catullusi gondolatra vezethető vissza. Más szavakkal: egyidős az emberrel. 2019-ben ennek az érzelmi antagonizmusnak két dimenzióját is megfigyelhetjük: gyűlölik és szeretik magukat a németek, miközben egyre több európai nemzet ugyanígy érez a németekkel szemben.
Talán nincsen még egy olyan állama Európának, amelynek teljesítménye, pontosabban teljesítményének megítélése ennyire dichotómiáktól terhelt. Különleges súlyt ad ennek a jelenségnek, hogy az európai történelem egyik fiatal, alig 150 éves államalakulatáról beszélünk. A lengyel filozófus, Karol Sauerland gondolatát kölcsönözve és tovább fűzve: a németség hosszú évszázadokon át elsősorban kultúraként létezett és olyan teljesítményekkel büszkélkedhetett, melyek egyedülállók és kivételesek. Ugyancsak egyedülálló és kivételes az a problémakör, melyet Németország egységes államalakulatként idézett elő, és ami történelmi mércével igen rövid idő alatt a német kultúra térvesztéséhez vezetett, hogy ne használjam a hanyatlás kifejezést.
Ez az állam a kezdetektől komoly identitásproblémával küzdött, amit 1871 és 1918 között kezelni volt képes a Hohenzoller-ház, azaz a császár képviselte legitimáció, illetve a bismarcki politikai tradíció nagyszabása és bölcsessége. A Párizs környéki békékkel azonban minden megváltozott. Újabb töréspont az 1945-ös év, a hitleri Németország bukása, melyet máig – Jürgen Habermas múltgyűlölő filozófiája nyomán – „nulladik óraként” emlegetnek.
Nem lehetünk azonban igazságtalanok, hiszen az első és a második világháborút követően a győztesek olyan szinten, annyira „sikeresen” stigmatizálták a német nemzeteszmét, a tág értelembe vett német kultúrát, hogy lehetetlenné tették a normalitáshoz való visszatérést. Mindez máig akadályozza a saját sérelmek feldolgozását, megélését, így „a történetekből – Ernst Noltét, az egyik utolsó XX. századi német történészóriást idézve – nem válhatott történelem”.
Ugyancsak ennek a megbélyegzésnek a következménye az a végletes érzelmi elfojtás, amely mindmáig blokkolja a közösség öngyógyító mechanizmusait, mindezt a romantika hazájában! Következménye van ugyanakkor az elfojtásoknak is, így nem érdemes csodálkoznunk azon, miért nem történt meg Németország keleti fele kommunista múltjának és a kommunizmus szenvedéstörténetének feldolgozása! Máig alig esik szó a német antikommunista hősök áldozatáról, ezzel szemben a német történeti emlékezet egyetlen orientációs fókuszpontja a Harmadik Birodalom által elkövetett népirtás, a Holokauszt. Ezt a bűnt nem egyszerűen kollektívnek, azaz az egész német társadalom bűnének állítják be mai is, ami önmagában abszurd, de annak felelősségét öröklődő (!) tehertételként cipelik, cipeltetik a legfiatalabb nemzedékekkel is, függetlenül attól, hogy több mint hetven évvel később születtek.
Újabb és semmivel nem csekélyebb tehertétel, hogy az újraegyesítés nem egy kettészakított ország természetes összeolvadása volt, hanem a keleti országrész ultimátumokkal szegélyezett annektálása a nyugatiak részéről, melyet – családi tapasztalatból mondom – a keletiek lenézése és folyamatos megalázása kísért. A közkeletű német „Vergangenheitsbewältigung” kifejezése mindennek szimbolikus sűrítménye, hiszen jelentése szerint a múltat le kell győzni, le kell gyűrni, ami a magyarok számára teljességgel érthetetlen, akik József Attila nyomán pontosan tudják, a múltat legföljebb be lehet vallani.
Ha közép-európai értelmiségiek Németországról beszélnek, két csoportot figyelhetünk meg. Az egyik Németországot, illetve a már-már egyneművé vált német politikai elit válaszait és univerzalisztikus értékszemléletét, pontosabban értéksemleges szemléletét tekinti követendő mintának. A másik csoport értetlenül és növekvő elégedetlenséggel áll szemben a német iskolamesteri attitűddel, az erkölcsi felsőbbrendűség európainak álcázott német pozíciójával, mely pozíciót nagyban megkérdőjelez a háttérben zajló és kérlelhetetlen német érdekérvényesítés, legyen szó akár társadalom-, kül-, gazdaság- vagy energiapolitikáról. Míg a kritikusok száma folyamatosan növekszik, az első csoport tagjai egyre magányosabban éltetik a korunk kihívásaira adott német válaszokat.
Bárhogy is van, tagadhatatlan, hogy Németország és ezáltal Európa hónapról hónapra, évről évre egyre jobban kiszorul a világpolitika küzdőtereiről. Szóval van miről beszélnünk. Közös gyengénkről: Németországról.
(Az írás a XXI. Század Intézet Helyzet van programsorozata részeként a „Hassliebe” Németkérdés újra? című konferencián elhangzott köszöntő előadás szerkesztett változata.)
Tallai Gábor
író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
