Demokrácia német módra

Demokrácia német módra

Arról sem akart hallani, hogy az effajta tilalom és a szólásszabadság cenzúrája a régi pártállami időket juttatja eszébe a volt NDK polgárainak.

Az egymástól alig húsz kilométerre fekvő két türingiai város, Weimar és Jéna jól ismert szerte a világban. Úgy is mondhatni, hogy a történelem levegője lengi be őket.

Weimarban kiáltották ki 1919 januárjában az első német köztársaságot. Jénában nyitotta meg Carl Zeiss a XIX. század közepén azt műhelyt, amely később alapítója nevén a világ egyik leghíresebb optikai üzemévé nőtte ki magát.

Weimarban élt haláláig, kisebb-nagyobb megszakításokkal 57 éven át Johann Wolfgang von Goethe. Jénában élte le rövid életének utolsó évtizedét Friedrich Schiller. Ez év augusztus nyolcadikán pedig Martin Schulz járt itt.

Az SPD elnöke és kancellárjelöltje a két város közös munkássegélyező szervezetének meghívására kampánykörútja során egy többgenerációs jénai lakóotthon kertjében nyugdíjasokkal találkozott, hogy kötetlenül elbeszélgessen velük családról, nyugdíjról, idősgondozásról és a különböző nemzedékek együttéléséről. Aztán kiderült, hogy kötetlenségről szó sincs.

A témákat ugyanis előzőleg az SPD berlini központjának illetékesei közölték az otthont is fenntartó munkássegélyezővel, az pedig körlevélben fordult a lakókhoz, nyomatékosan a menekült- és migránskérdés mellőzésére kérve őket, mivel az „a szervezők szerint nem férne bele a másfél órás beszélgetés szűk keretei” közé.

Megérkezése után Schulz a demokrácia felkent bajnokaként természetesen nem állt fel szónokolni valami magas pulpitusra, hanem a maga közvetlen modorában a nép közé vegyülve egy szíves invitálásra néhány nő mellé telepedett le, és kedélyesen elcsevegett velük a vagyonadó bevezetéséről, továbbá a Volkswagen-botrányról meg más hasonló biztonságos témákról. Egy idő múlva azonban észre kellett vennie, hogy a többiek néha sokat sejtetően az asztalon előttük fekvő papírra pillantva, karba tett kézzel tüntetően hallgatnak.

Hírdetés

Így került napvilágra a munkássegélyező fejlécével ellátott, de Berlinből diktált körlevél titka. Schulz azzal védekezett, hogy neki nem volt tudomása róla, ő személyesen soha nem írt volna ilyet. Vele a vagyonadótól a Volkswagen-motorok károsanyag-kibocsátásáig az égvilágon bármiről lehet beszélni, de másfél órába tényleg nem fér bele minden. Sűrű programja miatt sehol, semmilyen körülmények között nem futhat ki az időből.

A hallgatóság zavartan reagált a mellébeszélésre, nemigen tudtak mit kezdeni vele. Érdekes módon pontosan ugyanígy kampányolnak idehaza a magyar szocialisták is, a gazdagok megadóztatását ígérve, így kampányol az LMP is a környezetszennyezéssel és Pakssal kufárkodva, és így kampányol a Jobbik is, nyugdíjasokkal hadakozva. Sőt történelmi távlatokban így kampányolhattak Goethe és Schiller korában, a felvilágosult abszolutizmus idején a királyság intézménye mellett is: a király nem tudhat mindent. Ő jó, csak a tanácsadói rosszak, a hibákat ők követik el vagy legalábbis ők vállalják magukra.

Az ügy kipattanása után az SPD természetesen tagadta a dolgot, egy szóvivőjük szerint tévedés történt, a nyugdíjasok mindenről kérdezhették volna Schulzot. Frank Albrecht, a munkássegélyező elnöke már őszintébben beszélt. Elismerte, hogy az otthon lakói csakugyan szerették volna a menekültkérdést is szóba hozni. Berlinből azonban azt üzenték: nincs rá idő, a migráció amúgy tényleg fontos témáját pedig másfél órába zsúfolva nem lehet egybemosni a nyugdíj, az idősgondozás és a többgenerációs együttélés kérdéseivel.

Aztán magyarázkodás közben őt is elkapta a gépszíj. Szerinte szegény öregekben nem volt semmi rossz­indulat Schulzcal szemben, nem is a migrációs problémákról akartak hallani, hanem az integráció pozitív példáiról, ami nekik is szívügyük.

Az igazság pedig egyszerűen az, hogy Schulz nem óhajtott kamerák előtt, élőben vitatkozni a kényes tényekről. Hát persze, hiszen szeptember 24-én parlamenti választások lesznek, neki rosszul áll a szénája, és nem lehet kétes kimenetelű verbális csetepatékra pazarolni azt a rövid kis időt. Például arra, hogy miért kap egy új polgár (így hívják hivatalosan a menekülteket) annyi segélyt, mint amennyi egy keletnémet nő nyugdíja 30-40 év munka után.

Vagy arra, hogy mi lesz, ha náluk is rohamosan emelkedni fog az új polgárok részaránya, ami jelenleg 6 százalék, és még nagyon elviselhető várossá teszi Jénát és Weimart. Na meg persze arról sem akart hallani, hogy az effajta tilalom és a szólásszabadság cenzúrája a régi pártállami időket juttatja eszébe a volt NDK polgárainak, akik ezen a délutánon nem is Németországban, hanem inkább Abszurdisztánban érezhették magukat. Akkor is előre megírták a kérdéseket, amikor Honecker elvtárs jött gyárlátogatásra. Mindez már a balul sikerült kampánygyűlés utózöngéiből derült ki.

A hazug német sajtó, a Lügenpresse a választási harc hevében az ellenfél, a másik oldal lejáratásától vezérelve ezúttal a szokásosnál valamivel többet tálalt ki a jénai incidensről.

Ircsik Vilmos

A szerző író, műfordító


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »