Aligha akad manapság forróbb külpolitikai téma az orosz–ukrán válságnál. A Nyugat Oroszországra mutogat, az oroszok meg nyugat felé, egyre nehezebb átlátni az eseményeket. Demkó Attila biztonságpolitikai szakértő azt hangsúlyozza, a legfontosabb, hogy megértsük, sérelmekből akad épp elég mindkét oldalon. Interjú az orosz–ukrán konfliktus előzményeiről, miértjeiről és a lehetséges következményekről.
Hányan kérdezték meg öntől az elmúlt egy-két hónapban, lesz-e háború Ukrajnában?
Érdekes, hogy épp ezzel kezdjük a beszélgetést! Sokan érdeklődtek nálam mostanában, olyanok is felhívtak, akikkel egyébként ritkán beszélek. Látszik, mennyire foglalkoztatja az embereket a téma. Egytől egyig mindegyiküket ki kellett ábrándítanom, szerintem maga Vlagyimir Putyin sem tudja, mi lesz a következő héten, nem, hogy én. A világ egész egyszerűen nem így működik, túl sok a változó az egyenletben. Az biztos, a rendelkezésre álló jelek nem utalnak háborúra.
Beszéljünk kicsit ezekről a jelekről!
A lényeg az, hogy Oroszországnak egyszerűen nem érdeke a háború.
Azt már korábban szavatolták, hogy Ukrajna rövid- és középtávon ne lehessen a NATO tagja. Sokan megfeledkeznek erről, de egy megszállt Krímmel és két szeparatista köztársasággal Kijevnek esélye nincs a csatlakozásra. Ez önmagában kizáró ok, soha nem vennének fel a NATO tagállami közé egy olyan országot, amelynek területi vitái vannak egy másik állammal, sőt tulajdonképpen háborúban áll vele. De nyilván vannak egyéb orosz követelések és célok is, a katonai nyomásgyakorlás nem véletlen.
A nyomásgyakorlásból még lehet fegyveres konfliktus.
Persze, de ezzel együtt is azt mondom, nem szabad hitelt adnunk annak a nyugati sajtó jelentős része által képviselt narratívának, hogy a háború már itt van a nyakunkon. Az ukrán határ néhány száz kilométeres körzetében felvonultatott orosz haderő nem elégséges egy komoly támadáshoz, legalábbis a február legelejei állapot szerint nem. Egy nagyarányú támadáshoz kétszer-háromszor ekkora erő kellene, és a támadás előtti napokban már a határ közvetlen közelében lennének.
Katona is mindig akad elég…
Ez nem így van. Oroszország nem a Szovjetunió. Képtelen lenne egy hatszázezer négyzetkilométeres országot teljesen megszállni úgy, hogy közben csapatokat kell állomásoztatnia a lengyel határnál, a Baltikumban, a Dnyeszter mellékén, Észak-Európában, Közép-Ázsiában és a Távol-Keleten. Ez egy 17 millió négyzetkilométeres ország, sok helyen kell az orosz haderőnek jelen lennie. Ott vannak Szíriában is. Mindeközben az ukrán hadseregnek egyetlen feladata lenne, a lehető legtovább kitartani az oroszokkal szemben. Kijevben vagy Mariupolban minden egyes talpalatnyi helyért olyan magas árat kellene fizetnie Moszkvának, hogy egyszerűen értelmetlenné válna egy komoly offenzíva.
Ez az egész kérdéskör sokkal bonyolultabb annál, mint amit a nyugati sajtó láttat. Putyin Oroszországa nem egy fényes demokrácia, de nem küldhet halálba sok ezer orosz fiatalt csak úgy.
És egy kisebb, lokális offenzívára van esély?
Ha szigorúan a katonai lehetőségeknél maradunk és nem vesszük figyelembe az egyéb tényezőket, akkor azt mondom, ez elképzelhető. Csakhogy itt sem szabad szem elől téveszteni, hogy Oroszországnak mennyire nehéz dolga lenne. A Krímben az oroszok egyetlen katonát sem veszítettek, Donbaszban is viszonylag kevés halottja volt az orosz reguláris haderőnek, ott a helyi szeparatisták ontották leginkább a vérüket. Hasonló forgatókönyv viszont ma már elképzelhetetlen egy felkészült, jelentős nyugati segítséggel működő ukrán hadsereggel szemben. Az orosz hadsereg komoly áldozatokat szenvedne el, az pedig, hogy egy lokális célért bevállalják a soha nem látott nyugati szankciókat, nem tűnik túl logikusnak.
Hol törhetnek ki „helyi érdekű” harcok?
Három célpontról érdemes beszélnünk. Az első és legvalószínűtlenebb a Dnyeszter-mellék, itt már állomásoznak orosz csapatok egyébként is. Ide Odessza kikötőváros megszerzésén keresztül vezet az út, csakhogy egy nagyváros bevétele sohasem könnyű, még akkor sem, ha a város lakosságának egy része egyébként oroszbarát és a központi hatalom kifejezetten gyenge a térségben. Komoly stratégiai eredmény lenne 2014-ben egy rövid időre a szeparatisták által egyszer már sikeresen elfoglalt Mariupol megszállása. Mivel a két szeparatista köztársaságnak nincs közvetlen kijárata a Fekete-tengerre, Mariupol elfoglalása nagy jelentőségű lehet, csakhogy ezt az ukránok is pontosan tudják. A várost alaposan megerősítették, csak véres utcai harcok árán hódítható meg. Végül még egy célpontot lehetne kiemelni, a Krím vízellátását biztosító csatorna kiinduló pontját, Nova Kahovka városánál. A három közül talán ez a legkönnyebben elérhető, csakhogy ezzel az orosz arcvonal jóval nagyobbra nőne, ráadásul a Dnyeper alsó folyását is biztosítaniuk kellene.
Ezek tehát katonailag kivitelezhető műveletek?
Igen, de továbbra is azt állítom, Oroszországnak nem érdeke fegyveres konfliktusba bocsátkoznia Ukrajnával. Az ár-érték arány nagyon rossz lenne, Putyin ezt vélhetően látja. Az orosz elnöknek az a célja, hogy végre beszéljenek az Oroszország számára is fontos kérdésekről.
Mi van akkor, ha az Egyesült Államok nem hajlandó tárgyalni?
Bár a nagy nyilvánosságot kapott orosz követelésekről egyértelműen kijelentették, hogy nem kérnek belőle, azért van itt még más is. Kibontakozóban van egy párbeszéd. De ha ez megreked, Putyinnak még mindig vannak eszközei.
Például?
Oroszország nem csak Európában tud keresztbe tenni az amerikai érdekeknek.
Egy újabb kubai rakétaválság?
Ez talán így erős kicsit, mindenesetre Kubában vagy Venezuelában Moszkva elég sok kellemetlenséget okozhat. Arról nem is beszélve, hogy egyre szorosabbra fűzhetik a szálakat Kínával. Oroszországnak sok opciója van, nem csak Ukrajna. Az oroszok úgy ítélik meg, hogy az USA sokáig ignorálta az érdekeiket, legyenek azok gazdaságiak, politikaiak vagy geostratégiaiak. A koszovói háború például kifejezetten fájt Oroszországnak, hiszen régi szövetségesükkel, Szerbiával bántak el. Jelentős orosz gazdasági érdekek sérültek Irak megszállásával, Kadhafi megbuktatásával Líbiában és még sorolhatnánk. Vitathatatlan, hogy az oroszoknak valós sérelmeik is vannak, nem csak a Szovjetunió elveszett nagyságát siratják. Hangsúlyozom, orosz szempontokról beszélek, nem univerzális igazságokról, de hogy egy kicsit más megvilágításba helyezzük a kérdést, hadd mondjak egy példát. Magyarország gyakran megkapja a trianoni utódállamoktól, hogy sérelmi politikát folytat. Pedig máig ható gazdasági veszteségek, hátrányok vannak a maradék országban is, arról nem is beszélve, hogy egyszerűen rossz, sokszor megalázó és gazdaságilag is hátrányos helyzet kisebbségben élő magyarnak lenni. Azt hiszem ezt épp önnek felesleges hangsúlyoznom. Sokan elfelejtik, de Ukrajnában a Majdan egy oroszellenes mozgalom is volt, nem csak az EU-ról és a demokráciáról szólt. A történet nem egyoldalú, nem minden ok nélküli az orosz ellenérzés Ukrajnával szemben, hiszen az orosz nyelvet még a magyarnál is jobban háttérbe szorították. Ukranizálás folyik.
Rendben, Putyin nem akar háborút, nem támadja meg Ukrajnát. Megteheti, hogy egyszerűen visszavonja a határról a csapatait? Az arcvesztés nem számítana?
Az orosz közvélemény felé nem azt kommunikálták, hogy lerohanják Ukrajnát, bár ezt egyébként kifelé sem mondják. Nem lenne itt arcvesztés. Mi benne élünk a nyugati diskurzusban, ami arról szól, hogy az oroszok holnap lerohanják Ukrajnát. Ezt hallgatjuk két hónapja. Az orosz propaganda a Nyugatot és Amerikát támadja. Ukrajnát a legtöbb orosz testvéri, bár eltévelyedett országnak tartja, az orosz nép nem akar háborút. De a világ előtt is könnyen el lehet kerülni az arcvesztést, ha Kubában, Venezuelában vagy Belaruszban lépnek. Csak elméleti találgatás, de mondjuk Washingtonnak rendkívül kellemetlen lenne egy kubai rakétaválság 2.0. Hatvan év telt el az első óta, miért ne lehetne egy újabb?!
Kuba az Egyesült Államoknak körülbelül olyan, mint Ukrajna az oroszoknak. Igen érzékenyen érintené őket, ha az oroszok nekiállnának ott terjeszkedni. Moszkva mindig a reciprocitásról beszél. A reciprocitás orosz támaszpontot jelentene pár száz kilométerre az USA-tól, nem Ukrajna lerohanását.
Az elképzelhető, hogy a nyugati eszközökkel és pénzzel feltáplált ukrán hadsereg indítana támadást?
Ettől kevésbé tartanék persze kizárni semmit sem lehet. Ukrajnában akad néhány szélsőjobbos félkatonai alakulat, amely akár állami beleegyezés híján is elindíthatna kisebb hadműveleteket abban a reményben, hogy elszabadulnak az indulatok és sikerül a feleket belekényszeríteni egy háborúba. Ha már előbb az orosz perspektíváról beszéltem, akkor bizony érdemes megvizsgálni az ukránt is, hiszen ők az ország felszabadításaként tekintenének egy ilyen akcióra. Nem ördögtől való gondolat, hogy a Donbasz Ukrajnához tartozik és vissza kell azt foglalni. Aki józanul látja a dolgokat, az viszont Kijevben is pontosan tudja, a Nyugat nem fog melléjük állni, a NATO-erők nélkül pedig képtelenek lennének megnyerni egy háborút.
Újabb gondolatkísérlet, ígérem ez az utolsó! Mi van, ha Moszkva a maga feltételeivel, de „visszaengedi” a szakadár köztársaságokat Ukrajnának?
Ukrajna föderalizációja régi orosz cél, hiszen ezzel az oroszok tulajdonképpen vétójogot szereznének az ország irányítása felett. Képzeljük el, hogy Luhanszk és Donyeck föderális, autonóm egységekként visszatérnek Ukrajnába azzal, hogy a nyugati integrációt érintő kérdésekben vétójoguk van. Ha valami ehhez hasonlót sikerül Putyinnak elérnie,
mért ne adná vissza Donbaszt?! Az sem történelmi-érzelmi, sem gazdasági, sem stratégiai szempontból nem annyira fontos, mint a Krím.
Az elmúlt hetek egyik slágerhíre volt Közép-Európában, hogy NATO-csapatok érkezhetnek a térségbe. Új harccsoportok létrehozásáról is szó van. Mi lehet ennek a jelentősége?
Jól hangzik, de más nem nagyon. Magyarországon jelenleg is állomásoznak NATO-katonák, Szlovákiában is. Székesfehérváron működik egy úgynevezett NATO Erőket Integráló Elem (NFIU), Romániában és Lengyelországban pedig egészen jelentős amerikai erők tartózkodnak. Látni kell, a NATO ötödik cikkelye mögött igazából egyetlen ország áll, az Egyesült Államok. Amíg az USA erős és elkötelezett a NATO iránt, Európa biztonsága szavatolt. Ukrajnát fenyegethetik katonailag az oroszok, de a NATO tagokat legfeljebb hibrid eszközökkel zaklathatják.
Putyin megáll a határ túlsó oldalán?
Az előbb beszéltük meg, hogy el sem indul valószínűleg! Viccet félretéve, szlovák atlantista barátaim ugyan gyakran emlegetik ezt, de semmi realitása nincs annak, hogy Oroszország megtámadna egy NATO-tagállamot. Annak sincs, hogy egész Ukrajnát elfoglalják és megtartsák, nemhogy még a NATO-t is megtámadják. Ezek egybites propagandaszövegek, úgy is kell őket kezelni. Az oroszok agresszívak, de nem bolondok, és bár nem gyenge a hadseregük, de messze vannak az régi Orosz Birodalom vagy a Szovjetunió erejétől.
Az interjú végén stílszerű, hogy a konfliktus végéről is beszéljünk.
Hosszú távon két lehetőséggel érdemes számolni. Vagy születik egy orosz–amerikai megegyezés és Moszkvát ezzel sikerül távol tartani a kínaiaktól, vagy az oroszok még szorosabbra fűzik a szálakat Pekinggel. Az biztos, ez utóbbi egy minden eddiginél rosszabb stratégiai helyzetbe hozná a Nyugatot. A Nyugatnak jól hangzó elvei vannak ugyan, de komoly geostratégiája nincs.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2022/06-os számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
