Most a díszlet úgy van átrendezve, hogy a veszély itt van, de ők nem látják. Az ellenállás iránya: Pink Floyd, Tolsztoj, Kosztolányi, Cs. Szabó.
Okos és fontos cikkeket olvasok a bukásról, a bukás okairól. Az egyik legfontosabbat eddig Czopf Áron írta meg. Így kezdi:
„A közbeszéd alakítói pillanatnyilag egy optikai csalódás áldozatai, mert a választók április 12-én nem közvélemény-kutató intézetekre szavaztak, és még csak nem is két politikai ajánlat között választottak, hanem egészen egyszerűen arról hoztak ítéletet, ami a médiában megjelent. A választási kampány interjúkkal vette kezdetét, hangfelvételekkel folytatódott, mígnem egy országos valóságshow jellegét öltve, szivárogtatásokkal, »kitálalásokkal« ért a célegyenesbe. Közhely, hogy ez a kampány nem programokról vagy a kormányzat teljesítményéről szólt, hanem történetekről, de ezt az evidenciát nem elég elfogadni, értelmezni is kell.”
A közbeszéd egyik alakítójaként kíváncsian vetem bele magam az olvasásba, és leragadok egy mondatnál, vissza-visszatérek rá, nem tudom, sírjak vagy nevessek:
„Egy posztindusztriális társadalomban még a spontán erkölcsi felháborodáshoz is kampánystábra, költségvetésre és profi menedzsmentre van szükség, nemhogy egy választási győzelemhez.”
Tökéletes látlelet. Látlelet a világról, amiben élünk, szerte a világban, abban a bizonyos nyugati világban, amely elhagyott engem, legyilkolta minden hozzá fűzött szerelmemet és illúziómat, és amely létrehozta orwellivé vált önmaga támogatására a szellemi-lelki Bábel tornyát, vagyis a közösségi médiát, miközben felépítette európai központjában az Európai Parlament épületét, amely maga a Bábel tornya, egyenesen Pieter Bruegel festményéről kilépve a dermesztő valóságba.
A szellemi-lelki Bábel torony lett az a bizonyos „kampánystáb”, ahol mindenki dolgozhat és lehet valaki, a költségvetés és a profi menedzsment már részletkérdés, és természetesen adott.
Czopf Áron ezt írja még:
„Magyar Péter sztorija állt szemben Varga Judit sztorijával, az influenszertüntetés élménye állt szemben a Harcosok Klubja-élménnyel, a Facebook a közmédiával. Abból látszik, hogy a Tisza Párt is tisztában van győzelmének természetével, hogy első lépésként a média fölött mondott ítéletet, hiszen a kampány digitális ködéből előlépve ezen a téren tudja egyöntetű felhatalmazással érvényre juttatni azt a médiaélményt, amelynek politikai startupként a genezisét és a felemelkedését köszönheti. A média természetesen csupán a valóság egy kis szelete, de még ha igaz is, hogy a nemzetközi válsághelyzet begyűrűzése nélkül nem jöhetett volna létre a Tisza-kétharmad, akkor is lényeges marad, hogy nem a válságkezelés módjáról született ítélet, hanem a politika médiareprezentációjáról. (…) A Tisza Párt nevezetű szimulákrum előretörését olyan szalagcímek jelezték, amelyek kivétel nélkül a titkok felfedésének ígéretét, mediális transzgressziót és az őszinteség percepcióját közvetítették. »Megszólal Varga Judit exférje«, »megszólal a nyomozó«, »kitálal a százados«, »kitálal az MCC-s kutató is«. Az állandó »kitálalás« és »ellen-kitálalás« közepette a választók többsége végül arra a médiaélményre szavazott, amelyik kevésbé tűnt egy professzionális koreográfia részének. A Facebookra szavaztak a közmédiával szemben, a lokális harag-menedzsmentre szavaztak J. D. Vance Amerikából importált bátorító mosolyával szemben. Nem is a mediális intimitás érzete döntött, hanem az őszinteség és a közvetlenség benyomása. Mert ne tagadjuk, hogy bizonyos értelemben a nemi szervét mutogató rapper »őszintébb«, mint azok hírességek, akik a fideszes kampányzárón mosolyogva integettek egymásnak és ünnepeltették magukat a haza jövőjéért aggódó választópolgárokkal.”
Szimulákrum: csalóka, látszólagos, valóságot nélkülöző, modellek által generált másolat, hamis látszat. „A szimuláció legszebb allegóriájának Borges meséjét tarthattuk, amelyben a Birodalom kartográfusai oly részletes térképet rajzolnak, hogy az végül pontosan lefedi az egész területet, ám a Birodalom hanyatlása egyre jobban elrongyolja s tönkreteszi e térképet, és csak néhány foszlányát mentik meg a sivatagban. Íme, e romba dőlt absztrakció metafizikai szépsége, amely a Birodalom nagysága feletti gőgről tanúskodik, és szétmállik, mint egy dög, visszatérve a föld anyagába, némiképp hasonlóan képmásnak és valóságosnak öregkori összekeveredéséhez. E mese számukra már a múlté, és már csak a másodrendű szimulákrumok diszkrét bájával rendelkezik.” (Jean Baudrillard: A szimulákrum elsőbbsége)
És most íme, ez aratott soha nem látott győzelmet. Nem lett volna lehetséges a Bábel tornyai nélkül.
Mi vagyunk az a generáció, amelynek ehhez a szimulákrumhoz nincsen semmi közünk. Sem a Tisza Párt nevű szimulákrumhoz, sem az orwellivé lett Nyugat nevű szimulákrumhoz. Nincs és nem is lehet hozzá közünk, hiszen – ahogy egy barátom mondta a minap – mi vagyunk a legszerencsésebb generáció. Hiszen mi még ismertük a valódi diktatúrát, ám a halálos veszedelem rettenete nélkül, ismertük a régi Nyugatot, és ha csak egy pillanatra is, de joggal hihettük, hogy „a sötétségből a fényre léptünk”.
És persze mi vagyunk az utolsók, akikben még tovább élhetett a keresztény Európa öröksége, amely ma már, mint hallottuk, „ketté hugyozható”. Ebből következik, hogy a nemi szervét mutogató rapper „őszintesége” nekünk az iszonyat maga. Mi a Pink Floydhoz ragadtunk menthetetlenül, no meg Tolsztojhoz és Kosztolányihoz, s amikor elolvastuk a Maldoror énekeit, akkor iszonyodtunk, ha pedig beültünk valamelyik Monty Python-filmre, akkor ordítva röhögtünk.
Odavan már ez. Ez is. Mi még a házibulik hajnalán repültünk a Hold sötét oldalára, ma már lefényképezték, ami nagyszerű és csodálatos, a szophoklészi „Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb” visszfénye, ám közben „a világ varázstalanítva lett”.
A varázstalanítás varázsából mi már végérvényesen kimaradunk, cserébe mi még olvastuk is és láttuk is Cipollát, a csodálatos Latinovits hátborzongató tolmácsolásában.
Most majd ők jönnek. Cs. Szabó László egy teljesen más történelmi helyzetben így írt róluk:
„Tíz év előtt a Nagymagyarországból átszakadt apák s a csalóka cseh demokráciától megszédült fiúk farkasszemet néztek egymással. Azokról még nem kopott le egészen a közjogi fölény, emezek elhitték, hogy a csehhuszita hagyomány Masaryk varázsütésére átalakul angolszász demokráciává. Az apák még tele voltak keserűséggel, a fiúk feszes világnézettel. »Jobboldali«-nak lenni aggkort, »baloldali«-nak lenni ifjúságot jelentett. Ám az apák fokozatosan szakítottak a közjogias gondolkodással s a fiúk Masaryk művei után az életben is belekóstoltak a cseh demokráciába. Ki-ki a maga módján realista lett. A kisebbségi sors elhalványította az öregek emlékeit s a fiatalok ábrándjait, a világnézetidogmatikus ellentét alámerült a közös kisebbségi érzésben, az elv a közös megaláztatásban. Rugdosták őket? ó nem, néhányan még a prágai parlamentbe is bejutottak. De Dobó István városában, a Fejedelem székhelyén, Zrínyi Ilona várában másodrangú állampolgárokká, tűrt jövevényekké sorvadtak. Amit eleinte elrontott a világnézet, helyrehozta a magyar keserűség. A kisebbségi sors feloldotta a testvérharcot, immár nem fajulhatott osztályellentétté apák és fiúk közt. Október 15-én, a meghasadó örvény előtt a prágai Új Szellem már megkönnyebbülve nézett vissza az elmúlt tíz évre: »Ha most, az ideges és bizonytalan napokban mintegy seregszemlét tartunk a szlovenszkói fiatalabb nemzedék gondolkodásmódja fölött, meg kell állapítanunk, hogy az elmúlt öt év alatt e fiatalság közelebb került a magyar stílushoz, mint előbb volt. A külső közeledés így szellemtörténetileg sokkal alkalmasabb pillanatban történt, mint tegyük föl tíz év előtt. Akkor fiatalságunkat sokkal jobban megigézte egy idegen és baloldali világnézet, egy tetszetősnek látszó idegen életmód. Az ifjúság ízlése jóval közelebb állt a mesterkélten modern weimari felfogáshoz, mely Moszkva közvetítésével a prágai szellemi magatartásba is eljutott, mint az uralkodó magyarhoz, amelyet éppen akkor döngetett a leghevesebben Szabó Dezső és Szekfü Gyula. Azóta lényeges nivellálódás folyt le. Nehéz megmondani, mi okozta a változást, vájjon a magyar fiú mélységes kiábrándulása a hipokrízis baloldali rendszeréből, vájjon a nyomor és elkeseredés, vájjon egyszerűen a kor ízlésének általános változása, amely az üres moderneskedésből visszatalált apái nézeteihez, vájjon lélekben megöregedett-e és bölccsé vált-e ez az ifjúság, vájjon a nemzeti érzés általános ébredése vágott-e utat előtte a magyar stílus felé, a hitlerizmus lélekváltoztató szelleme, amely a moszkvai álpuritanizmust únottá és bárgyúvá tette – ne kutassuk az okokat, de tény, hogy az ifjúság megváltozott és felfogása közelebb került a magyarországihoz.«”
Nem véletlenül mondogatom, szinte mániákusan, hogy a szenilis öregúr, a történelem ötezer éve képtelen előállni új történettel, legfeljebb a díszleteket rendezi át, ha éppen kedve van hozzá.
És Cs. Szabó ezt írja még:
„Húszéves koromban minden nemzetet bámultam, kivéve a magamét. Ebbe az idegenrajongásba fojtottam az elveszett Erdély emlékét. Altatóm volt Európa. De még abban az időben sem érdekelt idegen nő. Két nyelv csak eszméket ad egymásnak, a test ragaszkodik az anyanyelvhez. »A faji jelleg öreg korban ül ki az arcon, úgy látszik a lelkeken is« írja Illyés Gyula. Nem tudom, mióta tudja, én körülbelül harmincéves korom óta. De sose annyira, mint most. Hirtelen érzékeny lettem mindenre, ami magyar, kerülöm s gyűlölöm az idegent. Mit keres nálunk? Valaki megszólított az utcán franciául, felelet nélkül elfordultam, pedig máskor igazán szeretem őket. De ami most jön, csak a családra tartozik, az ismerősök tűnjenek el. Civakodó családokban láttam ezt, ráförmedtek a résztvevő barátra, testükkel takarták a beteg rokont. Hallom egy ismerősömről, hogy a hazafias aggodalom Londonba röpítette. Meg akarja győzni angol barátait. Most röpül ki? Délafrikából is haza kellett volna jönnie a piszoknak. Még a hontagadót is becsülöm, ha hitéért szakít a hazával, nem volnék protestáns, ha megtagadnám. De előbb várja ki a veszélyt.”
Hát így. Pontosan így.
Csak most a díszlet úgy van átrendezve, hogy a veszély itt van, de ők nem látják. Az ellenállás iránya: Pink Floyd, Tolsztoj, Kosztolányi, Cs. Szabó. És csak a nemzet, most leginkább, a két Bábel tornya árnyékában. No és a remény, hogy egyszer majd ők is észreveszik, felismerik, nem lesz altatójuk sokáig Európa.
Sem a senkik „őszinte” heréje.
(Folytatjuk)
Bayer Zsolt – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
