Nyolc nap híján 42 év telt el Mihály király lemondatása (1947. december 30-a) óta, akkor kiáltották ki a Román Népköztársaságot, a kommunista hatalomátvétel azonban már korábban, a korszak kutatói szerint 1944. augusztus 23-án megkezdődött (nem véletlenül volt ez a legnagyobb állami ünnep 1989 előtt), és fokozatosan ment végbe a hatalom teljes megkaparintásáig. 1945 márciusában nevezték ki az első kommunista irányultságú miniszterelnököt Petru Groza személyében, és 1946 novemberében hamisították meg a választási eredményeket úgy, hogy a Nemzeti Liberális Párt és a Nemzeti Parasztpárt helyett a Demokrata Pártok Tömbje – amely 1948-ban Román Munkáspárttá alakult, 1965-ben pedig (amikor Ceaușescu lett Románia első embere) felvette az 1921-ben létrejött szélsőséges, a második világháború előtt legtöbb 2000 tagot számláló Román Kommunista Párt nevét – legyen a nyertes. Kellett ehhez a szovjet elvtársak segítsége is, akiknek akkor sem volt elég a saját birodalmuk.
Lehet tehát számolni, hogy 42 vagy 45 évet tartott az elnyomó rendszer, amely eleinte a saját polgárainak államosított vagy egyszerűen elkobozott vagyonából élt, miközben az ország elitjét (nem csupán az arisztokráciát, hanem az értelmiséget, polgárságot, de a szorgalmasabb kisiparosokat, földműveseket és versmondó kamaszokat is) kifosztotta, kitelepítette, börtönökbe és munkatáborokba zárta, megkínozta, nagyon sokukat meg is ölte. Az egyenlőséget mégsem tudta megvalósítani, és amikor a mások javaiból kifogyott, a nyolcvanas évek második felére már háborús időkhöz hasonló nélkülözés köszöntött a lakosságra: kevés volt az élelem, fűtés, áram, gyógyszer, üzemanyag, használati tárgy (egy telefon beszerelésére évekig kellett várni, egy mosógép vásárlásához is a párt jóváhagyása kellett), szórakozási lehetőség; az egyre rövidülő tévéműsorból mind nagyobb részt foglalt el a propaganda, amely szerint Románia valóságos aranykorban élt. Sokoldalúan fejlett szocialista társadalomnak nevezték ezt.
Mekkora öröm volt megszabadulni ettől a fizikai és szellemi sötétségtől! Ceaușescuék elmenekülése után – akkor még mindenki diktátornak tartotta őket, akik nem, azok elbújtak – csupa boldog, nevető arcot lehetett látni az utcán, és a magyarságra külön ránehezedő (a nyelvhasználatot, oktatást, egyházi és civil életet is folyamatosan, kitartóan szűkítő) intézményes nyomás is eltűnt.
De csak pár hétre, és aztán nem az lett, amit vártunk: bár tagadhatatlanul jobban és szabadabban élünk, azok viszont, akik egykor az önkényuralmat fenntartották, átmentették a hatalmukat a szabad világba is. Bizonyíték erre az is, hogy „független” igazságszolgáltatásunk máig nem ítélt el senkit az 1989-es „forradalom” 1116 halottja és 4089 sebesültje miatt, a forradalmári diplomával rendelkezők pedig (köztük Marcel Ciolacu volt kormányfő) nagyobb havi apanázst kapnak, mint a volt politikai foglyok. A pártállam egykori szolgái pedig olyan jól kormányoznak, hogy 36 év után a lakosság 56 százaléka (köztük a nyolcvanas években meg sem született fiatalok) jobbnak tartja a kommunizmust a mai állapotoknál.
Épp ezért fontos emlékezni arra, ami 1989-ig volt, és arra, hogy mit jelent december 22-e. Ne adjuk fel.
Fotó: Albert Levente
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
