A hét kis hóatóerejű közép-európai diplomáciai atombombája az volt, hogy Szijjártó Péter megtiltotta a magyar külügyi dolgozóknak, hogy részt vegyenek az Erdély elcsatolására emlékező román nemzeti ünnep rendezvényein. Isten látja lelkem, nekem nagyon nem szívem csücske a Bem téri futsal-Messi, de a helyzet az, hogy ez a lépés nagyon rendben volt. Sőt, már negyedszázada meg kellett volna történnie. És nem is csak azért, mert a hazánk feldarabolásán örömködő bárkikkel bárhol bármilyen megfontolásból koccintani a protolloáris udvariasságon messze túlmenő tudathasadás – hanem azért is, mert ezen a napon senkinek nincs semmi ünnepelni valója. Sem a magyaroknak, sem az erdélyieknek – de még igazából még a románoknak se.
Ha keleti szomszédaink képesek lennének reálisan szemlélni saját történelmüket, akkor minimum mélyen hallgatnának 1918 december elsejéről. Ez ugyanis nem csak az „évezredes román álom”, a „Nagy Egyesülés” beteljesülésének dátuma, hanem
egy orbitális nagy hazugság kezdete is, amely nyúlós, ragacsos, bűzös masszaként húzódik végig az egész elmúlt lassan már száz esztendőn.
Hogy a 98 éve Gyulafehérváron hozott határozatok közül a „együtt lakó népek teljes nemzeti és vallásszabadságára” vonatkozó pontokat már másnap kukába dobták Bukarestben, az lényegében – legalábbis nekünk, magyarok számára – közhely. Azt már ritkábban emlegetjük – pedig legalább ennyire fontos – hogy az akkor született döntések legitimitását a tanácskozás „nemzetgyűléssé” nyilvánítása adta meg. Ami viszont, ha lehet, még a fenti ígéreteknél is nagyobb kamu volt. Nemzetgyűlést ugyanis választani szoktak. A Gyulafehérváron összegyűlt mintegy 1228 „küldöttet” viszont nem legitim választások útján jelölték ki – ám még így sem bíztak a véletlenre semmit. A Romániával „egyesülő” 26 magyar vármegye ugyanis mindössze 600 delegáltat küldhetett, a
„nemzetgyűlés” többségét így regáti románok, illetve a román hadsereg tisztjei adták.
Arról az apróságról nem is beszélve, hogy az eseményre elfelejtettek meghívót küldeni a magyaroknak, szászoknak, szerbeknek, ruszinoknak, meg úgy általában a soknemzetiségű régió egyetlen más népének sem.
Az az 1228 ember tehát az égvilágon senki sem képviselt – még a 2,8 milliós erdélyi, bánsági és partiumi románságot sem,
akik közül legfeljebb százezren voltak jelen Gyulafehérváron.
Persze a románok mondhatják, hogy az egész nem érdekli őket, a szajrét már elvitték, a kirabolt áldozatnak meg nincs reklamálási joga. Vagy akár hazudhatják azt is, hogy Románia a nemzeti kisebbségek paradicsoma, ahol ezeket a vállalásokat már rég teljesítették, sőt túlteljesítették. Ordas hazugság, de Brüsszelben bármikor beszopják. Szóval így első blikkre úgy tűnhet, hogy nekik mindegy, és minden bizonnyal nagy többségük így is gondolja. És az elmúlt száz esztendő román történelmének legtragikusabb tévedése.
Az erdélyi román értelmiség szép, színes üveggolyóját, a Románián belül autonóm Erdély álmát alig több, mint három hét múlva összezúzták egytelen királyi rendelettel, amely lényegében mindenféle önrendelkezési jogot megtagadott. És a román politika azóta ennek a betonba öntött, más nemzetek akaratának sárba tiprásával, és sajátjaik sunyi átverésével létrehozott status quónak a görcsös szorításáról szól. Az a politikai erő, amely akár megkérdőjelezni engedi ezt, saját magát ítéli halálra.
A csalárd módon szerzett zsákmány elvesztésétől való rettegés vasmarokként tartja fogságban az egész román közgondolkodást, és nemzeti identitást a parlamenttől a kocsmáig.
Száz esztendeje nem tudott hatalomra vergődni olyan vezetés Bukarestben, amely túl tudott volna lépni ezen. A magyarveszéllyel való folytonos riogatás olyan cinikus gazembereket és/vagy tébolyult szörnyetegeket repített,s tartott meg a hatalomban, mint Antonescu, Ceausescu, vagy Iliescu. A román nép legmocskosabb gyilkosai, és leggátlástalanabb megrablói száz esztendeje rántják maguk elé utolsó pendelyként „Erdély védelmét”. És ez így lesz, mindaddig, míg maguk a románok nem látják meg, hogy a király meztelen. Akkor majd ők sem ünneplik december elsejét. Addig meg mondjanak csak szép, párás szemű pohárköszöntőket a saját nyomorúságukra. De legalább mi ne koccintsunk velük.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
