Sir David Attenborough a jeges, sarkvidéki tengerektől a távoli korallzátonyokig Földünk valamennyi óceáni élőhelyén forgatott már. Ezúttal régi munkatársával, Colin Butfielddel mesélnek az utolsó nagy vadonról, az óceánról, amely formálja a szárazföldet, ahol élünk, szabályozza az éghajlatot, és oxigént állít elő.
Az óceánok felszínén és mélyén végzett kutatásokra alapozott, tényeket és megtörtént eseteket leíró, csodálatos képeket felvonultató könyv világszerte ismert természettudós szerzői állítják: a partokon ma játszadozó kisgyerekek valószínűleg abban az időszakban élnek, amely az elmúlt tízezer évben a legnagyobb jelentőséggel bír az emberi faj számára. Felnőttként ők megláthatják majd, hogy az előttük élt nemzedékeknek sikerült-e megfékezniük az éghajlatváltozást, és elkerülniük annak súlyosan káros hatásait, vagy csak tehetetlen szemlélői voltak annak, hogy az óceánok elnyelik az emberiség jelentős részét. Számukra kiderül majd, hogy elődeik helyreállították-e a természetet, vagy az emberi nem ellenségévé tették az óceánokat, és végleg felborítottak minden egyensúlyt.
A könyvből megtudhatjuk, hogy a világóceán felszínének harminc százaléka nagyjából százhúszmillió négyzetkilométert tesz ki. Összehasonlításképpen: a legendás – és hatalmasnak számító – hawaii tengeri természetvédelmi körzet, a Papahānaumokuākea kiterjedése mindössze másfél millió négyzetkilométer. Az óceánok harminc százaléka tehát valóban óriási vízterület. Az utóbbi évtizedekben a tudósok úgy tekintenek az óceánokra, mint öt gigantikus, egymással összefüggő óceáni medencére (Atlanti-, Sarki-, Indiai-, Csendes- és Déli-óceáni-medence), bár ez utóbbi önálló voltát hivatalosan csak 2021-ben ismerték el. Az öt közül messze a legnagyobb a Csendes-óceáni-medence: 166 millió négyzetkilométernyi területével a Föld felszínének harmincöt százalékát, vízzel borított felszínének pedig felét fedi le. Nevét Magellán (Fernão de Magalhães) portugál felfedezőtől kapta, mert igen békés és nyugodt volt, amikor a bátor hajós a vizeire merészkedett. A könyv szerzői szerint ez meglepheti azokat, akik télidőben hajóznak Hawaii térségében. Magellán azonban a Dél-Amerika csúcsánál lévő, alattomos időjárású szoroson át jutott ide, és egy csendes-óceáni napot csakugyan csendesnek érezhetett az ott átéltekhez képest. Ez az óceán olyan hatalmas, hogy a területén áthaladva el lehet hajózni az ausztráliai Melbourne-ből Chile déli részéig, vagy a Bering-tengeren át fel egészen az Északi-sarkvidéken.
A két természettudós figyelmeztet: tíz- és tízezer, óriási méretű hajó szállít árut a világtengereken zajt keltve, és időnként elkerülhetetlenül elgázolva a vonuló bálnákat. Az óceánok vizének felmelegedésével és elsavasodásával megváltoznak az ott élő lények életkörülményei, felborul a táplálkozásuk és szaporodásuk évmilliók alatt kialakított ritmusa. A tengeri halászok a legnagyobb testű halfajokat igyekeznek kifogni, s eközben a különféle típusú hálókkal súlyosan károsítanak vagy végleg tönkretesznek egyes élőhelyeket, olyan károkat okozva a finoman kiegyensúlyozott táplálékláncban, amelyeket még megérteni sem vagyunk képesek. A műanyagok mára a tengeri tápláléklánc minden szintjét átjárták. Felbukkantak a legmélyebb óceáni árok fenekén és mind az öt óceán legnagyobb mélységeiben. Egy 2023-as kutatás szerint megháromszorozódott „az elmúlt két évtized során azoknak a tengeri állatfajoknak a száma, melyek a tengerbe jutott hulladékot (ennek a nagy része műanyag) fogyasztották, vagy ebbe gabalyodtak bele”. A műanyagok elsősorban a lenyelés által jelentenek veszélyt az óceáni fajokra. Nem könnyű megállapítani, hogy egy-egy példány pusztulását egyértelműen és közvetlenül a lenyelt műanyagok okozták-e, de ezeket a darabkákat gyakran kapják be a legkülönfélébb állatok. Az éles, hegyes részek felsérthetik vagy át is szúrhatják a beleiket, a rengeteg kisebb-nagyobb műanyagdarabka pedig felhalmozódhat a szervezetükben, és egészen elzárhatja az emésztőcsatornát. A horogsoros halászat járulékos áldozataiként elpusztult csendes-óceáni levesteknősök, álcserepesteknősök, olajzöld fattyúteknősök és kérgesteknősök ötvenöt példánya került a kutatók kezébe, és közülük ötvennek a gyomrában találtak műanyaghulladék-darabkákat. A Földközi-tengerben a megvizsgált példányok közül minden ötödik kardhalból, kékúszójú tonhalból és hosszúúszójú tonhalból került elő műanyaghulladék. Az ámbráscetek különösen ki vannak téve ennek a veszélynek: 2016-ban huszonkét partra vetett példány közül kilencnek a beleiben találtak hálófoszlányokat, kötéldarabokat, fóliát, csomagolóanyagot, de még autóalkatrészeket is. A hulladékok másodlagos vagy közvetett módon a zsákmányállatok felfalásával kerülnek az állatok szervezetébe. Ez esetben túlnyomórészt mikrorészecskékről van szó. Ezek a parányi, öt milliméternél kisebb műanyagdarabkák mára a világóceán minden részébe eljutottak. Egyes típusaik kozmetikai készítményekben vagy fogkrémekben fordulnak elő. A tápláléklánc magasabb szintjén lévő állatok a legveszélyeztetettebbek. A fókák például óriási mennyiségű halat fogyasztanak el az életük során, és az ezek szervezetébe bekerült mikroműanyag-részecskék felhalmozódnak az emésztőrendszerükben.
A műanyaghulladék más módon is veszélyt jelent a tengeri állatfajokra. A tengerfenék szikláin fennakadt halászhálók, a leszakadt horgászzsinórok, a sérült, illetve szándékosan a tengerbe dobott hálók gazdátlanul, szabadon sodródnak a vízben, vagy megakadnak a fenéken. Az „elhagyott, elveszett vagy kidobott halászati eszközök” kétféleképpen is gondot jelentenek. Egyrészt a legtöbbjük műanyagból készült, tehát mindenképpen hozzájárul az óceán elszennyeződéséhez, másrészt ezek az elhagyott hálók és egyebek csapdába ejthetik és elpusztíthatják a tengeri állatokat.
Ugyancsak nagy mértékben károsítja a tengeri életet a mélytengeri bányászat. Ennek támogatói és művelői üzleti érvekre hivatkoznak: az odalent található fémekre nagy szükség van az akkumulátorok, a mikrochipek, de még a szélturbinák gyártásához is. Ami viszont bizakodásra ad okot: a könyv írásának idején harminckét ország már beszüntette vagy betiltotta a mélytengeri nyersanyag-kitermelést, vagy moratóriumra szólított fel a kérdést illetően, és komoly kezdeményezések vannak egy, az egész bolygóra kiterjedő érvényű moratórium életbe léptetésére. Több, rendkívül környezetromboló nyersanyag-kitermelő iparágtól eltérően a tengerfenék bányászata még nem bontakozott ki jelentősen. Ha most sikerül megfékezni, nem kerül veszélybe emberek tömegeinek megélhetése, nem mennek tönkre vállalatok, és később nem kell gondoskodni a zöld átmenetről. A könyv ezen fejezetében a szerzők bemutatnak egy hawaii halászt, aki egy 2023-as konferencián szenvedélyes szavakkal beszélt a Csendes-óceánról és ahhoz kapcsolódóan az ősi hawaii teremtéstörténetről, amely állítja, hogy az élet első formája a tengerek legsötétebb mélységeiből származik. Az első lény eszerint egy korallpolip, ennek megjelenését követően jöttek létre mind a ma élő teremtmények. A halász a népe által tisztelt tengerek tönkretételéről szólva úgy fogalmazott: „A haszon érdekében megtizedelik a szentségi és kulturális kapcsolatokat.”
A technika és a tudomány fejlődésének köszönhetően ma már a környezetvédők, a klímakutatók és a természettudósok jobban megértik az óceánok megújulási képességeit is. Tudják, hol tenyészik a legbujábban az élet, és hogyan segíthetik elő annak fejlődését. Megismerték a sérült életterek gyógyulásának és újjáéledésének eseteit, és képesek ellenőrizni és megváltoztatni a halászati szokásokat annak érdekében, hogy olyan egyensúlyt teremtsenek, amely az óceáni élet fennmaradása mellett is kielégíti az emberi szükségleteket. Egy ma világra jött kékbálna-borjú bízvást megélheti a 22. századot. Az óceánok képesek a gyógyulásra. David Attenborough és Colin Butfield egyaránt állítják: a mangrove- és a kelperdők megújulhatnak, a bálnák visszatérhetnek, és a part menti haldokló települések felvirágozhatnak. A lehetőségek olyan tágasak, hogy a regeneráció akár egyetlen emberöltő alatt is bekövetkezhet. „Lehetünk mi az a kivételes nemzedék, amelyik akaratlanul és tájékozatlanul túl sokat vett el és túl keveset kímélt meg. Akik előttünk éltek, még egy élettel teli, egészséges óceán mellett nőttek fel; a mai gyerekek talán az óceánok új életre támadásának lesznek a tanúi.”
A szerzők szerint nem könnyű válaszolni arra a kérdésre, hogy mit jelenthet a világóceán számára az elkövetkező harminc év. Az első dolog, amit fel kell ismernünk: sokan vannak köztünk, akiktől igen távol áll az óceánok élete. Ha tengeri eredetű élelmiszerekre vágyunk, elmegyünk az áruházakba vagy a boltokba, de szinte semmit sem tudunk arról a folyamatról, melynek során ezek az ételféleségek eljutottak oda. Ám a halászat világszerte emberek tízmilliói számára nyújt megélhetést, a helyi közösségek életének és gazdaságának alapját jelenti, a kifogott zsákmány pedig az elsődleges fehérjeforrást. Erkölcsi szempontból teljességgel helyénvaló és megalapozott dolog azt követelni a kormányoktól vagy a halászatból hasznot húzó nagyvállalatoktól, hogy változtassanak a jelenlegi gyakorlatukon, de rengeteg part menti közösség számára a dolog nem választás kérdése, hanem életforma. Gondolnunk kell tehát arra, hogy az óceán megmentésére tett erőfeszítéseink ezeknek a közösségeknek is a hasznukra váljanak, ne pedig fokozzák amúgy is sokasodó nehézségeiket. A két szerző úgy fogalmaz: „Jó okkal hisszük, hogy ez lehetséges.”
David Attenborough és Colin Butfield emlékeztetnek: több évtizedes tudományos kutatás és a tengeri természetvédelem néhány ragyogó példája bebizonyította, hogy az óceánok képesek regenerálódni – gyakran jóval gyorsabban, mint a szárazföldi ökoszisztémák –, ha ehhez kellően nagy teret és elegendő időt kapnak. Az ENSZ 2022-ben Montrealban megrendezett biodiverzitási konferenciáján közel kétszáz ország megállapodott arról, hogy 2030-ra védelem alá helyezik az óceánok területének harminc százalékát. Ez az intézkedés lehetővé teszi, hogy az élővilág helyreálljon, miközben a halászat eredményei nem csökkennek, sőt akár nőnek is. Ez a cél tehát valódi fordulópontot jelenthet az óceánok helyzetében. Azt azonban világosan kell látnunk, hogy milyen erőfeszítésekre lesz szükség a megvalósításhoz. S ugyanígy azt is: nem számít, hogy az óceánok területének harminc százalékát védelem alá helyezzük, ha a maradék hetven százalékán súlyos visszaéléseket követünk el. Ez esetben az ambiciózus terv jóval kevésbé lesz sikeres. Emiatt sok kutató azt javasolja: inkább az óceánok harminc százalékának védelméről és a többi hetven százalék fenntartható kezeléséről hozzanak határozatot. Azonban felmerül a kérdés: mit is jelent a fenntartható halászat? Olyan lényegi és rendkívül összetett kérdésekről is szót kell itt ejteni, mint például az, hogy egy halnak vagy halállománynak önmaga, a saját belső értéke miatt kell-e léteznie, vagy azért, mert számunkra fontos erőforrást jelent. Kulcskérdés az is, hogy mely vízterületeken, milyen eszközökkel végzett és milyen arányú halászat teszi lehetővé, hogy az óceáni ökoszisztémák egészségesek maradjanak, és a tengeri eredetű táplálékon élő közösségek is megfelelő minőségű életet élhessenek.
Lényeges szempont az is, hogy rendkívül szoros kapcsolat áll fenn az éghajlatváltozás elleni küzdelem és az óceánok egészsége között. Minél gyorsabban csökkentjük az üvegházhatású gázok kibocsátását, annál kevésbé ártunk a tengeri ökoszisztémáknak, és minél egészségesebbek az óceánok, annál nagyobb segítségünkre vannak az éghajlatváltozás lassításában. A helyzet az ember és az óceán számára egyformán nyereséggel járhat, ehhez azonban páratlan gyorsasággal kell kezelnünk az egyenlet mindkét oldalát – írják a szerzők.
David Attenborough és Colin Butfield figyelmeztetnek: át kell állítanunk a nézőpontunkat, és felismernünk, hogy valójában egy faj vagyunk, amelynek léte bámulatos találmányai ellenére is teljes mértékben függ a bioszféra stabilitásától. Meg kell értenünk, hogy fajként része vagyunk a természetnek, és kivételes intelligenciánk sem emelt ki bennünket abból. Ha beismerjük, hogy ma már képesek vagyunk megváltoztatni és súlyosan károsítani a bioszférát, akkor arra is rá kell ébrednünk, hogy szorult helyzetünkből az egyetlen kiutat az jelenti, ha együttműködve, globális fajként szállunk szembe közös nehézségeinkkel.
A könyvet Makovecz Benjamin fordította.
David Attenborough – Colin Butfield: Óceán – Földünk utolsó vadonja,
Park Könyvkiadó, 2025.
Fotó: Wikipedia; pexels; Park Könyvkiadó
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. augusztus 17-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
