Horvátország az a hely Európa e különféle történelmi szelektől egyáltalán nem kímélt szegletében, mely csodákat produkált. Az ország alig harmincéves múlttal rendelkezik, véres háborúval vívta ki függetlenségét – aztán elkezdett építkezni. Feltételezem, nem sokat gondolkodtak az akkori elöljárók, hogy mire is alapozzák jövőjüket: az ipar romokban, a mediterrán vérmérsékletű ember amúgy sem szereti túlzásba vinni a fizikai munkát, így hát az ország természeti adottságaiban rejlett az egyetlen lehetőség. Idegenforgalomra, az arra rátelepedő szolgáltatásokra koncentráltak tehát, s mert az irány adott volt, egyébre sem kellett figyelniük, mint hogy ne térjenek le a választott útról. És megtették: autópályákat építettek több száz kilométeren át, ráadásul olyan helyeken, ahol azelőtt gyalogosan is veszélyes volt a közlekedés. Alagutak, völgyhidak sorjáznak egymás után, az utazó egy idő után a csupán pár száz méteres hegybe fúrt járatokon úgy suhan át, akárha a Kórház utca felüljárója alatt menne el – a két, a három, az öt kilométeres alagutak, na azok már igen. S a viaduktokból is csak azok ragadják meg figyelmét, melyeknek hosszánál csak mélységük nagyobb, bár ez utóbbit nem tüntetik fel a tájékoztató táblákon. És ez csak az út, az Adria partján elszórt üdülőtelepeken (minden kis öböl fölött vendégházak sokasága várja a turistákat) épp olyan szintű a szolgáltatás, mint túloldalt, a talján parton vagy tovább, a Földközi-tenger nagy múltú fürdőhelyein.
Hosszadalmas lenne abba belemenni, miért áll Horvátország két részből, avagy miért ékelődik egy keskeny, Bosznia-Hercegovinához tartozó sáv az ország Adria-menti nyúlványába: lényeg, hogy a Raguzába (akinek Jókai-olvasmányaiból nincs meg: Dubrovnik) szárazföldön utazóknak két határon kellett átkelniük, hogy ebbe a csodálatos városba eljussanak. Akadályt jelentett a kétszeri útlevél-ellenőrzés, bosszúságot a bosnyákok gyakori kötözködhetnéksége, s mert annak nem látták esélyét, hogy Bosznia-Hercegovina egyhamar uniós országgá váljon, hát gondoltak egy merészet a nagyravágyó horvátok, és megépítettek egy majd két és fél kilométeres hidat a szárazföld és Pelješac-félsziget között: mondják, ez Horvátország történelmének legnagyobb infrastrukturális beruházása. A híd mérnöki bravúr, csodálatos módon határidőre elkészült, csak a bekötőutak megépítése csúszott a járvány és a munkaerőhiány miatt.
Horvátország egyik ékszere Omis kisvárosa, a Cetina itt ömlik az Adriába, a folyó hordalékának köszönhetően tengerpartja sekély és homokos. Közép-Dalmácia legjobb strandjai találhatóak itt, a Cetina a vadvízi evezők paradicsoma, a városka csillagtúrákhoz is kitűnő bázis. A legközelebbi autópálya-lehajtó azonban zegzugos, keskeny utakon, álmos kisfalvakon át vezeti az utazót Omisba – és ez tűrhetetlen volt a horvátok számára. Kifúrták hát a hegyet a Cetina szurdoka fölött olyan hetvenméteres magasságban mindkét oldalon, átcsúsztattak a másfél száz méteres völgynyíláson innen is, onnan is egy-egy szerkezeti elemet, végül a kettőt összekötötték, és most már az egész úgy néz ki, mint egy egyetlen darabból álló, mindenféle alátámasztás nélküli híd. Ez lett Horvátország összes csodálatos hídja közül a legimpozánsabb, mérnöki csodaként emlegetik az építészeti remekművet – és csodálatos módon ez is határidőre elkészült, csak a bekötőutak megépítése húzódik.
Ha az ember turistaként megy el idegen helyekre, néhány töredékből nem tud összképet alkotni, csak benyomásokkal marad. És ha nem akar keserű szájízzel visszatérni az országba, melyben élnie adatott, hát jobb, ha mégsem próbál összehasonlítani. Aki mégis meg akarná tenni, annak még néhány adalék: Horvátország az EU legfiatalabb tagállama, és csupán tíz év kellett ahhoz, hogy csatlakozzon a schengeni térséghez és az euróövezethez. Csodálatos.
Borítókép: A szerző felvétele
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
