Deregnyő község neve írásos formában először 1262-ben bukkan fel, de valószínűleg már a IX. században lakott volt. Ugyanezt szinte minden környékbeli településről elmondhatjuk, Deregnyő azonban a XV. századra kisvárossá nőtte ki magát, mely vámszedési joggal is rendelkezett. Az 1600-as években már 37 polgári ház fizetett adót, érdekes módon a XVII. században egy időre szó szerint megszűnt létezni.
A lakosság vitalitását bizonyítja, hogy 1828-ra már ismét hatszáz lakossal bír, azaz többel, mint az akkor még három településrészből álló Nagykapos. A falu eredeti tulajdonosa az „Ákos“ nemzetség volt – a korabeli iratok szerint „Akus“ – akik e jogot még 1322-ben kapták I. Károlytól. Őket a Daróczyak váltották, akik háborús vész esetén megerősített kastélyukba vonulhattak vissza, ennek alapjaira építették a ma is fennálló épületet az utolsó nemesi származású tulajdonosok, a Lónyayak.
A településre Vaján irányából érkezve már messziről a szemünkbe ötlik a futballpálya mögött magasodó domb, tetején az impozáns nagyságú épülettel. Az, hogy egyáltalán még létezik, kizárólag annak köszönhető, hogy a háború után iskolát üzemeltettek benn, így nem bontották el az új urak, mint a nemesi életmód egyik gyűlölt szimbólumát. (Mint például a battyányi, vagy zétényi kastélyt, illetve, a majd minden faluban létező nemesi kúriák túlnyomó többségét.)
A patinás helyiségekben a kosárfonó szövetkezet is helyet kapott, itt áztatták a vesszőket, az egykori konyhában működött a takarmánydaráló, egyik hasznos tevékenyég sem járult hozzá a termek állagának megóvásához. Sem az, hogy a háború után itt volt a legnagyobb szovjet gyűjtőtábor, ahonnan a rabok elindultak hosszú útjukra a Gulágok felé.
A klasszicista stílusú épület L-alaprajzú, nyitott oszlopos árkádokkal. Egykor gyönyörű park övezte, teli ritka növényekkel és virágokkal, amelyekből mára csak néhány göcsörtös orgonafa maradt. Évek óta felújítás alatt áll, egyre inkább kezd hasonlítani a régi mivoltához, de a kedves, otthonos, az utolsó Lónyayné jóvoltából szó szerint virágokkal borított kastély már csak a múlt régi fotográfiáin köszön vissza. Jelzésként, mementóként: olyan emberek éltek itt egykoron, akik fontosnak tartották a szépet, becsülték a műveltséget, olyannyira, hogy könyvtáruk fénykorában huszonhétezer kötetet számlált.
Sem a falu lakosságának, sem a környékbeliek nagy részének nincsen róla tudomása, hogy hogy a Lónyay-családnak Habsburg-vonatkozásai is vannak. Lónyay Stefánia belga hercegnő volt, a nevezetes „Sissi“ menye. Első férjét, Habsburg Rudolfot labilis lelkületű emberként tartották számon, ennek ellenére házasságuk bizatóan indult. Egy leányuk is született, Mária Erzsébet. Stefánia hűségesen teljesítette protokoll-kötelezettségeit, mint a császárjelölt felesége, olyannyira, hogy még apósa, a szigorú Ferenc József elismerését is kivívta. A drága „Sissi“ viszont nem szerette, sőt, valóságos háborút indított ellene. (Mai szép új világunkban ezt „verbális és érzelmi bántalmazásnak“ neveznénk. Ismeri minden meny. És minden anyós.)
Stefánia huszonöt éves korára már megözvegyült. A hivatalos közlemények szerint férje, Rudolf zavarodott elmeállapotában megölte akkori szeretőjét, Vecsera Mária bárónőt, majd önkezével vetett véget saját életének. Rudolfról tudni kell, hogy számos prostituálttal is tartott fent intim kapcsolatot, vérbajos lett, a fertőzést feleségének is átadta, így annak többé nem lehetett gyereke.
Stefánia apja, Leopold belga király és Ferenc József császár megpróbálták az özvegyet a másik potenciális császárjelölthöz, Habsburg-Lotaringiai Ferenc Ferdinándhoz férjhez adni, de Stefánia szíve ekkor már foglalt volt: Lónyay Elemérért lángolt olthatatlanul. Mondhatni, talán körülnézett: császárnéi pompa, kontra még egy Habsburg plusz házsártos anyós – és volt bátorsága választani. Feladja társadalmi pozícióját, igényét a trónra, elhagyja családját.
Lányát elveszik tőle, a császári udvarban nevelkedik tovább. Szíve választottja, Elemér gróf szintén visszavonul birtokaira, mellesleg nem is nagyon tehet mást. Habsburgok által kijelölt császárnékat nem lehet büntetlenül elcsábítani. Úgy tűnik, egyiküket sem nagyon zavarja az előállt helyzet: nagyon boldogan élnek, noha gyerekük már nem lehetett. Stefánia derék úrnő volt, cselédeivel és minden alkalmazottjával tisztességesen viselkedett, karácsonykor ajándékokat osztogatott.
A világháború alatt sebesült katonákat ápolt, menedékhelyet alapított a nincstelenek számára, óvodát és olvasókört szervezett. Szenvedélyesen szerette a virágokat és a magyar konyhát, a régi recepteket új elemekkel gazdagította: a Stefánia vagdalt, a Stefánia rizottó, a Stefánia felfújt és kalács közös eleme a főtt tojás, valamilyen formában. 1945-ben halt meg, a pannonhalmai bencés apátságban. A deregnyői kastélyt a szerzetesekre hagyta, hosszú pereskedés után az új csehszlovák állam tulajdona lett.
Férje a legmodernebb elvek szerint gazdálkodik minden birtokán. Testvérével, Gáborral Deregnyőben iskolát építtetnek, templomot emelnek, majd családi sírboltot. A ritkaságszámba menő, hatalmas könyvtár miatt a kastély irodalmárok, tudósok, politikusok kedvelt találkahelye volt. Még a falu lakosainak is kölcsönöztek könyveket, úgy tartották, a műveltség mindenkié. Elemér gróf még felesége előtt elhalálozott. Testvére, Gábor lakott még a kastélyban, családjával, csaknem az orosz katonák megérkeztéig. (Akiknek az első dolguk volt a könyvtárat eltüzelni.)
Két lányuk egyike fiatalon meghalt, a másik, Mária Lujza Deregnyőben nőtt fel. Itt volt az esküvője is. Neki két gyereke született, egyikük, Dr. Franz Paccher Németországban él, testvére, Marika Ausztriában, Innsbruckban. Itt halt meg édesanyjuk, Mária Lujza Pachher von Lónyay, kilencvennyolc éves korában.
Stefánia, az egykori belga királylány tíz évvel a halála előtt, 1935-ben írt egy könyvet, „Császárnőnek kellett volna lennem“ („Ich solte Kaiserin werden“) címmel. Nyilván szükségét érezte, hogy üzenetet küldjön az utókornak, netán magyarázatot, hogyan is történtek valójában a dolgok, miért döntött úgy, ahogyan döntött. A könyvet saját lánya, Mária Erzsébet, akit császárhű szellemben neveltek az udvarnál, bírósági úton akarta betilttatni. Nemcsak a török udvarban neveltek odaadó janicsárokat, ezt a módszert minden nagy uralkodóház sikerrel alkalmazta.
A Lónyay-kastély a háború után évtizedeken át hanyatlott, míg végre az illetékesek mégiscsak rájöttek, milyen érték van a birtokukban. Először tetőt kapott az építmény, aztán lassan más beruházások is sorra kerültek, jelenleg csaknem minden helyiséget ismét iskola céljaira használnak. (Ottjártunkkor éppen szavalóverseny zajlott, melyre más iskolák tanulói is hivatalosak voltak.)
A családi kápolnát a kincskeresők szinte lerombolták, a csontokat kidobálták. Csak 1986-ban szabadították ki a bokrok alól, a falu lakosaiból verbuvált önkéntesek. Főleg a római katolikus hivők adományaiból és egyéb forrásokból sikerült felújítani, azóta kápolnaként szolgál. A Lónyay-kastély ragyoghat még régi fényében, amint azt a borsi Rákóczi-kastély példája mutatja: idő, pénz, szándék és türelem egyaránt kell hozzá.
Tóth Ferenc
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
