Császár, inkubátor, várakozás – Egy édesanya útja a koraszülésen át szaszifanni2025. 11. 17., h – 09:49
Egy átlagos terhesség kilenc hónapig, körülbelül negyven hétig tart. De vannak gyerekek, akik korábban érkeznek. Gasparik Maja műsorvezető, énekes háromszor élte át a koraszülés valóságát: saját születésénél, majd két kisfia világra jötténél.
Maja anyukája a terhessége 36. hetében járt, amikor lánya megszületett. Ez nem számít nagyon korainak, de ahogy világra jött, rögtön elvitték Pozsonyba, a koraszülöttosztályra. „Az utóbbi időben többször is előjött bennem ezzel kapcsolatban a magány, az elhagyatottság érzése. Tudom, hogy senki sem hibás, de az egyedüllét valahogy még most, felnőttként is dolgozik bennem. Harminckét évvel ezelőtt teljesen másként zajlott minden, mint most: egy hónap telt el úgy, hogy nem lehettem együtt az anyukámmal.”
A családban nem ő volt az első koraszülött: nagypapája is a vártnál korábban érkezett. „Mindig azt mesélték, hogy nagyon picike volt. Úgy fogalmaztak: »egy kiló lisztnyi«. Gyorsan meg is keresztelték, mert attól tartottak, másnapra nem marad életben.” A koraszülés tehát nem volt idegen jelenség az énekes-műsorvezető számára. De arra nem számított, hogy fiai révén megéli a másik oldalt, azt, hogy milyen, amikor egy anya nem ölelheti magához rögtön a gyermekét.
Karácsony a kórházban
Huszonnégy éves volt, amikor először lett anyuka. A várandóssága eleinte eseménytelenül telt, egészen a 28. hétig. „Semmi nem utalt koraszülésre. A vércsoportom miatt – 0 negatív vagyok – azonban elkezdtem utánaolvasni a vércsoport-összeférhetetlenségnek. Azt mondták: az első babánál ritkán okoz gondot. A 28. hét környékén azonban jött az első telefon – vissza kellett mennem vérvételre, mer elkezdtek termelődni az ellenanyagok. Azt mondták, csak figyelni kell. De hogy ez mit jelent pontosan, arról fogalmam sem volt. A várandósság testileg-lelkileg amúgy is felkavaró, hát még így.”
A terhessége 35. hetében, karácsony előtt nem sokkal újra csörgött a telefon.
„A nőgyógyászom közölte, hogy csomagoljak, mert valószínűleg még aznap szülni fogok. Előző héten már küldözgettek egyik orvostól a másikhoz: hematológushoz, nőgyógyászhoz – senki nem mondott semmi biztosat. Mintha pingponglabda lettem volna. A kórházban sem kaptam több információt. A férjem kint, én bent – órákon át egyedül. Nem ihattam, nem ehettem. A szívverésemet figyelték, olyan sokáig, hogy az EKG-papír már a földön hevert. Mentálisan teljesen szétestem.
Aztán közölték: meg kell szülnöm, mert az ellenanyagszint nagyon magas, nincs mire várni. Császármetszés. Én készültem a természetes szülésre, sőt, az otthonszülés gondolata is megfordult a fejemben. Volt egy gyönyörű, ideális elképzelésem arról, hogyan hozom világra a gyermekemet. Ehhez képest: puff, vége a tervnek.
Gyorsan mellém tették Zalánt egy fotó erejéig, aztán már vitték is.
Nem mertem senkinek üzenni, hogy megszületett. Csak a legszűkebb család tudta. Addig nem mertem kimondani, amíg nem voltam teljesen biztos benne, hogy Zalán velünk marad.
Rengeteg volt a kérdés, a bizonytalanság, ezért nagyon mélyre kerültem.
Aranyóra helyett anyatej
Végül tizenkét napot töltöttek kórházban. „Öt napig külön voltunk, és csak utána kerülhettünk közös szobába.” A szoptatás jelentette akkor a kapaszkodót. „Ezzel próbáltam pótolni az elején elveszített testközelséget, az aranyórát. Eleinte alig mehettem hozzá: amikor a császár után először felállítottak, elcsoszogtam az inkubátorához, megérintettem a bőrét.
Amikor végre együtt lehettünk, minden nap készítettem róla egy fotót. Közben minden erőmmel azon voltam, hogy működjön a szoptatás.
Nem kaptam sok támogatást, inkább le akartak beszélni róla, mondván: lefárasztom a babát, menjen inkább a tápszer és a cumisüveg. De én nem adtam fel. Végül két és fél évig szoptattam mindkét kisfiam.
Puszik a semmibe
Maja második terhessége a covididőszak közepére esett.
„Az első szülésem után nem kaptam meg azt az injekciót, amit a 0 RH negatív vércsoportú anyák szoktak. Több mint egy tucat orvos látott a második várandósság alatt, és mind mást mondott. Folyamatosan ellenőrzésre jártam, és sosem tudtam, mikor kell ott maradnom, mikor lesz császár. Otthon ott volt Zalán is, alig két és fél évesen – és nem tudtam, mikor látom újra.”
A bizonytalanság volt a legrosszabb.
Végül második kisfia, Zénó a 34. héten született meg. „Nem mutatták meg rögtön, az állapota miatt azonnal elvitték. Tudtam, mi történik, de nagyon nehéz volt, hogy ne omoljak össze.”
Azt élte meg a legnehezebben, hogy a mellette fekvő anyukákhoz behozták a babáikat. „Nekem csak egy kis képet adtak róla – az első szemkontaktusunk öt nap után volt, amikor levették a szeméről a maszkot, amit az inkubátor fénye miatt kellett viselnie. Mi csak Supermannek hívtuk. Nyár volt, így legalább a tudat, hogy odakint süt a nap, tartotta bennem a lelket. De ott volt mellettem az a másik anyuka, aki puszilgatta a kisbabáját – ahogy az teljesen természetes. Én pedig a saját ágyamon feküdtem, és csak űr volt bennem. Azok a puszihangok… olyan végtelen hiányt keltettek bennem, hogy azt nem lehet szavakba önteni.”
A másodiknál már rutinosabb volt. De mentálisan ez sem volt könnyebb.
„A kicsi a kórházban, a nagy otthon vár. Melyikhez futsz előbb? Melyiknek adsz puszit este? Mindkettőnek te lennél a biztonság. A covid alatt maszkban, pár órára engedtek be. És újra és újra ott kellett hagynom őt… belegondolni is szörnyű. Elmész úgy, hogy otthagyod a gyereked.”
Mesés kapaszkodók
„Minden nap vittem magammal a könyvet Bartos Erikától, amelyben külön rész szól a koraszülöttekről is. Ha körülöttem sürgés-forgás is volt, én akkor is olvastam. Ez maradt a kapocs: a hangom, a mese – így enyhítettem az érintés hiányát.”
Idővel lassan belerázódtak. A fiatal, kétgyerekes anyuka azt mondja, hogy Zénó születése rizikósabb volt, de bizonyos értelemben gyógyító is.
Gyerekei ismerik a saját történetüket, tisztában vannak azzal, hogy korábban, császármetszéssel születtek.
„Ők úgy mondják: amikor kivettek a hasadból. Nem javítom ki őket. Ez az ő történetük is. Inkubátort is láttak már – így el tudtam magyarázni, hol kezdődött minden.”
A kezdet terhe
Maja azt vallja, hogy a koraszülés megtanította arra: ne ijedjen meg, ha esetleg bármi probléma felmerül.
„Ha bármiben elakadás van, akkor megyünk és oldjuk.
Nem ijedtem meg soha attól, ha esetleg bármelyikünknek fejlesztésre volt szüksége. Lehet, hogy köze van a koraszüléshez, lehet, hogy nincs.
Pontosan ismerem őket. Tudom, mi segít nekik. Tudom, mire képesek. A kezdetektől kéz a kézben dolgoztunk ezen.”
A rádiós-tévés rengeteget foglalkozott már a koraszülés témájával különböző nézőpontokból, mégis mindig előjön valami új gondolat, érzés. Azt mondja, ez nem egy lezárt fejezet.
„Nagyon szeretem a fiaimat. Élénk, eleven gyerekek – természetes, hogy ki tudnak borítani reggelenként. De olyankor sokszor mögé látok: honnan indultunk. És amikor mások azt mondják: »anyuka, ne legyen ennyire érzékeny«, nem tudják, mi van mögöttünk. A reggeli puszik minden nap különösen meghatározók. Ott van bennük a hála: hogy itt vannak, hogy kéz a kézben mehetünk tovább.”
Átlagosan a világon minden tizedik baba koraszülöttként jön a világra. Hazánkban évente több ezer család éli át a bizonytalanságot, a várakozást az inkubátor üvegén túl, a félelmet és a reményt kéz a kézben. November 17-e minden évben róluk is szól – a túl korán érkező kis harcosokról és az őket minden erejükkel óvó szülőkről. A világnap színe a lila, amely a törékenység és az erő különleges találkozását jelképezi. Szerte a világon ilyenkor épületeket világítanak ki, közösségek gyűlnek össze, hogy felhívják a figyelmet arra: ezek a gyerekek (és szülők) különleges odafigyelést, türelmet és támogatást igényelnek.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
