Nos Nagyapa, tetemre hívlak, most gyere elő a farbával, soha nem hagytál cserben, ugye most is számíthatok rád…
Nos Nagyapa, tetemre hívlak, most gyere elő a farbával, soha nem hagytál cserben, ugye most is számíthatok rád…
Milyen ember vagy Te, Nagyapa? – kérdeztem tőle gyerekként többször. Kérdeztem, hogy jobban megismerjem és olyan lehessek, mint ő… Mert becsültem, tiszteltem és szerettem, adtam a szavára, szívvel és lélekkel. Ennek okát kerestem, mert felnéztem rá rendesen…
– Amilyen reggel felébredek, este meg lefekszem és ahogy magamat a kettő között elrendezem, felelte számomra keveset mondóan. De mégis milyen? – erőszakoskodtam tovább. Ő is nyakas, én meg makacs, vér a vérből, alma a fától…, gondoltam tovább és vártam a választ kitartóan, türelmesen…
– “Csak” magyar! Csak magyar! Külsőre és belsőre. Tevés és gondolat szerint. Aztán folyt a nyílt beszéd belőle… –Nézz rám! Széles váll, görbe láb, kunfajta arc, szúrós bajusz és nagyanyád kedvére opálos barna tekintet, amelyből láthatja, hogy szeretem… A külsőm is kötelez, ezért vagyok “csak” magyar. A mondás is ül rám: se nem szőke, se nem barna, az az igazi magyar fajta… Ezt az Isten rám szabta. Ez jutott nekem. A csak magyarságomat én meg el nem engedem, hordom, foltozom, büszkén viselem. Látod már kis unokám, ilyen vagyok, ahogy élek és majd meghalok…
– Azt már tudom, Nagyapám, hogy milyen vagy velem. Kedvemben jársz. Legalábbis törekszel rá… Elviszel magaddal – egyedül eltévednék – erdőbe gombászni, forrásvizet és lenyomatos követ keresni, szántást váltó mezőkre nagyanyának virágot szedni, zöld ligetekbe leheveredni és nézni az égig érő fák csúcsát, eltévedt madarakat, az elkésve rohanó felhőket és ábrándozni. Ábrándozni, mert Te azt mondod, hogy nekem még érdemes…
De én hogyan legyek majd nagyban olyan, mint Te, Nagyapa? Vézna is vagyok, a szél is felkap, szemüveges, kicsit bandzsi, igaz szeplőm az nincs, fülem se lóg, de velem együtt még megnőhet…, de abban hasonlítok Rád, hogy a nagyanyától én is tartok. Te jobban, biztos okod van rá, de nekem mi lenne, bár ki tudja, mégis lehet… Nagyapa, neked megvallom, a szilkét a kamarában én törtem el…
– Egyet se félj, te is megnősz… A vér kötelez. A nagyanyó meg nagyon szeret…, és ha a tűzre füstölő fát teszel, legfeljebb a füledet nyújtja meg… Velem is megteszi, de úgy soha nem alszik el, hogy kezemet össze ne fogja az övével, és a zsörtölődését az új nap örömére teszi el…
– Nagyapa, mesélj nekem a muszkákról, meg a taljánokról, hogy bírtál velük egyedül, távol idegenben?
– Kis unokám, Zoltikám, mesélni ezekről a dolgokról aligha lehet, csak az igazat összerakni… Nehéz idők jártak akkoriban… Ránk szakadt a Nagy Háború, amelynek teljes odafordulással örültünk, mert azt tanultuk már az elemiben, a szabadság a szerelem édestestvére, mi másra vágyhattunk hát, mennünk kellett…
A császári és királyi 69-es gyalogezredbe Tolna vármegyéből kerültem behívásra. Mi voltunk a tizenévesek. Körbenéztem: ni csak egy hadsereg, ahol a bakák többségének nem nőtt ki még a bajusza… Milyenek voltunk? Hamvas arcú, csillagszemű gyerekemberek… Tegnapelőtt, ha farkasokról álmodtunk, felsírtunk és az anyánkat hívtuk, az utcán a lányokat még elkerültük és most egyenruhát kaptunk, hosszú puskát, amelynek tusa a lábszárunk középig ért, no meg bajonettet, amellyel ölni kell. Tegnap a rét füve karcolta a talpunk, ma már a bakancs töri, ahogy marsolunk fel északra, végig Galícián. Az orcánkon az élet rózsái ki sem nyíltak, némelyikünkön még látszott anyánk csókja, amellyel elengedett… Gyorsan rádöbbentünk a halál közelségére és arra vágytunk, hogy az egész csak álom legyen és valaki gyorsan odabújjon hozzánk és felkeltsen. És mi maradt más, mint az anya ízű pogácsa melege és íze, amely elkísért minket túl a végeken…
Lembergnél mentünk neki az orosz vonalnak, a tüzérség támaszával, sikerrel… Az ékben én is elöl rohantam, le nem maradtam. Csatákat nyertünk, nagyokat éreztünk, énekeltünk, hazagondoltunk. Aztán fordult a hadi szerencse, fogságba estem, bár a golyó és a szanitéc elkerült, talán mert az Istent féltem, de az akaratát soha nem. Elvittek minket Kelet-Szibériába. Omszk, Tomszk, Irkutszk. Hadifogság… 10 rubel napi ellátmány, ebből éltem, dupla kapcában, mínusz 40 fokban, bunda nélkül, ahol a lavórból kiöntött víz a levegőben megfagyott és a földre már jégként esett… Kaptam cigarettavéget orosztól, tatártól és csuvastól. Masinájuk, ahogy ma mondják, gyufájuk is volt, kérni se kellett, nyújtották maguktól. Cserébe én elmeséltem, hogy odahaza Lengyelen, az én falumban olyan az Apponyi kastélyunk, hogy annak bizony a kalendárium beosztása szerint lett 4 ajtaja, 12 kéménye, 52 szobája és 365 ablaka. Hitték is, de inkább nem, és engem afféle Háry Jánosnak tartottak és jól hátba veregettek.
Idővel – gondoltam – minden véget ér egyszer, minden a végéhez ér… Így volt ez a fogságommal is… Kicseréltek minket muszka foglyokra és örömmámorban jutottunk haza… Csigavér az örömmel, mert nekem sem melegedett meg otthon a vánkosom alja, mert a következő év őszén már az olasz fronton találtam magam.
A 11. isonzói csata után a magyarok nehéz helyzetbe kerültek, az olasz előretörés az egész dél-nyugati front összeomlásával fenyegetett, és a hídfő elvesztésével kinyílott volna az út a Monarchia belsejébe… Ezért erőinket megnövelték, és megtervezték Caporettónál az áttörést, amely jól sikeredett, a hadosztály teljes ereje az olasz védvonalat négy nap alatt összeroppantotta és a 2. olasz hadsereget a bekerítés elől az isonzói frontról kivonták… Aztán az utolsó háborús évben a hadi szerencse újra megfordult és a Piave folyó menti csatákban már csak szenvedtünk és a végső győzelem lehetősége számunkra örökre elveszett…
A jutalmam az lett, hogy én mégis megmaradtam, a nagymama szerelmével megvárt, és te most velem lehetsz…
Így lett Nagyapám számomra olyan ember, amilyen én soha nem lehetek, pedig a Nagymamát én is nagyon szerettem… Igen, ez idő tájt, amikor a Magvető hava Szent Andrásba fordul, fejfájánál megállva, szívemben újra és meg van vele a nagy találkozás, amelyet megélve, hiszem és vallom – másként nem lehet – az Isten elrendezi majd az elmúlás dolgait…, és akkor Nagyapámnak már én mesélhetek…
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
