A Magyar Baráti Közösség (MBK) 1976 óta minden év augusztusában az Ohio-i Reménység Tavánál tartja meg szokásos ITT-OTT Találkozóját, amely közel ötven éve nyújt lehetőséget amerikai magyar családoknak közös nyaralásra, olyan értelmiségi programok mellett, ahol a résztvevők feltöltődhetnek „magyar szellemmel” egy-egy újabb esztendőre. Az idei találkozó gondnoka (elnöke) Megyeri József, akinek felesége, Erika korábban hat évig töltötte be ezt a tisztséget. Ahogy korábban, most is együtt szolgálják ezt a közösséget (is).
Hogyan kerültetek Amerikába?
József: Dióhéjban: nővérem ‘68-ban férjhez ment egy amerikai magyar fiúhoz, aki előző évben hazalátogatott az akkori Jugoszláviába feleséget keresni. A látogatását követő egy éven keresztül leveleztek, majd a fiú levélben kérte meg nővérem kezét. Szüleim négy évvel az esküvő után, ’72-ben meglátogatták lányukat az USA-ban, majd édesapám úgy döntött, megelőzi, hogy később esetleg én is követem nővéremet és ők egyedül maradnak, ezért ‘74 júliusában a bánáti Magyarcsernye nevű faluból Chicagóba költöztünk. 16 éves voltam. Szeptembertől már amerikai gimnáziumba mentem angol tudás nélkül. Eleinte nem volt könnyű. Ott találkoztam Erikával, a város ugyanazon részén telepedtek le, mint mi; osztálytársak lettünk.
Korán összekapcsolódott az életetek… Erika, ti honnan és miért jöttetek?
Erika: Édesapám családja kettészakadt a háború után: nagybátyám, Bokor István Magyarországon, apukám Marosvásárhelyen maradt édesanyjával. Nagybátyám ‘56 után kivándorolt a családjával; Bécs után Chicagóba költöztek. Apukám többször beadta a kérvényt Romániában, hogy meglátogathassa testvérét, és közben igyekezett megbízhatónak tűnni abban a tekintetben, hogy visszajön. Amikor végül ‘72-ben sikerült kijutnia, azonnal politikai menedékjogot kért. Tizenhárom éves voltam akkor. Két évre rá minket, azaz édesanyámat, húgomat és engem is kiengedtek hozzá. Két év végül is nem olyan hosszú idő, de anyukám számára az állandó bizonytalanság miatt nagyon stresszes volt. Ő a vásárhelyi bőrgyárban kesztyűket varrt, kiemelkedően ügyes volt, rádióinterjú is készült vele annak idején, mert ő volt az egyik legjobb munkás. De apukám disszidálásakor rögtön elvesztette az állását, így abból éltünk, hogy otthon ruhákat alakított át és varrt, a panelházas lakásunkat pedig elcserélte egy egyszobás garzonra. Ugyanakkor, amikor apukám az USA-ba utazott, elmentünk ketten Budapestre, ahol anyukám megpróbált papírokat szerezni, hogy mi is kijuthassunk, de nem sikerült. Ha sikerül, húgom Romániában ragadt volna, viszont szüleim abban reménykedtek, hogy egy gyereket hamarabb a szülei után engednek. Pontosan nem tudtam, hogy mi történik körülöttem, csak annyit, hogy ez valami titkos küldetés. Tudtam, hogy édesapám Amerikában látogatja bátyját, de nem tudtam, hogy az a cél, hogy mi is utána menjünk. A Vöröskereszt révén végül sikerült a családegyesítés, éppen apukám névnapjára, László-napra érkeztünk ’74-ben.
Mivel foglalkoztak Amerikában a szüleitek?
Erika: Szobrász nagybátyám valamennyire fel tudta használni szakmáját, a chicagói állatkert egyik nagy projektjének munkavezetője lett. A kisméretű vadmacskáknak terveztek és építettek egy műbarlangot. Később odavette magához apukámat is. Anyukám házi vállalkozásba került egy magyar újsághirdetés alapján; egy magyar asszony segédet keresett varráshoz. Nagyon ügyes volt, nemcsak átalakított, hanem új ruhákat is készített igen jómódú nők számára. Amikor pár év múlva munkaadója nyugdíjba ment, átvette tőle az üzletet. A ‘80-as évek közepén annyira bátor volt, hogy vett egy varrodával rendelkező tisztítóműhelyt. Azt üzemeltette közel tíz évig, amikor rákos beteg lett. Így, a lakáshoz hozzáépítettek egy házi varrodát, hogy ott folytathassa a munkát. ‘95-ben, 59 évesen egy nagyon komoly operáción ment keresztül, amely során megmentették az életét, s utána nehézségekkel ugyan, de 82 éves koráig élt.
József: Édesapám asztalosmester volt saját műhellyel, nagyon szerették a munkáját a környező falvakban is. Még mostanában is, amikor hazalátogatunk Magyarcsernyére, sokan behívnak magukhoz, hogy megmutassák a bútoraikat, amelyeket egykor ő készített. Ott nőttem fel a műhelyben, ezért amikor Amerikába jöttünk, az volt apám álma, hogy fiával együtt nyitnak egy asztalosműhelyt. Végül nem így történt, engem jobban érdekelt az informatika és az elektrotechnika. Apám a magyar közösségen keresztül napokon belül kapott munkát, és nyugdíjas koráig asztalosmesterként dolgozott Chicago elit negyedében egy előkelő műhelyben. Édesanyám otthon Magyarcsernyén elsősorban a háztartással foglalkozott, és apámnak segített a műhely ügyeiben. Amerikában egy varrodában helyezkedett el, ahol egyenruhákra feltűzhető, képes jelvényeket gyártottak. Miután nyugdíjba mentek, szüleim az akkor még alig egy éves Csilla lányunkra vigyáztak.
Hogyan kapcsolódtatok be a magyar közösségi életbe?
Erika: Nagybátyámék visszahúzódó egyéniségek voltak, nem éltek nagyon aktív közösségi életet. Egyetlen fiuk szellemi fogyatékos volt, miatta sem volt szükségük arra, hogy a magyar közösséghez kapcsolódjanak. Ettől függetlenül, nagybátyám is nagyon támogatta a magyar ügyeket, óriási könyvtára volt, és mindig odafigyelt arra, hogy mi történik az amerikai magyarokkal. Amikor apukám elkísért az iskolába, észrevette, hogy az épülettel szembeni Pásztor nevű hangszerjavító ablakába ki van téve egy fotó a Hunyadi Mátyás chicagói cserkészcsapatról és felvette velük a kapcsolatot. Az első nyáron, amikor én még senkit sem ismertem, csak rajzfilmeket néztem, amiből pár angol szót összeszedtem, eljött hozzánk két lány a cserkészetből látogatóba. Nagy izgalommal vártam őket, mert még azt sem tudtam, mi a cserkészet. Tetszett, amit meséltek a foglalkozásokról és a táborokról, így ősszel csatlakoztam hozzájuk. Minden héten volt gyűlés, a csapatvezetők, Kovács Béla és Melinda, nagyon lelkesek voltak, és erősen belénk oltották a magyarság iránti érdeklődést, és azt a gondolatot, hogy többletet ad, ha két nyelvet tudunk és két kultúrában is otthonosak vagyunk. Nekik köszönhetően jobban megismertem a magyar történelmet és rengeteg népdalt, amire korábban Erdélyben nem volt lehetőségem. Mivel nem voltunk elegen, vegyes lányos-fiús csapatunk volt, ami akkoriban szokatlan volt a Külföldi Magyar Cserkészszövetségben.
József: A nővérem és a sógorom viszont nagyon aktívak voltak a chicagói magyar közösségben, különösen a helyi magyar katolikus templomban. Rajtuk keresztül kerültünk mi is oda. A Szent István templom még ma is áll, de sajnos 2015 óta nincsen már magyar papja. A templom is elveszett volna, de a hívek közbenjárása révén sikerült a templomot megtartani, chicagói magyar közösségeket szolgáló missziós hivatalként. Ittlétünk első éveiben, a ‘70-es években azonban még nagyon aktív magyar katolikus élet folyt itt. A nagyobb ünnepek alatt több százan jöttek misére, mindig megtelt a templom. Tartozik hozzá egy óriási közösségi terem konyhával, ezért a nagyobb magyar eseményeket – anyák napja, nemzeti ünnepek, bálok – mindig ott tartották. Én ott ismerkedtem meg a cserkészekkel, majd csatlakoztam is hozzájuk. A legelső tábor amire elmentem, a ‘75-ös Jubi, azaz a jubileumi nagytábor volt, közel kétezer cserkész résztvevővel. Ott annyira megihletett minket a fantasztikus clevelandi Regös csoport tánca, főleg a legényes, hogy hamarosan megalakítottuk a Rábai Népi Táncegyüttest.
Erika: A Szent István templomnak azelőtt is volt egy díszmagyaros ruhákat viselő tánccsoportja, amelyben egy rövid ideig mi is táncoltunk. A Rábai régi, ún. Mojszejev-típusú néptánccsoport lett Németh Károly szakmai vezetésével, aki előzőleg egy budapesti profi tánccsoportban táncolt, Magyar Kálmánnal együtt. 17-18 évesek voltunk, Karcsi 20 éven felüli. Eleinte tizenöten-húszan voltunk, heti kétszer próbáltunk, alkalmanként két-három órát. Több helyen, különböző fesztiválokon és rendezvényeken léptünk fel, a helyi tévében is szerepeltünk. A heti egy cserkészet és a heti két néptánc minden szabadidőnket lekötötte. Én még csapatban úsztam is; nem is tudom, mikor volt időm tanulni…
Magyar iskola nem volt akkoriban Chicagóban?
Erika: Nem. A cserkész vezetőképző táborokban Némethy György és felesége, Kesserű Judit viszont akkoriban indították el az ún. Corvin-tábort, ahol mi az első generációs hallgatók közé tartoztunk. Erős kulturális képzésben részesültünk: Csontváry, Bartók, opera, magyar zene, irodalom, stb. Kicsit lazább volt, nem annyira katonás, mint a cserkészet. Értékeltük az ott szerzett tudást, és megszerettük az ottani kiscsoportos közösséget.
József: Akkor tehát nem volt, most viszont két hétvégi magyar iskolánk is van Chicagóban, ami a nagy távolságok miatt indokolt is. A katolikus templomban működő iskolába huszonegynéhány gyerek jár; ennél sokkal többet nehezen is tudnának befogadni. A másik az egy amerikai egyházi épületet bérlő, de az egyházakhoz nem kötődő, tehát szekuláris Csík Hágó Magyar Iskola és Óvoda, ahol a várólistát 120 gyereknél zárják le, szintén helyszűke miatt. A város észak-nyugati részén, a Palatine nevű külvárosban működnek, mert a helyi magyar közösség nagy része arrafelé lakik. A magyar iskola és a cserkészet egymás után zajlik, ugyanott. A cserkészetbe jelenleg ötven-hatvanan járnak, és biztosított az utánpótlás a magyar iskolából. Az évek során a KCsP-ösztöndíjasaink besegítettek mindkét iskola működésébe. Bízunk abban, hogy a jövőben is számíthatunk rájuk.
Mielőtt rátérünk az MBK-ra, érdeklődöm: mivel foglalkoztok (még)?
József: Jó kérdés, édesapám is mindig kérdezte: „Mit csinálsz, fiam?” Id. Nádas Gyula akkori cserkészparancsnoknak köszönhetően tinédzserkoromban sokat beszélgettünk arról, hogy tulajdonképpen engem mi érdekel. Ő segített abban, hogy először olyan munkát kapjak, ami megalapozta a karrieremet. Már gimnazista koromban számítógépekkel foglalkozhattam. Az egyetemen fizika-matek szakos lettem, és azon az úton terveztem továbbhaladni, de mivel addig az informatikában dolgoztam, végül abban maradtam. Mérnöki és informatikai cégeknek voltam az igazgatója, és éppen két hete változtattam státuszt, külsős szerződéssel fogom folytatni karrieremet. Remélhetőleg, ezután több időnk lesz járni a nemzeti parkokat, mert nekünk ez a bakancslistás kikapcsolódásunk az ITT-OTT Találkozók mellett.
Erika: Én pszichológus vagyok. Mielőtt Csilla lányunk megszületett, egy kórházban dolgoztam, de feladtam, mert nem akartam az 50 órás heteket. Privát praxist nyitottam, ami nagyon jó döntésnek bizonyult, mert így rugalmasan tudtam kiegyensúlyozni a szakmai és családi életemet. Ez lehetőséget adott arra is, hogy a fő pénzkereső Józsi maradjon. Néha viccből azt mondom: ha annyi időt fektettem volna a fizetett munkámba, mint amennyit a magyar közösségi munkába, akkor már rég milliomos lennék… Miután Csilla ‘90-ben megszületett, aktívabban részt vettünk a cserkészcsapat munkájában: Józsi fenntartó testületi vezetőként, én pedig a nyári cserkésztáborokban nyelvtant tanítottam és a konyhán segítettem. Fontos volt számunkra, hogy Csilla is abban a közösségben, azokkal az élményekkel nőjön fel, mint amiben mi részesülhettünk. Így pici korától cserkészkedett, és két évig táncolt a Toborzó együttesben is, ahová az ő generációja járt.
The post Csak közös erővel tudjuk továbbvinni – beszélgetés a chicagói Megyeri házaspárral appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »