A csábi születésű Szeder Fábián palóckutató mellett Ipolyi Arnold volt a magyar néprajztudomány másik nagy honti képviselője.
A szakszerű magyar műemlékvédelem egyik úttörője – Stummer Ferenc Hont vármegyei főszolgabíró és liptószmrecsányi Szmrecsányi Arzénia gyermekeként – Stummer Arnold néven 1823 októberében született Disznóspusztán, a mai lévai járási Báthoz tartozó településen. Születési napjaként 18-át és 20-át is feltüntetik; jelenleg csupán az a bizonyos, hogy október 22-én a felsőzsemberi plébánián keresztelték meg.
Gyermekkorát Ipolykeszin töltötte; ezekre az éveire később is szívesen emlékezett vissza: „Első ifjúságom legszebb, legnemesebb képei közé tartozik a drégelyi rom, melyet mint ipolykeszi-i házam ajtajából naponta láttam, úgy buzdultam hősének, Szondinak feláldozó honszeretetén.”
Hála József néprajzkutató szerint is meghatározóak voltak élete további szakaszára nézve az Ipolykeszin és környékén eltöltött évek.
Ipolyi 1868 júliusában kelt levelében az Ipolykeszi szomszédságában lévő Nagycsalomja középkori templomát is megemlíti: „(…) árnyában falai alatt növekedve, hazai monumentális műveinek első magyarázójává nőttem ki magamat”. A levél címzettje, Pongrácz Lajos is kifejti, hogy ez az a templom, „melynek közelében a kis Ipolyi annyiszor andalgott, s a hol először nyilatkozott benne a régi hazai művészet iránti hajlam, és valószínűleg az e nemben teremtő vágy”.
Korpona, Selmecbánya, Bécs, Zohor
Hála József arra is rámutatott, hogy Ipolyi szülei az 1830-as években eladták ipolykeszi birtokukat és házukat, s Korponára költöztek, ahol Arnold az ottani piarista gimnáziumot látogatta. A korponai algimnázium után a selmecbányai líceumban tanult; itt sajátította el a német és a szlovák nyelvet is. Gyürky Antal lapszerkesztő és közgazdasági szakíró szerint Korponán, „e város régi emlékei között merítette a történelem és a régészet iránt való első inspirációit és szeretetét”.
Alig töltötte be a tizenharmadik életévét, amikor már az esztergomi főmegyei papnövendékek közé tartozott, majd látogatta a nagyszombati szemináriumot is.
1844-ig a bécsi Pázmáneum növendéke volt; itt teológiát tanult, de szépirodalommal és történelemmel is foglalkozott. 1847 nyarán szentelték fel miséspappá. Segédlelkészi minőségben a Komárom melletti Szentpéteren, majd 1848 őszén hitszónokként Pozsonyban is tevékenykedett. 1849 végén a Pozsony vármegyéhez tartozó Zohor lelkészévé nevezték ki.
A Magyar mythologia és a műemlékvédelem
Fő művének az 1854-es Magyar mythologia tekinthető. Mint írta, ez a kiadvány „hivatva van egy józanabb új történeti iskolának megalapításául szolgálni”. Csallóköz műemlékeit az 1859-ben megjelent, az első magyar műemléki topográfiaként is emlegetett munkájában mutatta be; ekkor már a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (rendes taggá 1861 decemberében választották). 1860-ban törökszentmiklósi plébános, majd pápai tiszteletbeli kamarás, 1863-ban egri kanonok, 1867-ben pedig borsmonostori apát lett.
Amint arra Csáky Károly helytörténész rávilágított, Ipolyi Arnold műgyűjtőként is példát mutatott:
Gyűjteményének legértékesebb darabjaival tulajdonképpen az esztergomi Keresztény Múzeum alapjait teremtette meg.
S ki hinné, hogy mindezek mellett még arra is futotta idejéből, hogy Konstantinápolyba utazzék, s felkutassa a török uralom alatt oda hurcolt Corvinákat! Az első törökországi út során hat, a második alkalommal kilenc kódexet fedezett fel a szultán városában.”
1869-ben már Pesten élt, ahol a pesti központi papnevelő kormányzójává és a pesti egyetem hittan szakának igazgatójává nevezték ki. 1871 szeptemberében besztercebányai, 1886 februárjában pedig nagyváradi püspök lett. Ekkor már a Magyar Történelmi Társulat elnöki tisztjét is betöltötte. 1886. december 2-án szélütés vetett véget életének.
Végrendelet és az Ipoly menti hagyaték
Végrendeletében jelentős összeget hagyott Ipolykeszire: „Egyezer forintot hagyományozok a nagycsalomjai egyháznak, a melynek Ipoly-keszi fiókegyházában nevelkedtem. (…)
Másik fele pedig az ipolykeszi templom javára tőkésítve fordittassék, azon esetben, ha életemben ily templomépítésről és fentartásról külön nem gondoskodtam volna.”
A korábban már említett Pongrácz Lajosnak, Hont vármegye alispánjának a kezdeményezésére 1887-ben – egy nagyszabású ünnepség keretei között – Ipolyságon emlékeztek Ipolyi Arnoldra; egy emléktáblát is felavattak az ipolykeszi római katolikus templom falán; ez a mai napig látható. Ipolyi maga is azt vallotta, hogy meg kell őrizni, össze kell gyűjteni emlékeinket, „nehogy végleg elvesszenek, s ez által is üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen, kétségesebb a jövő”.
Nekünk nemcsak művészet, de nemzeti és magyar művészet kell. Nemcsak át kell vennünk más nemzetek művészetét, de kifejezni, úgyszólván megteremteni kell a mienket.
Az első is szép, de az utóbbi dicső. Amaz érdem, ez kötelesség. Csak kis nép utánoz és vesz át mindig. Aki erős, szelleme van és nemes ambitiói, az maga alkot saját színeiből, társadalmából és története munkájából” – vallotta.
Kovács Ágnes, Ipolyi kéziratos folklórgyűjteményének feldolgozója szerint a tudós püspök valóságos kincsesbányát hagyott ránk, melyből néphit- és népmesekutatásunk még hosszú évtizedek múlva is gazdag anyagot és inspirációt meríthet.
Ipolyi Arnold kétségkívül a magyar néprajztudomány egyik úttörő megalapítója, s amint azt Dercsényi Dezső művészettörténész megfogalmazta, benne méltathatjuk a magyar művészettörténet egyik legelső érdemes munkását.
Megéri észben tartanunk egyik legismertebb mondatát: „Azon nemzet, mely emlékeit veszni hagyja, azzal saját síremlékét készíti.”
Szülőföldjén a mai napig adóznak emlékének: 2000 óta az ipolybalogi alapiskola viseli a nevét; a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet és a Hagyományok Háza Hálózat – Szlovákia jóvoltából, évről évre megszervezi az Ipolyi Arnold Népmesemondó Versenyt is.
Megjelent a MAGYAR7 kilencedik számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
