Anyám sírt, mi gyerekek is meg voltunk ijedve – emlékezik vissza arra az éjszakára a 87. életévében járó, bátorkeszi Kajtár János, amikor a csehszlovák katonaság teherautója váratlanul betolatott az udvarukba, hogy deportálják a családot.
A Kajtár család öt gyermekével a plébánia közelében, egy kis házban élt, az egyháztól bérelt földeken gazdálkodtak.
– Volt egy lovunk, egy tehenünk, némi baromfi, egyszerű család voltunk – mondja Kajtár János, aki az öt gyermek közül a középső volt, két húga és két bátyja volt. A háborús időket a család és a település egyaránt megszenvedte. 1945 elején a falu környékén másfél hónapig „állt a front”.
Az oroszok mindent elvittek, amit csak tudtak. A lovakra nagy igény volt, mert az oroszok nem teherautókon érkeztek, orosznak abban az időben autója nem volt, lovas kocsin jöttek. Elhajtották a mi állatainkat is.
A háború befejeződése újabb főhatalomváltást hozott a felvidéki magyaroknak. Azt azonban nem sejthették, hogy a csehszlovák államhatalom megszüntetendő problémaként tekint rájuk. Persze, ennek azért voltak előjelei. A csehszlovákok már a második világháborút követő potsdami konferencián kardoskodtak a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítése mellett, ehhez azonban a győztes hatalmaktól nem kaptak hozzájárulást. Az egyoldalú kitelepítést elutasította a párizsi békekonferencia is, amely a kisebbségi magyarok ügyének rendezését a két országra bízta.
1946 őszén már a csehszlovák sajtóban egyre gyakoribbá váltak az olyan nyilatkozatok, amelyek sejtetni engedték, a csehek és a szlovákok nem elégednek meg a paritásos „lakosságcserével”. Július Duriš földművelési miniszter egy beszédében azt mondta: „A magyaroktól meg kell szabadulnunk, és megszabadulunk tőlük azért, hogy a szlovák föld egyszer s mindenkorra a szlovák földműveseké legyen.” Természetesen, ez csak egy nyilatkozat a számos közül, e szűkre szabott terjedelemben nincs mód valamennyi felsorolására. Ám a csehszlovák kormány már 1946 nyarától tárgyalt a magyarok csehországi áttelepítésének lehetőségéről, módjáról, melynek elsődleges célja a kitelepített németek miatt keletkezett munkaerőhiány enyhítése volt, meg persze a déli tömb „magyar elemtől” való megtisztítása, de nyíltan csak ez előbbit hangoztatták. Eleinte toborzás útján szerették volna Csehországba juttatni a magyarokat, de ők valahogy nem törekedtek oda. Maradt az erőszakos módszer. A csehszlovák politikai vezetőknek már a fiókban volt a megoldás, hiszen egy nappal azt követően, hogy a már említett párizsi békekonferencia elutasította az egyoldalú kitelepítést, megegyeztek a magyarok Csehországba deportálásáról. A deportálások 1946 novemberének közepén indultak meg. Csehszlovákia így szeretett volna nyomást gyakorolni a lakosságcsere végrehajtásától vonakodó Magyarországra.
A 11 éves Kajtár Janika erről persze semmit nem tudott, így azt sem érthette, egy ismeretlen katona miért fog fegyvert az édesapjára egy novemberi éjszakán. A Párkányi járásban – amelyhez akkoriban Bátorkeszi is tartozott – Muzslán és Köbölkúton kezdődtek a kitelepítések, és még abban a hónapban megvalósultak a többi településen is.
– Anyám keltette apámat, hogy valami zörgést hallott a kapu felől. Apám felugrott, kilépett a házból. A kapuban egy katona állt, fegyverrel a kezében, a puskatus mögül azt kiabálta: Baliť! Apám nem nagyon tudott szlovákul, nem értette, mit akar, de bátyáim beszéltek valamennyire, ők fordították le. A katonák kinyitották a kaput, és már tolatott is be egy teherautó az udvarunkba – idézi fel élete valószínűleg legtraumatikusabb éjszakáját János bácsi.
– Köbölkútra vittek bennünket. Ott bevagoníroztak. De nem ám ilyen vasúti kocsikba. Marhavagonokba. Az ő transzportjukban három további bátorkeszi család volt, a Blahovics, a Kelemen és a Bábindeli családok. Kajtárékat Kelemenékkel rakták egy vagonba. Mivel kevés holmijuk volt, a péterkályhát is felrakták a teherautóra, így a vagonban legalább a kezüket meg tudták melegíteni a kályha mellett. Nem sejtették, hogy hova viszik őket, és hogy ott mi fog történni velük. A gőzös a Prága Hostivař városrészében levő állomásra vitte a családot. A magyarokból az állomásokon a gazdák úgy válogattak, mint a rabszolgapiacon. A deportáltaknak addig kellett a vagonban maradniuk, amíg „gazdára nem találtak”. A gazdák természetesen a minél több munkáskezet biztosító családokat választották ki. A kisgyermekekkel, öreg, beteg szülővel, állapotos nőkkel kitelepített családok később „keltek el”, ők addig, mínusz 20 fokban az állomásokon várakoztak.
Kajtárék egy Jaroslav Rach nevű gazdához kerültek, a ma már Prága városrészévé lett, akkor még önálló Petrovice közelébe, a Milíčov melletti majorba. Kajtár János úgy emlékezik vissza, a gazda tisztességesen bánt a családdal.
Anyám a gazdaságban, apám a földeken dolgozott. Volt a gazdának egy Lanz Bulldog traktora. Amikor az elromlott, hoztak a lágerből egy németet, aki értett a javításához. A bátyám kicsit tudott németül. Ő segédkezett a javításban. Miután elkészültek, a németet visszavitték a lágerbe, a traktor pedig a bátyámra maradt, azzal szántott és vetett a földeken, a karbantartását is elsajátította, így őt nagy becsben tartották.
János bácsit, és két húgát cseh iskolában helyezték el. Itt a nyelvet se nagyon értették, és a cseh gyerekek is csúfolták őket, ezért verekedések is előfordultak. A sport azonban egy lehetséges integrációs lehetőségnek bizonyult.
– Ügyesen fociztam. A helyiek látták, hogy vannak ott ilyen süldő forma magyar gyerecskék is, bennünket is bevettek a focicsapatba. Egy évig fociztam ott. Soha senki nem szólt amiatt, hogy magyar voltam. Rabságuk ideje alatt többször gondoltak szökésre.
– Anyám, Radics Borbála libádi származású volt. Volt egy Polka nevű libádi ember, aki Prágában zöldséggel kereskedett. Ő néha be is vásárolt nekünk. Mondta, hogy vannak kapcsolatai, tud segíteni, de az állomáson elfogtak bennünket a vasúti rendőrök, és visszatoloncoltak a gazdához – idézi fel a megpróbáltatásokat Kajtár János.
– Az ember csak vágyott haza, többször is megpróbáltuk, de nem sikerült. A gazda mondta, hogy majd eljön az idő, amikor hazaengednek bennünket.
A Csehországba deportált felvidéki magyaroknak paradox módon a kommunista államfordulat hozta meg a szabadságot. Ekkor indultak meg a vonatok az ellenkező irányba.
– Rach gazda kérlelte apámat, hogy ne menjünk, vagy legalább a két bátyám maradjon ott. Munkát is szerzett nekik egy prágai gyárban. Így ők még két évig ott dolgoztak, mi viszont végre hazamehettünk.
Szerény hajlékuk nem bizonyult elég vonzónak a szlovák családok számára, így nekik volt hova hazatérni. Sajnos, a kitelepített, legkevesebb 41 ezer emberből nem mindenki volt ilyen szerencsés.
Kajtár János beszélgetésünk során mindvégig nagyon tárgyszerű. Ülnek a helyek, a dátumok, az irányok. Úgy tűnik, mint aki fejben már leszámolt a múlt e sötét szakaszával, s csak egyre távolodó, rossz emlékként idézi fel. Már búcsúzkodunk, amikor könnybe lábad a szeme: – Hogy nekünk mit kellett kiállnunk… És miért? Csak azért, mert magyarok voltunk. Sajnos, erre nem tudok mit mondani neki, mert ez tényleg így volt. Mormolok valami elköszönésfélét.
Megjelent a Magyar7 2022/16.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
