A neves irodalomtörténésznek, Cs. Varga Istvánnak a közelmúltban jelent meg a „Nyújts feléje védő kart…” Kölcsey Ferenc: Himnusz című kötete.
Hetvenöt éves Cs. Varga István irodalomtörténész. Őt kérdezte a Gondola.
– Tanár úr, Ön e nemes életkort jeles kötettel ünnepli: a közelmúltban jelent meg a „Nyújts feléje védő kart…” Kölcsey Ferenc: Himnusz című kötete. Mennyiben érzi úgy, hogy korunkban a magyar „küzd ellenséggel”?
– Hálaadó könyv: adósságtörlesztés. Asszonykámmal megértük az aranylakodalmat. Négy unokám közül a legidősebb 18 éves, a fiam 50, édesapám az Égben lett 100 éves, amelyből majdnem 97 esztendőt töltött idelent. Hála Istennek, van kinek és miért hálát adnom.
Himnuszunk a legszentebb versimádságunk. Kulcsfogalmai: az áldás, jó kedv, bőség, kiengesztelődés, védettség: „Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel”. Kormos István szerint „A »Nyújts feléje védő kart,…« költészetünk legfontosabb verssora.”
A „védő kar” a Szent Jobbra, Szent László csatabárdot forgató, országvédő, a rabló kuntól a magyar lányt megmentő karjára is utalhat. A „küzdésről” szól a Szózat költője is: „Ez a föld, melyen annyiszor / Apáid vére folyt; / Ez, melyhez minden szent nevet / Egy ezredév csatolt. // Itt küzdtenek honért a hős / Árpádnak hadai; / Itt törtek össze rabigát / Hunyadnak karjai.”
A Himnusz segélykérő fohászához a Rákóczi-nóta könyörgését is asszociálhatjuk: „Nézz reánk, Úr! a mennybül, / Ments meg, kérünk, minket ily csúf / Ellenségtül!” A „Bal sors akit régen tép…” de profundis zokog fel a lelkünk, és tör elő áldáskérő fohászunk…
A magyarság – számos néphez, például a lengyelhez, horváthoz, szerbhez… hasonlóan – a honfoglalástól kezdve küzd, létharcot folytat a megmaradásáért. Fél évezreden át a magyar jellem sikeresen alakította népünk sorsát. Mátyás király után pedig külső hatalmak formálják sorsunkat, vele együtt jellemünket is. Kölcsey fájdalma időtlen intelem: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!”
Németh László Széchenyi-drámájában sorsértelmező dialógus hangzik el. Lonovics érsek: „Elég szomorú, hogy köztünk, magyarok közt, ennyi a Babarczy. A vad csernagorác elvérzik, s ki nem adná a társát, nálunk pedig egy tiszt és nemesember egy Széchenyi István bizalmának lopja be magát tolvajául. Én nem Világos miatt esek kétségbe a magyarságon, hanem a Babarczyak nagy száma miatt…” – Széchenyi válasza: „Fordítsa meg a dolgot. Amelyik népnek ilyen a történelme, ott a Babarczyaknak el kell szaporodniuk. A tanulság minálunk mindig ez volt. Rákócziaknak, Hajnóczyaknak, Széchenyieknek: Rodostó, vérpad, bolondház. A Babarczyaknak létra a magasba…”
– Ön a literatura sacra ismerője, művelője, gazdagítója. Hogyan sokasíthatók a Lajtától a Berecki-havasokig, a Dunajectől a Tengermellékig elterülő térségben azok a kis – jelképes – kápolnák, amelyekben a literatura sacra erőt kap és erőt adhat át?
– A magyar irodalom is genetikusan tart rokonságot a szakralitással, belőle forrásozik. Fontos része a literatura sacra, még az alig kutatott, szinte feltáratlan lelkiség-történet is… II. János Pál írja: „A történelem nemcsak a múltat jelenti, hanem örökséget is jelöl. Mindenekelőtt ebben az értelemben tanúskodik egy nemzet kultúrájáról és formálja, alakítja azt. A költők átveszik az örökséget és új kifejezésekkel gazdagítják.”
Azok a kis kápolnák hitünk és magyarságunk jelképei: csodás kis életjelei. Őket reprezentálja Erdélyi Zsuzsanna gyűjteményének címadó, archaikus imádságának nyitó négysorosa: „Hegyet hágék / Lőtőt lépék / Kő kápolnicskát láték, / Bellől aranyos / Küel irgalmas….” Németh László Széchenyi-drámájában szakrális fogalmakkal jellemzi legfőbb példaképét: „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié: székesegyház”.
A magyar költészetben gyakori a templom-motívum: a léleklakhely megnevezése. Változatos a templom fogalom- és szinonimaköre: a kápolna, istenháza, szentegyház, szentély, úrháza, székesegyház, bazilika, katedrális, dóm, oltalomház képzete is. A templom csodálatos jelentésű, karakteres jelkép a költők számára: A hitbeli és nemzeti érzés számos költőnknél a „templom-metafora” sajátos értelmezésével fejeződik ki. Minden felekezetnél súlyos gondolatok hordozója a kiemelkedően jelentős a templom-motívum. Ady Egy régi Kálvin-templomban című versében a költő húsz év után tér vissza az „Igére”, oda, ahol „A textus ma is Jézus”, akinek „Megtöretett a teste, Megtöretett a teste, Kiontatott a vére”.
Adynál a templom-motívumhoz kötődik A szétszóródás előtt félelmetes víziója is. Egy „bánatos erdélyi prédikátor” nyomán, 1914 januárjában döbbent rá a magyarság sorsának végveszélyére. Még ki sem tört az első világháború, még rémálomnak tűnt a szétszóródás, a trianoni szétdarabolás sorscsapása, ő már végelszámolást végez: „S még a Templomot se építettük föl”. Az indoklása is költői-lélektani telitalálat: „fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”
Ady templom-metaforáját Németh így értelmezi: a magyarság elmulasztotta, sokszor tragikus sorsa sem tette lehetővé a nemzet virtuális Templomának (mint például a barcelonai „Sagrada Família”) felépítését, melyre tehetségével hivatott lett volna, amely nemzettudatának, összetartozásának virtuális jelképe lehetne.
Ady tragikus vátesz-állításával szelíden érvelve vitatkozik Kányádi Sándor, aki az egyik előadásában arról szólt, hogy költészetünkben az a Templom felépült, és folyton újulva ma is épül.
Ady
Költészetünk latin kápolnáját Janus Pannonius alkotta meg. Balassi reneszánsz élet- és szépségvággyal végvárak köveiből építette eme virtuális templomot. Zrínyi erődtemplomában a barokk korszak pompájával nemzetünk tragikus sorsát örökítette meg benne festői freskókon, képsorokon. Berzsenyi mélyzengésű orgonát teremtett bele. Kölcsey és Vörösmarty szószéket emelt, amelyen a haza és haladás igéit hirdették. Petőfi számára a költészet „szentegyház, ahová belépni / Bocskorban sőt mezítláb is szabad.” A magyar literatúra vonulatában Arany János csodálatos főhajót és mennyezetet épített. Vajda, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor és költőtársaik tágassá, többhajóssá, mellékoltárossá, sokkupolássá, tornyossá építették az impozáns épületet. Radnóti és Pilinszky a mysterium passionist is kifejezték a poézis szakrális terében. Nagy László életművében „Káromkodásból” is „katedrálist” épített.
Reményik Sándor Trianon után, az 1925-re datált, Templom és iskola című versében ma is létfontosságú, időszerű és hiteles szavakkal szól az ember jogáról a templomhoz és az iskolához, melyhez Isten mindenkinek „Vitathatatlan jogot ád”. A vers refrénje imperatívusz: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”
Németh László minőségeszménye mellett ma különösen időszerű a „tejtestvérek”-eszme. Miroslav Krleža a közép-európaiság vállalásában a szlávság felé hajló Rilke mellett Adyt jelölte meg példaképének. Nem véletlen, hogy a „tejtestvérek” sorsközösségét vállaló Németh pedig Krležát nevezte mesterének a közép-európaiságban.
Miroslav Krleža
Krleža nagyon szerette Adyt. Bizonyára imponált neki Ady zsenialitása, A menekülő élet című kötetből A tavalyi cselédekhez című költemény sorsvállaló szemlélete: „Testvéremül elfogadom, / Ki tiszta ember és magyar. (…) Kirabolt, szegény, kis magyar, / Kitárul afelé karom, / Kit magyarrá tett értelem, / Parancs, sors, szándék, alkalom.” A Sírni, sírni, sírni lírai vallomást Krleža fordította horvátra. Adyval együtt hitte: „Dunának, Oltnak egy a hangja, / Morajos, halk, halotti hang. (…) Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?”
Ismeretes Ady-költeménye, A Duna vallomása, amely a dunai népek megbékéléséért száll síkra: »Mindig ilyen bal volt itt a világ? (…) A Duna-parton sohse éltek / Boldog, erős, kacagó népek?« / S halk mormolással kezdte a mesét / A vén Duna. Igaz az átok. / Mit már sokan sejtünk, óh mind igaz: / Mióta ő zúgva kivágott, / Boldog népet itt sohse látott. // A Duna-táj bús villámhárító, / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték. // »Sohse lesz másként, / így rendeltetett«, (…) S boldogtalan kis országok között (…) elrohant tőlem kacagva.”
József Attila üzenete közismert, toposz, de igaz, időn és téren túlmutató lehetőség, remény és feladat: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Németh László a Most, punte, silta című esszéjében írja: „Tejtestvéreinknek neveztem egyszer a szomszédos népeket. Azaz: nem egy anyától lettünk, de egy sors tejét szíttuk. Ez a közös tej üt ki történetünk, társadalmunk és politikai küzdelmeink hasonlóságában. Különösen a Német-római Birodalom és a kelet népviharai közé szorult Duna-kárpáti népek sorsában mennyi az azonos. Még a nagy dátumaik, a nagy politikai és irodalmi szerepeik is csaknem ugyanazok.”
Grezsa Ferenc tömören fogalmaz: „Németh László a közép-európai gondolat eszméit rendszerébe foglalja: a magyarság történetének és irodalmának arculatát a régió sajátos fejlődéséből magyarázza. (…) A »tejtestvérek« koncepciója »adottság és vízió« kettősségében alakítja ki: egyfelől históriai alapú, reális helyzetismeret, másfelől viszont programérdekű jövőkép, melyet az idea tisztasága tölt ki.”
Kiss Gy. Csaba nyomán kutatva, a szomszédnépek nemzeti himnuszait áttekintve, joggal idézzük Ady, Németh László szellemében a költő-műfordító Nagy Lászlót: „szomszédaink szellemi értékeit szeretjük és tiszteljük a létfontosságú megértés jegyében.”
– Azok a nem külföldről pénzelt, hanem hazai forrásokból küzdő civil szervezetek – köztük a Balassi Kard Művészeti Alapítvány –, amelyek nyíltan vállalják értékvédő küldetésüket, mit tehetnek a literatura sacra fényének emeléséért?
– Ezek a magyar civil szervezetek erőst tudatosíthatják, őrizhetik, képviselhetik az ars sacra/literatura sacra jelentőségét. Jelenünkből fájdalmasan hiányzik a létfontosságú „megismerés: megértés, a megértés: szeretet” alapján valós értékeket tisztelő szellemiség.
Számomra égi ajándék, hogy kiváló tanítóim, tanáraim, példaképeim voltak. Egész életemben fiatalok, diákok közt lehettem. A magyar kultúráért munkálkodhattam. Pedig a társadalmi értékskálán mindvégig az egészségügy volt legalul, alatta csak az oktatásügy volt található. Mégis éltetett a pedagógusok hite: az ember többre tanítható, jobbá nevelhető. A két legfőbb megtartó erőben, a jó Isten kegyelmében hinnünk kell, a fiatalokban pedig bíznunk. Klebelsberghez hasonlóan kellene értékelnünk az oktatásügyet, a tanári hivatást, Julien Benda, Babits, Németh László szellemében az írástudók felelősségét.
Cs. Varga István
Kevesen ismerik, még kevesebben idézik Petőfi A magyar politikusokhoz című versét: „Tanuljátok meg, mi a költő, / És bánjatok szépen vele, / Tanuljátok meg, hogy a költő / Az istenség szent levele, (…) Amelybe örök igazságit / Saját kezével írta meg. (…) ti magyarok, / Költőitek előtt, tinektek / Illő, hogy fejet hajtsatok. / Oh, a magyar költőknek vajmi / Nagy honfi-érdemök vagyon… / Szégyen, ha elfelejtettétek!” (Pest, 1847. december)
A Magyarországon élők közül ma is a legtöbben „szél-kaszabolta” anyanyelvet –, mások pedig az állampolgárságot, a szüleik, nagyszüleik nemzeti hovatartozását, a magyar kultúra ismeretét, az önmagát magyarnak vallók személyes döntését, a Magyarországon való lakást tekintik a nemzeti hovatartozás legfontosabb kritériumának.
A XX. és a XXI. században sok-sok magyarnak, írónak és költőnek is két és néha több hazát is adott a sorsa. 1956 őszén Kapuváron láthattam a lódenkabátos menekülőket. Köztük sok kényszerből távozott, életét mentve menekült. Ők már, Szőcs Géza szavával szólva: „a glóbuszos, planetáris nemzethez, a földgömbön elhelyezkedő magyar nemzethez” tartoznak.
Márai hiteles példa: a magyar író és költő bárhova kerüljön, háza-hazája, amelyben lakozik: az anyanyelve. Márai, a „homo viator” megélte, megírta a hontalanság metafizikáját, amely a 90 esztendős Szabó Ferenc A kassai Ulysses című epigrammájának esszenciája: „Egyszer mosolygott csak: Csecsemőkorában / hazátlanul bolyongott a nagyvilágban / a magyar nyelv volt kenyere s boldogsága / mint Ulyssesnek halála lett hazája.”
Márai lélekerősítő vallomása: „Számomra ez életem nagy misztériuma, és hálás vagyok a sorsnak, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben. És hallgatni is csak magyarul tudok arról, ami számomra becses.” Illyés szerint „…emberi létünkben tulajdonaink közt alig van szentebb, mint a nyelv.” Ratkó József véleménye: „Az anyanyelv: a nemzet érzékszerve és memóriarendszere.”
Szabó Lőrinc írta 1935-ben: „…És hazám volt a szó, s hazám volt / a nép, mely magyarul beszél, (…) mely e fekete földön él; / amit mondtam, a nyelvén mondtam, / erőm az ő ereje lett, / sorsát magamba építettem, / sorsa magába épített.”
Lászlóffy Csaba meghatározása: „Szellemi szülővárosom Kolozsvár volt; tágabb szülőföldem s állandó otthonom a magyar nyelv. És átmeneti lakásra találtam bolyongásaim során gyakran a messzi időben: ‘Kemény földön / leveles könyvtárban / Kemény János emlékiratában / nyílvesszőként zúgó Ázsiában / kitömött beggyel is élő trófeákban / keresztény máglyán vagy apokrif imában / fiktív hűségben és konkrét árulásban…”
Éppen ezért térben és időben, lélekben és igazságban „határtalanul” szeretjük, „határok nélkül” értelmezzük az egyetemesnek mondott, valóban „összmagyar” nyelvet, kultúrát, irodalmat… A „Nyelvében él a nemzet” alapelv így módosítható: „a szívében is él a nemzet”. Magyarságuk megtartásának eszköze lehet az öntudat, és az érzelmi elkötelezettség is. A földkerekségen egyre többen vannak, akik főképpen ezzel a létfontosságú kötelékkel, a szívükkel kapcsolódnak a magyarsághoz.
Az Alpokalján, Kőszegen a régi városkapun emléktábla őrzi a hungarus-tudatú horvát Jurisics Miklós és várvédői dicső emlékét: „Jurisich Miklós vezérlete alatt küzdő maroknyi, de százezres sereggel győztesen dacoló 700 fő emlékének az 1532. évi török ostrom négyszázadik évfordulóján a megvédett Nyugat által Trianonnal megjutalmazott Kőszeg.”
Ottlik Iskola a határon című regénye történelmünk egyik igen fontos tanulságát tartalmazza. Az iskolaévek után a regény kadét-szereplői hajókiránduláson Mohácsra igyekeznek: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztes nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunk.”
Nemzeti Himnuszunk olyan szellemi, történelmi tapasztalatokkal, lelki élményekkel ajándékoz meg bennünket, melyek kiemelnek minket a köznapi világból a metafizikai dimenzióba.
Kölcsey Ferenc
Kölcsey csodálatos remekműve nemcsak irodalmi, esztétikai, hanem metafizikai élményt, lelkierőt is nyújt a befogadó számára, és valami létfontosságú jövőreményt sejtet meg az ember nembeli lényegéből, a magyar nemzeti sorsérzésből is.
Kölcsey és a Himnusz végső konklúziója: „Sine Deo nihil sum” – ’Isten nélkül semmi vagyok, semmik vagyunk.’ – „Si Deus pro nobis, quis contra nos? – Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Szent Pál: Levél a rómaiakhoz, 8., 31.) A Rákóczi-család jelmondata ennek a szellemében került a Rákóczi-zászlóra: „CUM DEO PRO PATRIA ET LIBERTATE!”
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
