Copfos mesterlövészek, éjszakai boszorkányok – szovjet nők a frontvonalban

Copfos mesterlövészek, éjszakai boszorkányok – szovjet nők a frontvonalban

„Még ha élve is térsz vissza onnan, fájni fog a lelked. Most azt gondolom: sebesültem volna inkább meg a lábamon vagy a kezemen, inkább a testem fájjon. Így meg a lelkem fáj… Nagyon fáj” – mondta Marija Ivanovna Morozova, a minszki Élmunkás Autógyár nyugdíjba vonuló főkönyvelője az 1980-as években az őt meginterjúvoló belorusz író-újságírónak, a 2015-ben Nobel-díjjal kitüntetett Szvetlana Alakszijevicsnek. A második világháború során nők százezrei vették ki a fronton szolgálva részüket a Szovjetunió háborús erőfeszítéseiből, és voltak „Ivanuskinához” hasonló élményeik.

A Szovjetunióban már a második világháború előtt megjelentek a nők a hadseregben: az első világháborúban nemcsak nővérként, hanem katonaként is részt vettek, majd a – feltehetően túlzó – adatok szerint a polgárháborúban tízezrével csatlakoztak a vörösök alakulataihoz.

Ennek ellenére – a többi államhoz hasonlóan – a nőknek a hadsereg kötelékeiben való foglalkoztatására a szovjet vezetés is csak ideiglenes megoldásként tekintett. Ráadásul az érintettek sem lelkesedtek az önkéntes szolgálat iránt: az orosz polgárháború és a Barbarossa hadművelet 1941. június 22-i megindítása között elvétve vettek csak részt önkéntes nők a fegyveres konfliktusokban.

Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, mind a hatóságok hozzáállásában, mind a nők harci kedvében gyökeres változás következett be: a gyengébb nemből ezrével csatlakoztak a Vörös Hadsereg alakulataihoz és a különböző szabadcsapatokhoz – javarészt kisegítő személyzetként. A második világháború alatt összesen 800 ezer szovjet nő szolgált a Vörös Hadseregben. Igaz, közülük mintegy 500 ezret besoroztak, 300 ezren viszont önkéntesként csatlakoztak harcoló honfitársaikhoz.

Hírdetés

Az önkéntesek java része a fiatal, 18 és 25 év közötti korosztályból került ki. A legtöbb nőt az orvosi személyzet tagjaként, híradósként vagy a légelhárításban alkalmazták, de sokaknak sofőrként is jutott szerep. A férfiakkal ellentétben a nők besorozásával szemben a hatóságok számos feltételt támasztottak: bár a férfiak is csak megfelelő egészségi állapot és fizikai erőnlét esetén kerülhettek be a Vörös Hadsereg kötelékébe, meghatározott iskolai előképzettséget már nem írtak elő a számukra.

A rendeletek értelmében a valamely nem orosz etnikumhoz tartozó, paraszti származású nők számíthattak legkevésbé arra, hogy a hadsereg kötelékébe kerüljenek, ugyanis az előfeltételek között szerepelt az is, hogy csakis oroszul írni és olvasni tudók csatlakozhatnak a harcoló alakulatokhoz.

Bár az önkéntesek túlnyomó többsége orosz nemzetiségű volt, és városban élt, akadtak bőven kivételek is, mivel szinte alig volt olyan család, amelyet ne ért volna valamilyen formában veszteség. A második világháború során ugyanis megközelítőleg 27 millió (köztük 16 millió civil) szovjet állampolgár halt meg a harcokkal összefüggésbe hozható események következtében. Hatalmas feszültség halmozódott fel, és ez az esetek többségében a német megszállókkal szembeni bosszúvágyban csúcsosodott ki.

Aligha lehet csodálni, hogy a háború előrehaladtával a nők közül is egyre többen gondolták úgy, hogy nemcsak szanitécként, nővérként, telefonközpontosként vagy szakácsként, hanem katonaként is szeretnének harcolni a megszállók ellen.

Bár ebben, az esetek többségében, a fent említett bosszúvágy és a haza védelme vezette őket, voltak olyanok is, akik valamely közeli rokonuk politikai okokból történt letartóztatása miatt, úgymond a családjuk nevén esett „szégyenfoltot” szerették volna letörölni.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »