Múlt csütörtök óta megváltozott világban élünk. Az Európai Unió területén 1945, a második világháború lezárása óta nem volt háború, tágabb értelemben a Jugoszlávia felbomlását követő délszláv háborút leszámítva a kontinensen sem.
Az azóta eltelt 77 évben az egyensúlyi állapotot jelentő béke vált normává, természetessé. Szlovákiában 2005 végével törölték el a kötelező sorkatonai szolgálatot, a produktív korú férfiak körében lassan kisebbségbe kerülnek azok, akik még két évig katonáskodtak. Akik a kötelező katonai szolgálat eltörlése idején lettek volna sorköteles korúak, azok ma harmincas éveik közepén járnak. Lassan egy emberöltőnyi ideje a férfiak még lőtéren sem szagoltak puskaport.
A hetedik napja tartó orosz-ukrán háború a háború percepcióját változtatta meg, a fizikai és a virtuális térben egyaránt. Bár a fegyverek dörgése még nem hallik ide – mint Kis-Jugoszlávia amerikai bombázása Szegedre – de az azok elől, mindenüket hátrahagyva menekülő emberekkel már a mi vasútállomásainkon is találkozhatunk, ami a határövezetben megjelenő fegyveres katonákhoz, és a vasúton szállított haditechnikai eszközökhöz képest sokkal nyersebb szociokulturális tapasztalat.
A fizikai mellett a háború percepciója a virtuális térben is megváltozott. Ahogy a fegyveres konfliktusoké általában. A modern háborúk legfőbb fegyverneme a kommunikáció. Paul Virilio az Öböl-háború kapcsán elemzi a televízió hatását a háborús kommunikációra. (2003-ban magyar nyelven is megjelent egy esszégyűjteménye, Háború és televízió címmel.) A francia filozófus 2018-ban halt meg, ha élne, az ukrajnai konfliktusról valószínűleg Háború és Twitter/Tik-Tok címmel írna könyvet. Míg az Öböl-háború kvázi élő közvetítése egyirányú(sított), a központi kormányzati szándéknak megfelelő kommunikáció volt, a közösségimédia-robbanás óta a háborúról való beszédmód disszeminálttá vált, a központi mellett megszámlálhatatlan egyéni, a központihoz vagy illeszkedő, vagy nem illeszkedő narratívának adva helyet.
George Orwell például 1936-ban Spanyolországba utazott, hogy riportot írjon a polgárháborúról. A tudósítói szerepből kiesve rövid időre fegyvert is ragadott. Tapasztalatairól a Hódolat Katalóniának című könyvében számolt be, mely mára, dokumentumértéke mellett irodalmi szempontból is felértékelődött. Az egyik magyar kiadásának borítóját Robert Capa: A milicista halála című fotójával illusztrálták, aki szintén haditudósító volt, egyedüli újságíróként engedték partra szállni Normandiában. Még Ernest Hemingway sem mehetett. Ő a partraszállás előtt autóbalesetet szenvedett, de még így, kötéssel a fején is felszállt a francia partok felé tartó hadihajóra. Írt haditudósításokat a Nobel-díjas John Steinbeck is. Az amerikaiak a partraszállás utáni harcokról és a nürnbergi perről Walter Cronkite tudósításaiból értesülhettek, aki később Vietnamból is tudósított.
Amióta viszont mindenki zsebében ott lapul egy szöveges beszámolók nagy tömeghez való eljuttatásához szükséges eszköz, egy korábban háromtagú stábot kiváltó kamera, vágóprogrammal, mindenki lehet haditudósító, még ha nem is feltétlenül ez volt élete vágya, mondjuk múlt csütörtök reggel, egy kijevi pékségben levő munkahelye felé buszozva. Ahogy az ezredforduló környékén a berobbanó blogoszféra fellazította, és bizonyos értelemben demokratizálta az újságírás intézményét, úgy tették meg ugyanezt az egyre jobb képminőséget produkálni képest olcsó digitális fényképezőgépek, majd a mobiltelefonok az audiovizuális sajtóműfajok terén. A média ezen – a jelenleginél bizonyosan tágabb elemzést igénylő – transzformálódása a szemünk láttára ment végbe, az elmúlt két évtized során. Amikor 2003-ban a a rádióban kezdtem dolgozni, a műsorszóráshoz szükséges technika az átlagember számára elérhetetlen árú volt. Ma egy podcaststúdió minden eleme belefér egy női kézitáskába…
A jelenleg a magyar telekommunikációs iparban felsővezetőként dolgozó Dobó Mátyás írta, még 2012-ben a ma már nem elérhető blogjábann – doransky néven blogolt–, az akkor szeme előtt lejátszódó fotóexpanzióról írva:
Néztem egy-két rokon által készített fotókat és azt látom, hogy ez a generáció olyan szinten vonódik be fiatal kortól kezdve a fotózásba, a közösségi oldalakon keresztül pedig olyan visszacsatolásokat kapnak, amitől hihetetlenül gyorsan fejlődnek.
Egy egész generáció nő fel ebben a pillanatban, ahol a fotózás és a filmezés nem egy hobbi, hanem az élet szerves része. A komponálás, a ritmus, a vágás mind részévé válik annak az életnek, ahol az ember dokumentálja a mindennapjait. A kép és a mozgókép lesz a következő generáció médiája.”
Doransky próféciája mára valóság, az információközlés primátusát évezredekig uraló szöveg pozíciója megingott. Ahogy Békés Márton és Bölcskei Balázs Ki! című könyvében olvashatjuk: „Az okostelefonban fuldokló fényképfüggőség egyúttal az írás és a fantázia általi képalkotás halála. Míg korábban a fotó szöveg és tartalom volt, ma a fotó figyelemelterelés a szövegről. Régi idők valós terű és idejű fotója emlékeztetett még valakire vagy valamire. Felszólított, cselekvésre sarkallt. Nem kinyilatkoztatott, hanem kérdezett. (…) Ma a mindent-fotózás profillépítés és pszeudo-eseménykonstruálás.
Ugyanők jegyzik meg a közösségi média kapcsán:
A Facebook új cselekvési etikát foganatosított: tüntetésre hív, tüntetésről képet tölt fel. Azonnali bejelentkezés. Olyan, mintha te is ott lennél. Nem kell megmozdulni, nem kell kiállni, hisz ott vagyok. (…)
Nincs politikai cselekvés, csak fényképezhető tüntetés. A Facebook és Tumblr-politika depolitizáltság, depolitizált jelenlét. Utóbbi képgeneráló eljárása az irónia fegyvere. Az irónia pedig a politika halála. Gyárts mémet a kritizáltból, de ne szüntesd meg, valóságosan ne lépj fel ellene, legyőzöttsége a mém halálát is jelentené. A politika és a politikai cselekvés elválik az erőtől, a spontaneitástól, a kockakőtől.” Bár mindezt valószínűleg kevesen gondolják ebben a formában át, mikor kiteszik a #PrayForUkraine hashtaget…
A fenti tendenciák, megváltoztatva a megváltoztatandókat, a napjainkban szó szerint a szemünk láttára zajló orosz-ukrán háború kapcsán is leképezhetők. A közösségimédia-használatunk, lájkjaink, kommentjeink, megosztásaink által mi magunk is részesei vagyunk a háborúról folyó diskurzusnak.
Tendenciaértékű, hogy a saját helyszíni tudósítóval nem rendelkező médiumok is a közösségi médiából próbálják megszerezni a helyszíni információkat, amit potenciális olvasóikkal gyakorlatilag egyidejűleg tehetnek meg, s nekik legfeljebb ha ezek szintetizálásának szerepe marad. Az Ynsight Research kutatása szerint az elmúlt egy hétben, csak a Twitteren 141,7 millió tweetet tettek közzé, ebből 2,3 millió Ukrajnában, 2,5 millió Oroszországban jelent meg. Az arányokból jól látszik, hogy a Twittert az ukránok uralják, de az oroszoknak ott a Vkontakte, ahol az utóbbi időben szintén a háború a meghatározó elem, természetesen többségében ellenkező előjellel.
A TikTokon is nagy az aktivitás. S bár az itt megjelenő videók egy része a hagyományos sajtóból származik, sok az eredeti felhasználói tartalom is, amely a hivatalos nyilatkozatoktól eltérően próbálja bemutatni a pillanatnyi helyzetet. Mivel ezt a platformot főleg a fiatalabb generáció használja, itt gyakoribb a fesztelen, lazább hangvétel.
Az elemzés felhívja a figyelmet: Szintén rengeteg videó készült, amelyek Volodimir Zelenszkijt méltatják, illetve Vlagyimir Putyinból csinálnak viccet. Az ukrán elnök több korábban már létező trendben is feltűnt, amelyek többsége a felhasználók fizikai vonzalmát igyekeznek bemutatni. Egy videóban például az elnök egyik gyermekéről, majd róla készült fényképeket vágtak be egy olyan hangfelvétel alá, amelyben magyarra fordítva az alábbi mondatok hangzanak el: „– Az apukámat akarom! – Én is az akarom az apukádat!”. De rengeteg egyéb olyan videó került fel a platformra, ahol fiatal nők adnak hangot az elnökkel kapcsolatos vonzalmuknak, valamint olyan szerkesztett tartalmak, amelyek az orosz és az ukrán vezető közötti különbségekre reflektálnak. Az ilyen videókban jellemzően Zelenszkij elnök bátorságát és kitartását állítják szembe Putyin szereplésével. Egy videóban például úgy fogalmaznak, hogy „Putyin biztonságban ül az asztalánál, míg Zelenszkij csatába vezeti az embereit”.
A helyzet különlegessége is ebben áll az Ynsight Research kutatása szerint: a közösségi média szinte kézzel fogható közelségűvé tette a háború képeit, eddig példátlan módon bevonva ezzel a világ különböző pontjain élő felhasználókat a konfliktusba. Az Ukrajnából menekülő, ott harcoló és pincékben/óvóhelyeken bujkáló emberek által megosztott pár másodperces videók olyan mély betekintést nyújtanak egy háború pillanataiba, a nem professzionális tartalomkészítők által bemutatott élethelyzetek olyan átérezhetővé és emberivé teszik a helyzetet, ami előtt rengeteg felhasználó áll értetlenül.
A kommunikációs háborúban, a virtuális térben – főként azt követően, hogy egyes orosz tartalmakat elérhetetlenné tettek Európában – egyelőre az ukránok állnak nyerésre. A fizikai térben viszont jelentős haderő készül Kijev ostromára, délen pedig s több irányból támadó orosz erők bekeríthetik az ukránokat. Már ha hihetünk a közösségi médiában közzétett műholdfelvételeknek. Megyek, meg is nézem a Twitteren…
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
