Citromsárga műanyag tető

Lózsi Béla éjjeliőr rengeteget ábrándozott a munkaidejében. Ez nem is csoda, hiszen egy kihalt külvárosi gyártelepre kellett vigyáznia, ahol évek óta nem járt rajta kívül senki. Ennélfogva aztán nem is történt itt semmi, az üzemcsarnokokban sem állítottak elő semmit, de Lózsi Bélát ez egyáltalán nem érdekelte.

Ő jött, leült az alumíniumból tákolt őrbódéjába bepasszírozott fröccsöntött kerti székbe, és nekiállt, hogy végigábrándozza az éjszakát. Ehhez nem kellett mást csinálnia, mint kinyitnia az őrbódéja ajtaját, és felnéznie az égre. Pontosabban az ég felé, mert a hold és a csillagok helyett kénytelen volt egy vascsövekből összeácsolt állványra csavarozott, citromsárga műanyag tetőt nézni. Régen állítólag a gyár szállításra váró termékeit óvták vele a széltől és az esőtől, de ma már csak a szemét gyűlik alatta. Lózsi Bélát ez nem zavarta különösebben, csak azzal volt baja, hogy nem látta, mi történik a citromsárga műanyagtető felett.

Sejtette persze, hogy repülőgépek és madarak húznak el felette, de ez kevésbé érdekelte, inkább a csillagokat és a felhőket szerette volna nézegetni. Időnként feltápászkodott az őrbódéból, hátratett kézzel sétálgatott, tétován rugdalta a gyárudvarra hullott, a szétmálló téglafalból lepotyogó darabokat, és úgy érezte, hogy ebben a hatalmas univerzumban ő is csak egy ilyen kis törmelék, amit ki tudja, milyen erők taszigálnak ide-oda.

Egy idő után az kezdte el foglalkoztatni Lózsi Bélát, miként lehetne feljutni a citromsárga műanyag tetőre. Onnan pedig már nem felfelé, hanem lefelé szeretett volna nézni. Elképzelte, milyen lehet a lábai előtt elterülő gyártelep, pontosabban milyen lehet ennek a kihalt kis birodalomnak a csúcsán terpeszkedni. Persze ha jókora sörpocakjával és bevizesedett elefántbokájával fel is jutott volna a citromsárga műanyag tetőre, akkor sem lett volna a gyártelep legmagasabb pontján. Ott volt még ugyanis az ég felé törő téglakémény, de az olyan rossz állapotban volt, hogy arra nem mert felmászni senki. Lózsi Béla váltótársai azt pletykálták, hogy már ki is mondták rá a szentenciát valahol odafönt, úgyhogy egy álmos vasárnap délután körbe is pakolták robbanóanyaggal. Csakhogy a következő hétfőn akkora eső jött, úgy elázott tőle a robbanószer, hogy inkább lemondtak a detonációról. Ráadásul közben csődbe ment a kivitelező cég is. De a kémény nem érdekelte különösebben Lózsi Bélát. A citromsárga műanyag tető viszont olyan volt számára, mint valami dimenziókapu. Persze nem jutott volna ő az égvilágon sehova, ha nagy kínkeservek árán meg is mássza. Egyszerűen csak közönséges csapóajtó lett volna menny és pokol között – előbbiben szolga, utóbbiban úr lett volna az éjjeliőr.

De eljött a nap, amikor már nem volt többé értelme, hogy Lózsi Béla egyáltalán elábrándozzon azon: ő bizony felmászik a citromsárga műanyag tetőre. Egy újabb álmos vasárnapon – hiába, az álmos vasárnapok már csak ilyenek – jött ugyanis egy szélvihar, és felkapta a műanyag tetőt. Először csak tépkedte a szegélyét, aztán szép lassan kiszakad a citromsárga műanyag, a tartócsavarok pedig ott maradtak magukban, pőrén.

Lózsi Béla pedig nem arra gondolt, hogy mostantól kilát majd a csillagos égre, vagy hogy lenéz majd fentről a gyártelep levéltetvektől hemzsegő ecetfáira. Inkább elképzelte, milyen lenne megkapaszkodni a repülő, citromsárga műanyag tetőben, és elrepülni valahova messzire. De aztán visszahuppant az alumíniumból tákolt őrbódéjába bepasszírozott fröccsöntött kerti székbe. Elvégre másfél órája hátravolt a műszakból, azt még le kellett dolgoznia. Ha törik, ha szakad.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 25.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »