A feltétel nélküli megadás szerencsétlen gondolata, amely nagymértékben hozzájárult a második világháború meghosszabbításához, 1943. január 1-jén, Casablancában született.
Churchill és Roosevelt a szilveszteri mámor hatása alatt, Újév hajnalán, külön fürdőszobáikból fürdés közben egymásnak kiabálva találgatták (félig-meddig viccesen), hogy milyen feltételeket szabjanak majd a háború végén a legyőzötteknek. S eközben Rooseveltnek eszébe jutott az amerikai Észak-Dél háború végén alkalmazott formula, s immár a maga részéről komolyan így kiáltott fel:
„Feltétel nélküli megadás!” S ezt Churchill tréfának tekintve lelkesen fogadta: „Nagyon jó formula! Kitűnő!”
S ugyanazon a napon, a délutáni órákban rendezett sajtókonferencián – Churchill legnagyobb meglepetésére – Roosevelt megismételte a sajtó képviselői előtt a hajnali alkohol-mámorban fogant formulát: kijelentette, hogy a szövetségesek a tengelyhatalmak részéről csak feltétel nélküli megadást fogadnak el. S Churchill, hogy ne keltse azt a látszatot, hogy ellentétek merültek fel a szövetségesek között, egy szó ellenvetés nélkül helyeslőleg elfogadta a Roosevelt által deklarált nyilatkozatot.
Két felelőtlen politikus át nem gondolt szeszélye milliók szenvedését hosszabbította meg, hiszen ezek után eleve biztosra lehetett venni, hogy a 80 milliós Németország nem fogja magát önként kiszolgáltatni egy olyan ellenség kényekedvének, amely az immár 1 éve tartó éjjel-nappal ismétlődő terrorbombázásokkal nemcsak sivár temetővé, romhalmazzá változtatta azt, amit az európai kultúra évszázadokon át alkotott, hanem az erkölcs törvényeinek hadat üzenve a polgári lakosok – főleg nők és gyermekek – százezreit pusztította el! Ilyen körülmények között egy nép, amely egyébként sem hajlamos a demoralizálódásra, bármilyen reménytelennek látszó körülmények között is folytatja a harcot, hisz tudja, hogy fegyverletétel esetén semmi jót nem remélhet.
A háború utáni propaganda természetesen úgy állította be, hogy a tengelyhatalmak vezető politikusai voltak a felelősök a háború meghosszabbításáért, és számos magyar politikust is ilyen váddal végeztek ki. Pedig annak az oka, hogy még két és fél évig tartott az európai háború, elsősorban a casablancai hírhedt nyilatkozat volt, amelyet a Szovjetunió csak egy félév elteltével, a kurszki csata után írt alá.
Amikor 1945. május elején – Hitler halála után – az újdonsült német államfő, Dönitz a fegyverletételi javaslatával elküldte megbízottait a szövetségesekhez, az a szándék vezette, hogy néhány nap haladékot nyerjen, s ezalatt a német hadsereg nagy részét nyugati irányba tudja mozgatni, hogy minél több német katona megmeneküljön a szovjet hadifogság földi poklától, s ugyanakkor a szovjet csapatok elől menekülő nagyszámú német polgári lakos is nyugatra tudjon érni. Ezért adott engedélyt Jodl tábornoknak, hogy 1945. május 7-én aláírja Németország fegyverletételét a nyugati szövetségesek képviselői előtt.
Sztálin azonban ezzel nem elégedett meg. Azt követelte, hogy a fegyverletétel diplomáciai aktusát az általa elfoglalt Berlinben megismételjék. Így került sor 1945. május 8-án kevéssel éjfél előtt a romhalmazzá változtatott Berlinben a fegyverszünet aláírásának megismétlésére. A német aláíró ezúttal Keitel tábornagy volt, aki meglepve tapasztalta, hogy a győztesek részéről nemcsak az angol, amerikai és szovjet megbízottak vannak jelen, hanem a már 1940-ben a Németország által legyőzött Franciaország képviselői is! Csodálkozásának hangot is adott. A győztes hatalmak megbízottai közül senki se válaszolt erre. Nem is válaszolhatott, hiszen Franciaországnak semmi joga nem volt a győztesek között helyet foglalni (majd később Németország megszállásában és a nürnbergi perben részt venni), hiszen az 1940-ben legyőzött Franciaország ezt követően sohasem üzent hadat ismét Németországnak, csak De Gaulle csapatai – korlátozott erőkkel – vettek részt a második világháború befejező szakaszában. De ilyen körülmények között – hadüzenet nélkül – a francia harcosok jogi szempontból a partizánokkal egyenértékűek voltak, s a korábbi szokásjog szerint az ilyenek sohasem lényegülhettek volna át reguláris harcosokká, pláne diplomatákká.
De nem válaszoltak a győztes hatalmak képviselői Keitel további szavaira sem, amelyet a fegyverszüneti okmány aláírása után mondott. Keitel akkor arról beszélt, hogy a nagylelkű győztesek meg szokták becsülni a hősiesen küzdő ellenséget, és a győzelem után nem alázzák meg. Így tette Németország – mondta Keitel – 1940 júniusában Franciaországgal, s ezt várja el most a saját népe számára a mostani győztesektől.
De ezek a győztesek nem a béke, a megbékélés szándékával ültek le a győzelem asztalához. Egyedüli cél a legyőzöttek megalázása, szellemi-erkölcsi megtörése volt. Az Atlanti Charta egykori aláírói, akik azt ígérték, hogy a háború befejezése után nem lesznek területi változások, most a versailles-i békénél is súlyosabb területi változásokat hajtottak végre erőszakkal Európában. Azt ígérték, hogy minden nép számára biztosítják az önrendelkezési jogokat – és Kelet-Európát kiszolgáltatták a Szovjetnek, és Németországtól még az állami lét jogát is megtagadták 4 éven
keresztül.
1945. május 9-ét azóta minden évben a „Győzelem Napja” címén megünneplik a tengelyhatalmak legyőzői, s az ilyen ünnepségeken hosszú éveken át Franciaország is képviseltette magát. Csak három és fél évtized elteltével jelentette ki Mitterand elnök azt a felismerését, hogy Franciaországnak ezen a napon nincs mit ünnepelnie, hisz valójában nem győztes, mert nem érte el a háborús célját.
1945. május 9-én nem a béke köszöntött Európára, hanem elszabadult a bosszúállás pusztító démona. Azóta sincs igazi béke a világban. A koreai, vietnámi, afganisztáni és iraki háborúk csak a jéghegy csúcsát jelentik: valójában 1945. május 9. óta egyetlen napig sem volt béke a világban. Mert nem akkor fejeződik be a háború, amikor az egyik fél kiüti a fegyvert a másik kezéből, hanem akkor, amikor megoldják azokat a problémákat, amelyek miatt a háború kitört. Mert csak akkor lesz béke a lelkekben, amikor mindenki megkapja azt, ami neki a természettől fogva
– pusztán emberi mivolta miatt – jár.
A második világháború – okaiban, csírájában – valójában akkor kezdődött el, amikor Versailles-ben és Trianonban aláírták 1919-ben, illetve 1920-ban az első világháborút lezárni kívánó hírhedt egyezményeket, amelyek mérhetetlenül igazságtalanok és politikailag is irreálisak voltak.
S mivel a második világháború után újra elkövették a korábbi hibák nagy részét a győztesek, ezért voltaképpen a mai napig nem ért véget a második világháború.
A keresztény, nemzeti gondolkodású ember józanésszel nem akarhat mást, mint az igazi békét, de azt a békét, amely nem puszta fegyvernyugvást, nem a temetők halotti csendjét jelenti, hanem azt az állapotot, amely minden népnek biztosítja az élethez és a fejlődéséhez, jellegéhez méltó, élethez való jogot. És a betlehemi éjszakában 2000 évvel ezelőtt az angyalok éneke meghirdette az igazi béke feltételét: „Dicsőség a magasságban Istennek, és béke a földön a jóakaratú embereknek.” Igazi béke csak akkor lesz a földön, amikor az emberiség a felvilágosodás által hirdetett autonómia hamis eszményétől elfordulva megtalálja Isten felé az utat, alárendeli magát a Tízparancsolatnak és a természetjognak, ami nem más, mint az isteni örök törvényben való részesedés, és akkor megtalálja az egyik nép is a másik felé, s az egyik ember a másik felé az utat, az igazságosság és a szeretet útját. Csak akkor szűnik meg az ember az ember farkasa lenni, ha meglátja egymásban az isteni képmást. Csak ez hozhatja el azt a békét, amelynek nincsenek győztesei és vesztesei, hanem csak nyertese van: az egész emberiség!
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
