Andrea Riccardi olasz történészt, egyháztörténészt, a Sant’Egidio közösség alapítóját kérdeztük a száz éve született II. János Pál pápáról.
Andrea Riccardi olasz történész, egyháztörténész; 1968-ban ő alapította Rómában a Sant’Egidio közösséget. II. János Pálról szóló életrajzi kötete 2011-ben jelent meg. Részletes, addig kiadatlan dokumentumokat és tanúságtételeket is felhasználó, tudományos igényű könyvében arra törekszik, hogy átfogó bemutatást adjon a szent életű pápa életművéről. Riccardi 28 éves volt, amikor II. János Pált pápává választották. Még abban az évben fogadta őt a Szentatya, és a következő években is rendszeresen találkoztak, évente többször is.
– Az erősödő szekularizáció közepette a pápa mindig bízott a hit változást hozó erejében. Hogyan lehet összefoglalni ezt a nagy látomását a világról, a kereszténységről?
– Wojtyła a hit embere volt. Elevenen él az emlékezetemben, milyen elmélyülten imádkozott. Döntő jelentőségű volt számára a hit. De fontos volt neki az ember is, az emberek története. Nagyon figyelt a történelemre, a különböző országok történetére, Lengyelországra, Kelet-Európára, és a kis afrikai országokra is, ahová ellátogatott.
Egy beszélgetésünkkor 1980-ban ezt mondta: „Bennem antitestek vannak a kommunizmussal szemben, a lengyelországi tapasztalataim miatt. De ha közelebbről megnézem a kapitalista világot, látom minden ellentmondását és súlyos problémáit.” Nem ragadta magával a szabadpiac logikája, és Kelet-Európa meg a volt Szovjetunió jövőjére sem úgy gondolt, mint egy, a kapitalizmus felé tartó átmenetre. Talán inkább a társadalmi berendezkedésnek valamiféle köztes formáját képzelte el.
Egy másik fontos dolog, hogy hitt a nemzetekben.
Nagyon erős különbséget tett ugyanakkor a patriotizmus – ami olyan, mint az anya iránti szeretet – és a nacionalizmus között, ami viszont csak a saját nemzet érdekeit akarja érvényesíteni. Azt mondta, minden nemzet beleilleszkedik a nemzetek nagy családjába. És meg volt győződve arról is, hogy a nyugat-európai nemzeteknek közös a jövőjük. Annyira hitt ebben, hogy azt akarta, a számára oly kedves Lengyelország lépjen be az Európai Unióba, miközben sok lengyel katolikus, köztük püspökök is ezzel ellentétes véleményen voltak.
– Könyvében II. János Pállal kapcsolatosan idézi a nagy lengyel külügyminisztert, Bronisław Geremeket, aki azt mondta: 1989 válasz volt 1789-re. Megdőlt az a meggyőződés, hogy a történelem csak erőszakkal változhat meg.
– Ez fontos kérdés, amit nem hangsúlyoztak eléggé 1989-ben. Azt is elfelejtettük, hogy a kelet-európai változások egyik nagy előkészítője maga II. János Pál volt. 1989 a visszájára fordította a forradalom paradigmáját, ami az 1789-es francia forradalommal született meg, és két évszázadon keresztül tartotta magát valamennyi marxista és minden más forradalom esetében is. Ennek lényege az a meggyőződés volt, hogy a dolgok megváltoztatásához erőszakra van szükség, vérnek kell folynia. 1989 azonban megmutatta, hogy a változáshoz döntő fontosságú a békés, de erőteljes nyomásgyakorlás: megvalósulhat a békés átmenet. Ebben az értelemben a pápa békés forradalmár volt. Ez nagyon fontos, mert II. János Pál ezzel rányomta a bélyegét az európai politikai kultúrára.
– Milyennek látta Európa jövőjét, és ma mennyire érvényes ez az elképzelése?
– Már a pápasága előtt az a látomás élt benne, hogy Európa egységes, az Atlanti-óceántól az Urálig. Nem tudom, napjainkban mennyire lehetne elfogadható egy ilyen elképzelés, de ez a nagy és mélyen igaz vízió élt benne Európáról. Ha az európai államok egyedül állnának a világ nagy óriásaival szemben – gondoljunk csak Kínára –, nem tudnának ellenállni. Nem konfliktusokról beszélek, hanem a nagy gazdasági hatalmak nyomásáról, amely elsöpörheti az európai civilizációt. II. János Pál ezt már a kommunizmus, a hidegháború idején ösztönösen felismerte.
– Milyen hatása volt a pápaságára annak, hogy lengyel volt, egy sokat szenvedett nép fia, aki maga is megannyi szenvedést élt meg?
– Fiatalon sokat szenvedett a hazájában, át kellett élnie családtagjai elvesztését, majd több barátja halt meg a háborúban, a nácizmus idején. Mindig nagyon érzékeny volt mások szenvedésére. Emlékszem, amikor egyszer Rómában eljött egy város széli, rettenetes állapotban lévő cigánytáborba, hogyan ölelt át egy sebesült cigány embert. Nagyon megrendített. A Gyermek Jézusról elnevezett római kórházban tett látogatásai is elevenen élnek bennem: mindig nagy gyengédség áradt belőle a gyerekek felé.
Amikor azonban a lemondásról kérdezték, mindig azt válaszolta: Jézus nem szállt le a keresztről. A pápaság szolgálat volt számára, de tanúságtétel is a fájdalomról.
– Olyan pápa volt, aki nem félt átélni az emberek, a népek fájdalmát. Mit tanított a világnak ez a bátorsága, hogy meg akart ismerni minden szenvedést?
– Azt hiszem, ő a világ déli felének pápája volt. Sokat utazott Afrikában, kevésbé jelentős országokba is ellátogatott. Kapcsolatokat alakított ki afrikai elnökökkel, hangja lett a szenvedő, éhező, szomjazó, nyomorban élő afrikai népeknek. Értette a történetüket. Emlékszem, amikor találkozott az akkor még kommunista Mozambik elnökével. Utána azt mondta nekem: „ha valaki, én aztán ismerem a kommunizmust; ez az ember nem kommunista, hanem nacionalista”. Látta, hogy a déli népek nacionalizmusa inkább egy kísérlet, gyakran éretlen próbálkozás volt arra, hogy megszabaduljanak a gyarmati örökségtől. És az Egyháznak segítenie kellett ezeknek az országoknak abban, hogy megérjenek, növekedjenek. II. János Pálnak nagyon sok történelmi látomása volt.
– Nagyon szép elképzelés élt benne az ökumenéről, a vallásközi kapcsolatokról is; imádságra hívta Assisibe a világ nagy vallási vezetőit.
– Rendkívül nagy jelentőséget tulajdonított az 1986-os assisi találkozónak. Egy olyan időszakban, amikor a vallások másodlagos jelentőségűnek tűntek, és a szekularizáció akár eltűnéssel is fenyegette őket, a pápa meg volt győződve arról, hogy a vallások döntő fontosságúak a jövőnk szempontjából. Sok ellenállásba ütközött az assisi találkozó kezdeményezése, amellyel a pápa kilépett a megszokott keretek közül.
Megértette, hogy a vallásokat felhasználhatják háborús ideológiaként, és azt akarta, hogy egyesüljenek egy nagy, közös békeszövetségben. 1989-ben, a fal leomlása után azt mondta nekem: „Nem imádkoztunk hiába Assisiben.”
– A Sant’Egidio közösség továbbviszi ezt az álmot, évente megrendezi a vallási vezetők imádságát a békéért. II. János Pál pápa hogyan vett részt ebben?
– Vágyott arra, hogy Assisi szelleme folytatódjon, és a Sant’Egidio közösség elindította a találkozókat, amit ő erőteljesen támogatott, akkor is, ha sok kritika érte. Minden évben üzenetet küldött a találkozóra, egy bíboros képviselte őt, és az esemény előtt megbeszélte velem és Vincenzo Paglia érsekkel a találkozó menetét. Ezt nagyon lényegesnek tartotta. A kommunizmus bukása után azt is megértette, milyen fontos, hogy az iszlámmal kialakuljon a párbeszéd politikája. Amikor Rómában tartottuk a találkozót, mindig fogadott minket a vallási vezetőkkel együtt, és kérte, hogy meséljünk, elolvasta a békefelhívásunkat. Nagyon hitt a találkozókban. A jövőbe látott, hiszen később valóban szembe kellett néznünk a civilizációk és vallások összecsapásával.
– Miért volt ennyire fontos számára a kapcsolat a zsidókkal, akiket idősebb testvéreinknek nevezett?
– Wojtyła gyerekkorától kezdve különleges kapcsolatban állt a zsidókkal. Elszakadt az antiszemitizmus hagyományától, ami akkoriban nagyon erős volt a hazájában. Fiatalkorában, aztán krakkói érsekként is a zsidók barátja volt. Pápaként először látogatott el egy zsinagógába 1986-ban, az assisi találkozó évében. Azt hiszem, bensőséges kapcsolat fűzte a zsidósághoz. Olyannyira, hogy végrendeletében említi Elio Toaffot, a római főrabbit. Furcsa, mert összesen két embert nevez meg benne, a titkárát, Stanisław Dziwiszt és a főrabbit. Jel ez, amellyel mintha azt mondaná, hogy
– „Minden megváltozhat” – mondta II. János Pál kevéssel a halála előtt a diplomáciai testület képviselőinek. Ez a címe az Ön könyvének is. Mit jelent ez a gondolat?
– A hit a változás mozgatója. Ebben az értelemben Wojtyła a hagyomány embere volt, de nem tradicionalista. Nagy remény élt benne. Gondoljunk csak az ifjúsági találkozókra, a fiatal nemzedékekkel való kapcsolatára. Ezek a fiatalok, akiknek oly kevés mesterük van az életben, és sokszor annyira bonyolult a kapcsolatuk a szüleikkel, olyan emberre találtak benne, akire odafigyelhettek. Egy igazi nagypapára leltek, aki a jövőről és az evangéliumról beszélt nekik.
– Mit üzen a világnak a szentté avatása?
– Wojtyła az európai történelem nagy alakja, és az Egyház történetének prófétája volt. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről, vagy csak kis részleteket látni belőle, mert szűk látóhatáron belül gondolkodunk. Wojtyła szentté avatása újra döntő fontosságúként állította elénk az alakját, látomásait a világról. Sokat beszélhetnénk az elképzeléséről, az élettel kapcsolatos víziójáról, a családról, az Egyházról, az egész művéről. Hűséges tanúságtevője volt a II. vatikáni zsinatnak. Olyan esemény volt ez számára, ami döntően meghatározta a XX. és a XXI. század Egyházát. A hit tanúja volt, egy sziklaszilárd hit és a népek békés egységének a tanúja.
Fotó: Vatican News
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. május 17-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
