Kilencvenkét éves korában elhunyt dr. Callmeyer Ferenc Ybl-díjas építészprofesszor, aki egyben a „véres csütörtök”, azaz az 1956. október 25-ei Kossuth téri sortűz egyik túlélője is. A felvidéki magyarok segítője és barátja volt, megszámlálhatatlan előadást tartott 1956-ról a Felvidéken.
Az európai hírű magyar építész – 16 évig nagyon kedves barátom és előadótársam – 1928-ban született Miskolcon. Több hazai és külföldi szakmai szervezet vezetőségi tagja. Számos építészeti és urbanisztikai tanulmánya jelent meg szak- és ismeretterjesztő lapokban. Értekezéseket írt a napenergia építészeti hasznosításáról, valamint a korszerű iskolaépítésről. Főbb művei a budapesti Szent Rókus kápolna műemléki helyreállítása, a püspökladányi Víztorony, a badacsonyi Tátika Étterem, a gödöllői gyógyszerraktár, a budapesti Károly körúti lakóház, a Brunel Műszaki Egyetem épületei Uxbridge-ben.
Számos egyéni és több válogatott csoportos kiállítása volt Budapesten és Szentendrén. 1984-től a Budapesti Műszaki Egyetem angol nyelvi tagozatának tanára, címzetes egyetemi tanár. Több könyve jelent meg. Tekintettel arra, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc résztvevője volt, a kilencvenes években több 56-os emlékművet készített Kárpát-medence-szerte, így lakóhelyén, Telkiben is.
E sorok szerzőjének meghívására több tucat előadást tartott 1ö56-ról Felvidék-szerte, illetve az 1956-os felvidéki rendezvények segítője, támogatója volt. Bár a professzor már 1956. október 23-án bekapcsolódott a forradalomba, életének egyik legfontosabb napját mégis október 25-ike jelentette, ezt volt a második születésnapja. Erről így vallott az egyik vele készítette interjúmban:
„Igen, a …Véres Csütörtök… Huszonnyolc éves voltam, és barátommal, Böjte Lászlóval mi is végigkísértük az egyre szaporodó lelkes tömeget, amely a szovjet harckocsik kíséretével a Tanács körúttól a Szabadság tér érintésével eljutott egészen a Parlamentig. Ott voltam szorosan a magyar lobogókkal feldíszített négy szovjet harckocsi mellett, amelyek a Kossuth térnek a mai Néprajzi Múzeum előtti részén helyezkedtek el. A szovjet kiskatonák a páncélosok tetején és mellett fraternizáltak a magyar felvonulókkal, akik közül többen – jómagam is -, felhasználva az iskolában szerzett orosz nyelvtudásukat, igyekeztek megmagyarázni az eseményeket. Mindez tíz óra tájban történt.
A felvonulók egyre érkeztek a Kossuth térre, többségük a Parlament lépcsőjén helyezkedett el. Látszólag egy küldöttség érkezett, és a Parlamentbe akart bejutni, annak bejáratát azonban őrség állta el. Ekkor dörrent el az első lövés és lövéssorozat. Azt hiszem, géppisztolyból lőttek. A szovjet kiskatonák azonnal abbahagyták a fraternizálást, beugrottak a páncélosokba, s ekkor az előbb említett négy páncélos mögé újabb páncélozott jármű gördült. A páncélosok ekkor a meneti irányból kifordították ágyútornyaikat a tér déli oldala felé, ahonnan a lövések zaját hallani lehetett.
A tömeg futásnak eredt, sokan fejetlenül, céltalanul futottak. Én is futni kezdtem, amikor golyózápor zúdult a nyakunkba. Pillanatok tört része alatt fel kellett mérnünk, merre fussunk. Hogy mentsem az életemet, három választásom volt: az Országház kapuja, a Rákóczi-szobor gránit talapzata és a Földművelésügyi Minisztérium épülete. Az Országház lépcsőjét irányoztuk meg, de onnan már rohantak az ellenkező irányba, mert a kapukat bezárták. Így az egyetlen védettséget a Földművelésügyi Minisztérium tömbje kínálta, s mi, a felvonulók, zömével ezt az épületet céloztuk meg. Közben a lövéssorozatok tovább hangzottak, s láttam, hogy egyesek a Kossuth tér közepén elesnek. Be akartunk rohanni a Földművelésügyi Minisztériumba. De amikor odaértünk, az orrunk előtt bezárták a kapukat.
Akik benne álltak a kapuk záródó résében, azokat is kirekesztették. Nem használt a dörömbölés, az átkozódás, semmi. Nem volt mit tenni, minthogy az árkádok védelmében tovább szaladni oda, ahol az árkád és az épület szeglete a legtöbb védelmet nyújtotta. Így kerültünk a déli árkádsor környékére, oda, ahol az épület síkja a kiugró rizalitba megy át. Itt erős lövöldözés, rövid géppisztolysorozatok hangzottak. A golyószórókból leadott lövedékek körülöttem kaszáltak, embereket öltek meg mellettem.
A tömeg minden sorozat után egyre jobban szorult az árkádok védettségébe, s nyomta maga előtt azokat, akik már a vélt biztonságban érezték magukat. A tömeg bepréselt a legbelsőbb sarokba. Soha nem felejtem el ezt a helyzetet. Itt éltem meg életem legnehezebb perceit, ezek a percek akkor óráknak tűntek. Amikor hátranéztem, megállapítottam, hogy egyre kevesebben fedeznek a lövések irányából. Az emberi testek nyomása fokozódott. Mellettem egy idősebb néni küszködött az újra és újra ismétlődő nyomásáradattal. Próbáltam őt megtartani, amíg képes voltam rá. A néni azonban egyre mélyebbre süllyedt, és volt egy pillanat, amikor el kellett engednem, mert reménytelen volt állva megtartanom.
Közben már nemcsak tompa puffanások hallatszottak, hanem látszólag az árkádon kívül szorultak gyűrűje is ritkult. Ők minden bizonnyal lefeküdtek, vagy a golyózápor áldozatául estek. Ekkor egy szétfröccsent koponya és agyvelő darabjai terítettek be. Túlélési ösztönöm azt diktálta, hogy azonnal menekülnöm kell. A minisztérium épületének utcai szintjén volt egy öntöttvas óvóhelyi vészkijárat, többen felfedezték, kinyitni teljesen reménytelen volt. A vastag fémajtót kifelé – a tömeg irányába – nyitni egyszerűen lehetetlen volt. A fejem fölött viszont elérhető magasságban a magasföldszinti ablakok a megváltást jelentették számomra ebben a pillanatban. Ennek felismerése a pillanat műve volt. Kinyomtam magamat a tömeg szorításából, felálltam az emberek vállára és már-már ott feküdtem a menedéket jelentő ablakban, amikor millió kar ragadta meg a lábaimat. A helyzet kétségbeejtő volt. Mások is ide akartak feljutni, s testem jelentette a fedezék biztonsága és a harctér közötti kapcsolatot.”
S mégis megmenekült. Hogy miként? Erről így nyilatkozott:
„Hogy megmenekültem, azt gojzer varrású sport félcipőmnek köszönhettem. Az egyik lábamról ez a cipő maradt a görcsbe merevedett kezekben, és én fejjel előre beestem egy kamrába. Még most is magam előtt látom a kamrát, ahol a falak mellett liszteszsákok és egy pár ünneplőcsizma állt. Igyekeztem nagyon gyorsan az udvar felé továbbjutni. Ami ezután történt, az jellemző az akkori állapotokra. Az udvaron körben, a falak biztonságában sokan álltak, és beszélgettek. A kapu zárva, eltorlaszolva, rajta keresztül még hallani lehetett a csatazajt. Megjelenésem ebben a légkörben furcsa lehetett. Ballonkabátom nemcsak szakadt, hanem véres és szennyezett volt, s az egyik lábam cipő nélkül. Senki nem törődött velem. Felkapaszkodtam a melléklépcsőházon az első emeletig, ahol a sokkhatástól összeestem. Mire magamhoz tértem, a minisztérium hivatali folyosóján ültem egy széken, és elsősegélyt kaptam. A tisztviselők a folyosón álltak – tisztes távolságba húzódva –, mivel a szobákban a belövés veszélye miatt nem volt tanácsos tartózkodni. Nem akartam itt maradni, haza akartam jutni. S hazajutottam.”
Akkor, ott, a géppuskatűzben Callmeyer Ferenc elhatározta, hogy ha onnan élve kikerül és módja lesz rá, akkor a mellette lelőtteknek, a Véres Csütörtök áldozatainak méltó emléket állít. Ezt meg is tette, mégpedig 1990-ben, amikor szorgalmazni kezdte, hogy a tetthely, a Földművelésügyi Minisztérium árkádja alatt még 44 év után is felfedezhető belövési nyomokat 5 cm átmérőjű bronzgolyókkal jelöljék meg.
A kezdeményezés sikerrel járt. Callmeyer Ferenc tehát 150 bronzgolyóval meg tudta jelölni a becsapódásokat, és egy mészkő táblával emléket tudott állítani azoknak, akik ott, akkor, az életükkel fizettek a magyar szabadságért. Az emléktábla és a golyók mindmáig emlékeztetnek a budapesti Kossuth téren a véres eseményekre.
Nyugodj békében, drága barátom, kedves professzor úr!
Tarics Péter
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
