Lassan egyhetes hír, de nekem eddig kimaradt. Csak most olvastam, hogy Ferenc pápa szerint „nyitva kell hagyni az ajtót a párbeszédre az Iszlám Állammal”. Párbeszédre nyitott. Az Iszlám Állammal. A pápa. Hát, ilyen nincs, és mégis van.
A pápa még strasbourgi beszéde után nyilatkozta a vele együtt utazó újságíróknak: „bámilyen nehéz, szinte lehetetlennek tűnik” a párbeszéd a dzsihádistákkal, nem szabad kizárni azt, ha ezáltal “véget lehet vetni a térségben a szenvedéseknek”. Ahhoz vagy nagyon, de tényleg végzetesen ostobának, vagy nagyon gerinctelennek kell lenni, hogy valaki azt várja: az elmúlt évtizedek legaljasabb, legbetegebb tömeggyilkos hordájával lehet tárgyalni bármiről is. Pláne, hogy ezáltal az iraki és szíriai keresztények elleni népirtás megállítható.
Ilyet egészen egyszerűen nem mondhat keresztény ember, keresztény vezető pedig végképp nem. A pápától ilyet hallani pedig egyenesen vérfagyasztó.
Jó pár teológiai kérdésben eddig sem értettem egyet vele. De hát az ember mégiscsak fegyelmezett katolikus, reménykedik, hogy majd csak meggondolja magát, vagy nem gondolja egészen úgy, vagy csak félremagyarázzák (erre azért tényleg volt példa). Nem éreztem magaménak a népszerű, de számomra sokszor a jó ízlés határait súroló jófejkedő celebkedést sem. De ez meg éppen ama bizonyos „jó ízlés” kérdése, ami valljuk be, eléggé relatív fogalom. A katolikus ember ezért még nem tagadja meg azt, akit a bíborosok Krisztus földi helytartójává választottak.
De Ferenc pápa most átlépett egy Rubicont. Hogy Törökországban megkoszorúzta a keresztények százezreit lemészároltató Atatürk sírját (aki amúgy török nemzeti vezetőnek kiváló volt, bár nekünk lett volna egy ilyen Károlyiék helyett), az még tekinthető a diplomáciai protokollbicikli túltolásának. Ez sem tetszik, de lenyeltem volna ezt is.
De párbeszédet javasolni az Iszlám Állam elvetemült vadállataival a legdöbbenetesebb árulás, amit az elmúlt századokban Péter trónján ülő ember elkövetett. Nincs az a jámbor békevágy, ami ekkora ostobaság kimondására ösztönözhet. Aki a katolikus világ lelki vezetőjeként ilyet tesz, az vagy azért alkalmatlan a hivatására, mert fogalma sincs, mi folyik a világban – vagy azért, mert nagyon is tudja, és már cinikussá, megkeseredetté vált. Mindkét verzió ijesztő és elfogadhatatlan.
Szóval most olyasmire szánom el magam, amiről azt hittem, soha, de soha nem teszem meg. A mai naptól ez az ember engem nem képvisel, nem jelent számomra semmilyen tekintélyt. Mától eretnek vagyok. Számomra Jorge Mario Bergoglio megszűnt pápának lenni, többé vele kapcsolatban a „Szentatya” szó nem hagyja el a számat.
És most pont úgy érzem magam, ahogyan a megerőszakolt nők nagy része: én szégyellem magam. És én kérek bocsánatot meghurcolt, üldözött, meggyilkolt keresztény testvéreimtől, hogy nem elég az ISIS mészárosainak rémtetteit elszenvedniük – még Róma is arcul csapja őket.
Ezentúl nem csak az üldözött közel-keleti keresztényekért fogok imádkozni, hanem Ferenc pápáért is. Nem mint az Egyház fejéért, mert e pozícióját én innentől fogva már csak tudomásul veszem, de viszonyulásom nincs hozzá. Hanem mint emberért. Hogy találjon vissza a Rubicon mögé. Mert oda, ahová most tart, már nem tudom követni. Pedig szeretném követni. Mert ha már őt sem lehet, akkor végleg evilági iránytű nélkül maradunk…
Balogh Gábor – Jobbegyenes blog
Forrás:szebbjovo.hu
Tovább a cikkre »
