Az Országgyűlés – A nyolcvanas évek végén Karácsonykor a Múzeum-kertben felállítottak egy fenyőfát. „Mindenki karácsonyfájának” nevezték, a környéken lakók pedig aláhordták azokat a tárgyakat – többnyire ruhákat -, amelyeket rászoruló embertársaik megsegítésére szántak. Az első látogatók azonban nem a szegények voltak, hanem üzletemberek, vagyis használtruha-kereskedők. Rászoruló a fa környékére sem mehetett mindaddig, ameddig ők nem végeztek, amit pedig meghagytak, abban nem sok használható maradt.Most az egész ország a karácsonyfa, az ajándékok a bevételek, a rászorulók a lakosság rászorulói, az üzletemberek pedig…a vállalkozásként működő politikai pártok, mecénási hátterükkel. A bécsi hajléktalanszállók magyar hajléktalanokkal vannak tele, vérturistáknak csúfolt, pár euróért évi nem ritkán ötvenszeres (!) véradókkal zsúfolt autóbuszok közlekednek az osztrák és magyar főváros között, de adnának csontvelőt, vesét, tüdőt, májat is, adnának bármit, amijük maradt, amit lehet, és amit megvesznek. A legvidámabb kommunista barakkból a legszomorúbb kapitalista barakká váltunk: Európa páriáivá.Ha a „búcsú a pártoktól” helyett más címet akarnánk választani, ezt is választhatnánk: búcsú azelidegenedéstől. Búcsú az élettől, érzelmektől, embertársainktól, kötelességtől, felelősségtől, valóságtólvaló elidegenedéstől. Búcsú attól a szemlélettől, amelyben nincsenek személyek, sem sorsok, csak statisztikák és adatok vannak. Búcsú a szemfényvesztés kismestereitől és a tavaly hatalomra segített nagymestertől is.Az első részben az állam testületi helyett személyes szemléletű irányításával foglalkoztunk, azt a teret, amelyben az élet ténylegesen lejátszódik, mint a közigazgatás autonóm alapegységét, éppen csak megemlítettük. Most innentől folytatjuk.Előzetesen azonban néhány szót kell szólnunk még a hatalom ellensúlyairól. A hatalommal való visszaélés megakadályozásának alapvető feltétele a három – törvényhozói, végrehajtói és bírói – hatalmi ág szétválasztása. Ha ez a három hatalmi ág nem független egymástól, a hatalommal való visszaélés lehetősége nem egyszerűen adott, hanem – ahogy az előző részben vázoltuk – képviselőit egyenesen efelé irányítja. Az (1989. október 23-án kikiáltott, harmadik) Magyar Köztársaság kilenc eddigi kormánya közülkettő (a két és fél évig regnáló, megbuktatott Medgyessy-, és az alig több, mint egy évig regnáló, eleve átmenetinek szánt Bajnai-kormány) elnöke nem volt az akkori Parlament meghatározó pártjának elnöke vagy (Boross Péter) alelnöke. A – függetlennek, politikailag és világnézetileg semlegesnek, sőt önállónak állított – bíróság megkerülését már az első Orbán-kormány megoldotta egy névleg független, valójában neki lekötelezett kliens kinevezésével (formailag megszavaztatásával) a legfőbb ügyészi posztra, kétharmados parlamenti többsége birtokában, precedensértékű törvényi módosítással pedig e látszólagos függetlenséggyakorolhatóságának az illúzióját is eloszlatta. Ha egyáltalán volt ilyen: a Legfelsőbb Bíróság elnökét, az alkotmánybírákat, az Állami Számvevőszék elnökét és alelnökeit, a legfőbb ügyésszel együtt a kormánytól, mint láttuk, gyakorlatilag még jobb időkben sem független Országgyűlés választja meg. (A precizitás kedvéért hozzá kell tennünk, hogy az ügyészség nem önálló hatalmi ág ugyan, de a hatalmi ágaktól függetlenül működő önálló állami szerv – sőt kulcsszerv -, pontosabban annak kellene lennie.) Az alternatíva. Egyetlen olyan terület van, ahol a – tényleges hatalommal bíró – államfőnek megegyezésrekell jutnia az Országgyűléssel, ez pedig éppen a hatalomgyakorlás ellensúlyainak a területe. A cél ugyanis nem az, hogy a hatalomgyakorló megfeleljen az (általa) folyamatosan és önkényesen változtatott (jog)szabályoknak, hanem az, hogy a jogszolgáltatás minél közelebb kerüljön az igazságszolgáltatáshoz. Az alternatív rendszerben mind a Legfelsőbb Bíróság elnöke, mind az alkotmánybírák, mind a legfőbb ügyész személyét az államfő javasolja ugyan, de kizárólag a – mint látni fogjuk, itt valóban független – Parlament jóváhagyásával tölthetik be tisztségüket. (A kormánybíró kivétel, az ő tisztségének betöltéséhez, mint az előző részben leírtuk, nem elég egy képviselői testület jóváhagyása.) Ezekre az intézményekre nem felesleges ballasztként, notórius kötekedőként vagy a diktatúra szépítésére hivatott díszletként kell (sőt:célszerű) tekinteni, hanem mérőműszerekként, amelyek segítségével a – hiányukban szükségszerűen bekövetkező – bajnak elejét lehet venni. Kiiktatásuk a hatalomgyakorló számára hasonló ahhoz, mintha egy autóvezető feleslegesnek tartaná a kilométerórát, vagy üzemanyagszint-jelzőt, egy orvos a képalkotó és laborvizsgálatokat, vagy egy kőműves a vízszintezőt. Ilyen mérőműszer az alcímet adó Országgyűlés is, amelyhez lassan eljutunk. De előtte még egy kis türelmet fogunk kérni, kiderül majd, hogy okkal.Annak a valósághoz közelíteni igyekvő, tehát nem az egyes embertől elvonatkoztató rendszernek az alapja – Orbán Viktor majdnem tizenhárom évvel ezelőtt Horn Gyulával folytatott egykori televíziós vitája során használt, talán már maga által is elfelejtett kifejezésével élve lelke -, amelyre a – most még alternatív – közigazgatás felépül, az autonóm közigazgatási egység, közérthetőbben önkormányzat. Ez a közigazgatási egység azonban sem elvét, sem célját, sem kialakítását tekintve nem azonos azzal, amit ma így neveznek. Vessünk egy pillantást először arra, mi van ma.Ma Magyarországon majdnem 3200 helyi önkormányzat működik. Ezt a majdnem háromezer-kétszáz önkormányzatot kizárólag területi alapon szervezték, vagyis egyetlen testület irányít egy harmincezer lakosú kisvárost, és egy ötszáz lelkes falut is. A 2010-ben csökkentett képviselői összlétszám most is közeltizenhétezer. Helyi ügyekben a tizenhétezer – túlnyomórészt ismeretlen – pártemberből és néhány ismertebb úgynevezett független képviselőből álló grémiumok döntenek. A kiindulás, vagyis a választék alapja – ha a pártok létéről most egyáltalán nem veszünk tudomást – az egyik esetben harmincezer, a másik esetben ötszáz fő, akik közül talán négyszázkilencvenkilenc nyugdíjas, vagy bűnöző, vagy egyszerűen bármilyen szempontból érdektelen. Országos szinten – a Parlamentben – ugyanezeket az embereket legtöbbször viszont megint mások, az előbbieknél is ismeretlenebbek fogják képviselni, akik még a közelben sem laknak, tehát helyi ügyekben teljesen tájékozatlanok. Nem nehéz – nehéz – elképzelni azt az apparátust, ami mindehhez szükséges, azt a rengeteg – kihasznált – visszaélési lehetőséget, amivel ez a rendszer együtt jár és azt a rengeteg forrást, amit – más elől – felemészt. Ha ennek ellenére megpróbáljuk, sokkal közelebb juthatunk a pártállam megértéséhez.Az alternatíva alapja a területi és lélekszám alapján szervezett, az ezer főt nem vagy nem nagyon meghaladó autonóm alapegység, ahol a lélekszám a hangsúlyos. Ez megfelel nagyjából háromszáz háztartásnak, melyek a mai eszközökkel minden közéleti szerepet betölteni kívánó ember számára háttértámogatás és erejét meghaladó anyagi ráfordítás nélkül is elérhetők. A súlypont a személyes megismerés felé tolódik el, amelyre nagyobb tömegnél esély sincs, az elfogadás pedig, amiről az előző részben beszéltünk, a valódi választás felé: igen-nemes „választásra” itt nincs szükség. Ezer ember megválaszt egy – bármikor leváltható – képviselőt. Ötven – egy összefüggő területet adó – képviselet felel meg egyetlen mai önkormányzatnak. Választmányi tagjai az alapegységek (választott) képviselői, -tanácskozó testületről lévén szó – értelem szerint elnöke (vidéken)e képviselők többségi választottja.Városban ezek az autonóm magasabbegységek a kerületek (a mai Budapesten ez a jelenleginél mindössze héttel több kerületet jelent), élükön a polgármesterekkel és a polgármesterek által maguk közül választottfőpolgármesterrel. A választmányi elnökök és polgármesterek pedig együttesen: az Országgyűlés.Háromezer-kétszáz hivatali apparátus kétszázra redukálódik. A jelöltkínálat (válogatási alap) egységessé válik és – egy-két kivételtől eltekintve – kibővül. (Az autonóm alapegységek képviseletére az államfő is állíthat jelöltet.) Nincs a mai értelemben vett választási kampány, megszűnik (a párttámogatással együtt) a közpénzek ilyen irányú felhasználása, a megválasztás esélyei a támogatottabbaktól az eredményes közéleti tevékenységet végzők, illetve rátermettebbek felé mozdulnak el. Egyszerre jönnek létre a jelenlegi önkormányzatok zöménél nagyobb, tehát sokkal életképesebb, ugyanakkor sokkal kisebb autonómiákból álló, így az egyes emberek felé közvetlenül és valóban becsatornázott közigazgatási egységek. A helyiproblémák ismerője lesz a helyi emberek képviselője az országos törvényhozásban, ezzel együtt pedig megszűnik újabb (az Orbán-kormány leépítései után is) kettőszáz (pontosan százkilencvennyolc) apparátus, képviselői fizetés, költségtérítés. Megszűnik a pártfüggés is: képviselőnek mindenki megválasztható, aki a közügyektől nincs eltiltva és akit személyében megfelelőnek tartanak.A Parlament ettől kezdve az alvás, büfébeli traccsolás és kötelező gombnyomogatás helyett sokkal inkább az érdemi munka terepévé válik. Törvényjavaslatot továbbra is benyújthatnak a kormány mellett a képviselők is, de annak az esélye, hogy ezt a kormány helyett tegyék, erősen lecsökken. A kormány ebben a Parlamentben is jelen van, de egyetlen szavazattal, amely a törvényjavaslatok vitájában kialakult szavazategyenlőség esetén dönt. Az Országgyűlés (itt inkább: országgyűlés) értelme a szempontok sokféleségének figyelembevételével kialakított konszenzus, közmegegyezés. Előfordul azonban, hogy ez nem sikerül. Ha a Parlament a kormány által benyújtott törvényjavaslatot, vagy a kormány a Parlament által megszavazott törvényjavaslatot nem fogadta el, de a kormány vagy a Parlament továbbra is fenntartja azt, a törvényjavaslat – az elfogadottakhoz hasonlóan – az államfő elé kerül. Az államfő feladata ebben a rendszerben az irány meghatározása. Az államfő nem hatalom- vagy akarat nélküli báb, hanem – az Alkotmány keretei között – az állam legfőbb vezetője. A törvényeket az államfő szentesíti, de nem kellszentesítenie. Ha úgy látja, a törvény vagy a törvény elutasítása nincs összhangban az általa meghatározott iránnyal, átdolgozásra visszaadhatja, megsemmisítheti vagy az elutasítás felülbírálatával jogerőre emelheti azt. A konkrét döntés feletti kontrollt az Alkotmánybíróság, az általa meghatározott irány feletti kontrollt pedig a kormánybíró gyakorolja.Amit a „Búcsú a pártoktól” e két részében leírtunk, messze nem a teljes megoldás: terjedelem hiányában igen vázlatos és csak az államszerkezetre vonatkozik. Meg akartuk mutatni, hogy létezhet olyan társadalom, amely az emberen nyugszik és nem a szervezeteken, képes az elérhető legnagyobb hatalomkoncentrációra, mégsem válik diktatúrává, az ország egészét tekintve képes arra a határozottságra, amit eddig hiányoltak, az egyes állampolgárokra nézve pedig azoknak az alapvető emberi jogoknak a biztosítására, amit ezután hiányolni fognak.Megismétlem, amit az első rész végén: mindenkit szívesen látunk, azt is, aki csak töredékében látja olyan sötéten a jövőt, amilyen sötét lesz, ha nem változtatunk rajta. 2011. 02. 09. – Gaál Péter Forrás: http://hmp-hikszosz.hu/
Forrás:emberiseg.hu
Tovább a cikkre »
