Mintha kicsúszott volna a talaj Orbán Viktor lába alól a legutóbbi uniós csúcson, de ezt korántsem a közte és Emmanuel Macron között lezajlott rövidke ütésváltás okozta. A szokásos, a csúcstalálkozó lezárását követő sajtótájékoztatónak a politikai kommunikáció logikája szerint úgy kellett volna kezdődnie, hogy a miniszterelnök hosszasan értekezik arról, milyen előrelátó volt a kormány. Mert valóban úgy állnak a dolgok, hogy az Európai Unió végleg belátta, a külső uniós határok megerősítésének nincs alternatívája, és a határokon kívül menekültállomásokat kell nyitni annak megállapítására, ki a gazdasági migráns és ki a menekült. Orbán Viktornak triumfálnia kellett volna az EU felett, amiért az évek óta nem képes végrehajtani azt, amit ő már régen mondott. Egyet le kell szögeznünk, a magyar álláspont időtállónak bizonyult, és épülget az Európa-erőd, még ha erről a liberális véleményformáló elit mélyen hallgat is. A terrorizmus, a kiberbűnözés, a kontrollálatlan határátlépési gyakorlatok árnyékában sorra perzselődnek fel azok a megingathatatlannak hitt meggyőződések, amelyeket a liberális demokrácia szentként tisztelt. A kormányfő ezért aztán győztes hadvezérként tekinthetne szét a demokratikus eszmék romjainak csúcsán kesergő, terrortámadásokkal nyűglődő, a jóléti állam eszméjének temetésére készülő nyugati országok felett. Brüsszelben nem tette. Megteszik majd helyette mások, a kormánypropaganda boszorkánykonyháján sürgölődő séfek és kukták.
Számára inkább az lehet elgondolkodtató, hogy mindeközben a „populista tömegek” lázadásának hangja nem alakult át törvényeket formáló erővé sem Hollandiában, sem Franciaországban, és Olaszországban 2009-es megalakulása óta nem egyértelmű, hogy az Öt Csillag Mozgalom milyen mély megújulást tud hozni. A lázadás éve most mindenképpen elmarad, későbbre tolódik.
Akadnak viszont olyan fejlemények, amelyek valóban aggasztók lehetnek Orbán Viktor és kormánya számára. Az egyik az, hogy egyre inkább magunkra maradunk ebben a 27 tagúra csökkenő unióban. A britek David Cameronnal az élen egykor masszív erőt jelentettek a mi oldalunkon a nemzetállam–föderalizmus vitában. De távoztak a kávéházból. Nem hiába mondta a kormányfő közvetlenül a brexitnépszavazás utáni uniós csúcson egy éve, nehéz lesz az új partner megtalálása. Eddig nem is sikerült. A visegrádi országok közül Csehország és Szlovákia is kezd kifarolni a különutas politika mögül. És lehet, hogy közben globális branddé vált a V4 – mint ahogy a hétvégén Szijjártó Péter fogalmazott –, de arról mi is tehetünk, hogy a Nyugat szemében a négyek az akadékoskodás szimbólumai lettek, ahol kiismerhetetlen keleti emberek gyülekeznek, szervezkednek.
A következő kihívás a mag–periféria vita. Ha tetszik, ha nem, az EU jelenleg az integráció elmélyítésében látja a kilábalást a stagnálás mocsarából. Ezért a nagy tagországok (ha tetszik, Brüsszel) hamarosan rengeteg kérdést fognak nekünk szegezni, hogy itt és itt jöttök-e velünk, választjátok-e a gyorsítósávot. A miniszterelnök is érzi, sok kis Rubicon közeleg, és mindenhol vagy a-t vagy b-t kell mondani, de mindenekelőtt le kell tenni a fegyvert, és nem lehet többé kivont karddal védelmezni a hazát a csúnya központosító érdekek ellenében.
Az egyik ilyen konkrét kérdés máris a kiküldött munkavállalók bérezése és az utánuk fizetett járulékok ügye. És ha az olcsó munkaerő nyugati dömpingje felbőszíti az új fiút, Macront, sajnos nincsenek kezünkben eszközök arra, hogy megállítsuk az ifjú francia „forradalmárt”. Mindenki a túlélésre játszik a gazdasági világválságon túljutni nemigen képes, versenyképességét Ázsia ellenében rohamosan vesztő EU-ban, ahol biztonságra, innovációra, gazdaságélénkítésre kellene összpontosítani. Ehelyett van brexit, vannak robbantások, van menekültmizéria. És ha a nagyok túlélésre játszanak, a kicsiknek úgy kell táncolniuk, ahogy ők fütyülnek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.06.26.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
