Emberi lények vagyunk, közösségben élünk, figyelemmel kísérjük embertársaink sorsát, életútját. Különösen érzékeny ez a tulajdonságunk az ünnepekkor, év végén, az új év kezdetén.
Az ünnepek alatt meglátogattam Józsi barátomat, megörült nekem. Tavasszal láttam őt utoljára, azóta nem. Ült a foteljében, ölében a macskája, csak bámult rám. Első kérdése volt, hogy hoztam-e bagót? Amikor meglátta, hogy „utopence”-t hoztam, elkezdett szívből nevetni, de úgy, hogy a könnyei is csorogtak.
„Utopencet hoztál? Hej, Medekém de sokat ettünk belőle a cseh kocsmákban katonaság alatt. Jaj, nagyon ment a sörhöz. Meg a borovicskához.” teszi hozzá, szemét törülgetve. Közben a macskáját simogatja.
„Nem ismered meg ugye? Ildi tőletek hozta nekem”
Együtt gyerekeskedtünk, barátok lettünk, aztán a katonaság után az élet másfelé sodort bennünket. Józsi elismerten jó traktorista lett a szövetkezetben, később a község kisüzemében.
Mondják, hogy nagyra becsülték szakmai képességét, munkabírását. Ismerte a traktorvezetés minden csínját-bínját, ismerte, és magas fokon művelte. Nem volt olyan hely a medvesalji határban, amit ő félelem nélkül fel nem vállalt a traktorjával. Ha új traktort kapott a szövetkezet, azt gyakran ő próbálta ki. Népszerű volt kollégái körében is. Hogy megitta? Hát Istenem! Akkor még lehetett módjával, békeidők voltak.
Amikor a kisüzemben dolgozott, sokat keltett fel éjszaka a traktorja zúgása. Túrta a havat. Nézem az órát, hajnali két óra, szidtam őt. „Medekém, éjszaka aludni kell,” mondja, majd huncutul nevetgél.
Józsi barátom nem nősült meg, egyedül él. A húga a férjével Németországban dolgozik, rájuk nem számíthat. Ildi, a párja látogatja őt, bevásárol neki, kitakarít. Pár évvel ezelőtt még lejártak kettesben hozzám a panzióba, iszogattak, elbeszélgettünk, de haza már én vittem Józsit kocsival. Nem azért, mintha berúgott volna, de már régóta fáj a lába szegénynek.
Az útjaink az évek során szétváltak, időszakonként mégis találkoztunk. Működik ez az emberek között, ma úgy hívják – kémia.
Sokat énekeltünk együtt a presszóban. Hangonyi meg húzta. „Egyszer még egy tepsi sült kacsát is behoztál. Emlékszel-e? Mindenünk zsíros lett.”
Egész nap a tévé előtt üldögél, egy flakon vörösbor mellett. Ez van és bagó. Mondom neki, hogy rossz híreket hallok a faluban az egészségéről, mondják, hogy nincs jól Józsi.
„Ki mond ilyeneket Medekém? Jól vagyok én, csak a lábam semmi. No, azt kellene kicserélni. De majd jövőre.” kortyol egyet a vörösborból.
Kellemes ünnepeket és boldog új évet kívánok, Józsi.
Mede Géza,
Fotók: a szerző felvételei.
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
