… Nem úgy áll tehát a helyzet, hogy ma van egy kihívás, és nagyjából azonos esélyekkel rendelkező két álláspont vetélkedik egymással a világüzemeltetés megszervezésének jogáért, hanem úgy, hogy az egyik már igen régóta gyakorolja is totális és brutális világuralmát anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben érdekelné az, hogy a világ mit tart e felől…
Bogár László: Világállam
Orbán Viktor miniszterelnök a közeli napokban úgy fogalmazott, „a globalisták azt gondolják, hogy az jó, ha van egy világállam, egy erőközpont, amelynek döntései kötelezőek a nemzetállamok számára”. A kérdéskör napjaink legkényesebb problémáinak egyike, s feltehetőleg elég kevés vezető politikus akad ma a világon, aki ezt ilyen nyíltsággal ki merné mondani. Pedig a dolgok néven nevezése ma azért mindennél fontosabb, mert világunk éppen azért halad a káosz felé, mert a narratívák globális háborúja lehetetlenné teszi, hogy egyáltalán szembenézhessünk azzal, ami van.
Az emberiség igen súlyos helyzete abból a könnyen belátható összefüggésből adódik, amelynek lényege, hogy sikerült olyan komplexumot létrehoznia, amely felett elveszteni látszik az ellenőrzést. Maga ez az összefüggés nem új. Szinte minden nagy kultúrában léteznek olyan tanmesék, amelyek, mint az emberi világot fenyegető legnagyobb veszélyt írják le mindezt. Mi magyarok leginkább azzal a metaforával szoktuk szemléltetni ezt, amit a „palackból kiengedett szellem” meséje ír le.
Az arab mesevilágból származó történet szerint az elbizakodott ember meggondolatlanul olyan erőt szabadít el, amely ahelyett, hogy szolgálná, elpusztítással fenyegeti. Lételméleti szempontból szemlélve ez azért lehetséges, mert az ember úgy is el tud gondolni s meg tud valósítani valamit, hogy nem vet számot az általa így megvalósított gondolat „termékének” az emberi világba való beilleszthetőségével. Hogy a legközismertebb példát említsem, egy száz megatonnás hidrogénbomba elgondolása és megvalósítása „jó ötletnek” tűnhetett, ám amikor azt „rendeltetésszerűen” használni kellene, akkor kicsit zavarba kell hogy jöjjön az emberiség.
A világ egymástól addig teljesen elzárt kultúráinak összenyitása is „jó ötletnek” tűnhetett az európai fehér ember számára az elmúlt fél évezred során, de most az így összenyitott világ mintha nem igazolná vissza a „pedig kezdetben milyen jó ötletnek tűnt” hurráoptimizmusát. Egyszerűen azért nem, mert a legalapvetőbb életfunkcióinak összehangolása is rohamos gyorsasággal halad az ellehetetlenülés felé. Megállíthatatlanul pusztul a külső természet, az egyszerűen profittermelő fizikai erőforrásként és/vagy hulladéktárolóként használt Föld egyre fenyegetőbb módon jelzi, hogy ő, köszöni szépen, jól megvolt ember nélkül is, és még jobban meglesz majd újra a magát sapiensnek (bölcsnek, okosnak, értelmesnek) nevező biológiai láncfűrészként üzemelő, ember nevű élőlény nélkül ez után.
És persze mindez éppen azért mehet végbe, mert már romokban hever a kultúra, mint az ember „belső természete” is, vagyis mindaz, amit lelki, erkölcsi, szellemi talapzatként írhatunk le. A miniszterelnöknek abban tehát teljesen igaza van, hogy ma a világban két tendencia létezik e helyzet kezelésére. Az egyik az általa „globalistának” nevezetteké, a másik pedig azoké, akik a nemzetállamok kulturális önazonosságára és ennek az identitásnak a szabad elhatározásra épülő együttműködésében látják a világ „üzemeltetésének” megszervezhetőségét. És nem hagy semmi kétséget afelől, hogy ő a maga részéről az utóbbi mellett teszi le a voksát.
Ám van itt néhány összefüggés, amin érdemes lenne eltöprengenünk. Az egyik, hogy az általa globalistaként megnevezett megközelítés modellje, ahogyan fogalmaz, a „hálózatok világa”, pontosabban „a hálózatok világuralma” már nagyon is létezik. Nem úgy áll tehát a helyzet, hogy ma van egy kihívás, és nagyjából azonos esélyekkel rendelkező két álláspont vetélkedik egymással a világüzemeltetés megszervezésének jogáért, hanem úgy, hogy az egyik már igen régóta gyakorolja is totális és brutális világuralmát anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben érdekelné az, hogy a világ mit tart e felől.
A másik, az Orbán Viktor által nemzetinek, nemzetállaminak nevezett álláspont ma inkább a lét alatti létbe lökött, saját történelméből kilakoltatott lokális „réslakóként” kísérli meg a lehetetlent. Vagyis azt, hogy ő is megpróbálja a nemzeti kulturális önazonosságra építve a „nemzetiek” globális hálózatát létrehozni. Mert bizony ez itt a bökkenő! Hogy tudniillik, az ma már biztos, hogy katasztrofálisan rossz (hogy bűnös vagy inkább hibás volt-e, az nagyon izgalmas kérdés!) döntés volt a világ nyugati ember általi összenyitása, de a világ most már össze van nyitva, ezért jövőstratégiáink most már csak ebből a tényből tudnak kiindulni. (Leszámítva egyelőre azt az egyébként egyre növekvő valószínűségű „fejleményt”, hogy planetáris dimenziójú katasztrófák nyomán az emberiség rövid időn belül újra vadászó, halászó, gyűjtögető – tehát alacsony entrópiájú – egymástól elszigetelten élő kis közösségek globálisan is legfeljebb néhány milliós „hálózatára” esik szét.)
Az Orbán Viktor által helyesen említett világkormány nem mint elvont fenyegetés van jelen, hanem évszázadok óta már gyakorolja is planetáris dimenziójú diktatúráját, hisz mi másnak mondhatnánk azt, ha valaki erre való bármilyen felhatalmazás és ellenőrzés nélkül határoz meg minden történést. Mi több, már a világ összenyitása is az ő műve volt.
Az igazi kérdés tehát inkább az, hogy vajon a nemzetállamok kulturális szövetrendszerének még épen maradt elemei képesek lesznek-e olyan globális hálózattá összeépülni, amely a siker reményében fordulhatna szembe ezzel a világot végzetes irányba sodró, saját hamis önbemutatása alapján nem is létező világkormánnyal.
Ehhez legfőképpen arra volna szüksége, hogy az egyelőre teljesen kaotikusan lázadó világ képes legyen önmaga szellemi megszervezésére.
Bogár László – magyarhirlap.hu
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
