A világbirodalom Amerika hanyatlóban van, így egyre gyengébb hatásfokkal képes az általa felépített és fenntartott világrend üzemeltetésére.
A háború a játékelmélet fogalomhasználatával élve negatív végösszegű játszma, ahol valójában mindegyik fél veszít, és a háború győztese az, aki relatíve a legkevesebbet veszítette, vagy legalábbis reménykedhet abban, hogy veszteségeit a többiek kifosztásával ellensúlyozhatja. Éppen ezért kellene mindenkinek mindent megtenni azért, hogy az emberi játszmák világát lehetőleg a kölcsönös előnyökre épülő pozitív végösszegű játszmák rendszerén belül tartsuk, vagy ha ez már nem lehetséges, akkor legalább a nulla végösszegű kiegyenlített küzdelmek sávjában.
Az elmúlt egy-két év során az Amerikai Egyesült Államok egyre inkább háborúba látszik keveredni meghatározó partnereivel, és bár ez egyelőre inkább csak gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi jellegű, de a konfliktusok akár véres háborúba is sodorhatják a feleket.
A globális média értelmezési kerete, akárcsak az esetek többségében, itt sem nagyon segít minket a helyzet megértésében, ezért érdemes lenne az uralkodó narratívákhoz képest valamilyen alternatív elbeszélési módot használni, ami nehéz feladat, de talán nem teljesen lehetetlen vállalkozás.
Kiindulási pontként azt a most már közhelyszerű összefüggést kellene alkalmaznunk, amelynek lényege az, hogy Amerika kettős szerkezetű, van egy nemzetállam, s van „felette” egy globális birodalmi hatalomgazdaság. Bármilyen társadalmi, gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi, katonai interakciót érintve ezt a kettősséget mindig szem előtt kell tartanunk, így az Egyesült Államok–Kína kereskedelmi háborút is ebbe a kontextusba ágyazva célszerű szemügyre venni.
A világbirodalom Amerika hanyatlóban van, így egyre gyengébb hatásfokkal képes az általa felépített és fenntartott világrend üzemeltetésére. Egy olyan öngerjesztő örvénybe süllyed egyre mélyebbre, amelynek lényege a következő. A birodalmi hatalomgazdaság fajlagos költségei emelkednek, ám a világ egyre kevésbé hajlandó magát annak alávetni. A birodalom erre egyre ingerültebb és költségesebb, következésképp egyre gyengébb hatásfokú választ ad, amire a világ egyre frusztráltabban válaszol, és már elő is állt a negatív végösszegű játszmát előidéző „lejtő”, ami aztán kikerülhetetlenül háborúba torkollik.
A hanyatló amerikai világbirodalom legfőbb riválisa egy Európa, Oroszország és Kína eurázsiai együttműködésére épülő alternatív világbirodalmi konstrukció volna, így teljesen érthető, hogy az egyre inkább elmélyülő globális háborúnak ez a legfőbb frontvonala. Európát, Oroszországot és Kínát egyenként meggyengíteni, a köztük lévő kapcsolati rendszereket szétzilálni, ez a birodalmi Amerika globális stratégiai célja, és a Kína–Egyesült Államok kereskedelmi háború ebbe a globális konfliktusláncba illeszkedik bele.
Kína és az Amerikai Egyesült Államok közötti kétoldalú kereskedelem a világgazdaság történetének legnagyobb kétoldalú kereskedelme. Akkora összegű az egymással kicserélt árutömeg, mint mondjuk Svájc egyévnyi nemzeti terméke. Csakhogy e kétoldalú kereskedelem nagyon is „egyoldalú” abban az értelemben, hogy míg tavaly az Egyesült Államok Kínába irányuló exportja százhúszmilliárd dollár értékű volt, Kína Amerikába irányuló exportja ötszázhatvanmilliárd dollárt tett ki, vagyis Amerika deficitje négyszáznegyvenmilliárd dollár volt.
És mivel ez most már évtizedek óta növekvő nagyságrendű, így látszólag teljesen érthető, hogy az Amerika mint nemzetállam érdekeit védeni kívánó amerikai elnök, kvótákkal és vámokkal igyekszik korlátozni Kína „kereskedelmi agresszióját”. Csakhogy Kína Amerikába irányuló exportjának többsége az Amerikából a gyártást Kínába kihelyező amerikai cégek készterméke vagy olyan félkész termék, amelyet szintén amerikai cégek szállítanak oda. Ezért aztán, ha az amerikai cégek Kínából „hazautalt” profitját vesszük szemügyre, akkor már ellentétes ez a kép, és ehhez az összeghez képest eltörpül az, amit az Amerikában termelő kínai cégek utalnak haza. Ahogy Kínának az amerikai high-tech chipek vásárlását korlátozó intézkedése is kétélű fegyver. Amerika globális chipexportjának hetvenhárom százalékát ugyanis Kína vásárolja meg, pontosabban a Kínában termelő amerikai cégek.
Hasonlóan kétélű fegyvernek bizonyulhatnak Kína válaszlépései is. Például a ritka földfémek exportjának jelentős korlátozása, a Kína birtokában lévő ezermilliárd dollár értékű amerikai államkötvény globális piacra zúdítása és az amerikai cégek kínai tevékenységének korlátozása. A ritka földfémek az elektronikai iparban nélkülözhetetlenek, s ma Kína adja a világexport nyolcvanöt százalékát, így látszólag a „világ ura” lehetne. De minden korlátozással saját magának is felmérhetetlen károkat okozna, hisz az erre adott „válasz” hasonlóan brutális volna, az öngerjesztő örvénylés minden érintett felet a padlóra küldene.
Az ezermilliárd dollárnyi amerikai államkötvény egyszerre történő eladása összeomlást idézne elő ugyan a tőzsdéken, de ennek következményei a kínai gazdaságot is súlyosan érintenék. És végül Kína jelentős mértékben korlátozhatná az ott tevékenykedő amerikai cégek működését, de ez szintén mindkét ország számára újabb súlyos károkat okozna, kiváltva a hasonló ellenintézkedések újabb hullámát. Az amerikai birodalom tehát súlyos dilemma előtt áll. Vagy visszatér a kölcsönös előnyökön nyugvó együttműködéshez, de akkor hosszú távon eurázsiai riválisait (is) megerősíti. Vagy mindennél fontosabbnak vélve eurázsiai riválisai meggyengítését, a konfrontáció útján halad tovább, végzetes csapdába zárván önmagát. E dilemmára adandó válasz a 21. század egyik döntő kérdése lehet.
Bogár László – www.magyarhirlap.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
