Az ifjabb George Bush amerikai elnök 2001. szeptember 11-én a következőket mondta: „Amerikát támadás érte. Háborúban állunk, az ellenfél a nemzetközi terrorizmus. És ezt a háborút mi fogjuk megnyerni.”
Ezzel szemben viszont Francois Hollande francia elnök a következőket mondta a párizsi merényletek után: „Franciaországot megtámadták. Háborúban állunk, az ellenfél a nemzetközi terrorizmus. És ezt a háborút mi fogjuk megnyerni.” De időközben eltelt csaknem tizenöt esztendő, és a helyzet minden szempontból sokkal rosszabb lett ennyi idő alatt, a távlatok pedig sokkal fenyegetőbbek, mint valaha. Pedig közben tizenötezermilliárd dollárt, Magyarország több mint százévnyi GDP-jét költötték el katonai célokra a háborúban álló országok.
De hihető-e komolyan az, hogy a másfél milliós amerikai hadsereg, amelynek több ezer vadászgépe, több mint ezer bombázója, tucatnyi repülőgép-anyahajója van, nem tud legyőzni bármilyen erőt ezen a világon? Egyáltalán, ki is ez a „nemzetközi terrorizmus”? Tulajdonképpen ki is ez, a terrorizmust most leginkább megjelenítő Iszlám Állam? És van-e bármilyen köze az iszlámhoz, azon kívül, ha egyszer már ő(k) és a megbízóik láthatólag mindent megtesznek azért, hogy az iszlám szó a lehető legfenyegetőbb és legsötétebb fogalommá váljon az egész világon?
A kérdés azért jogos, mert – s efelől ne legyen semmi kétségünk! – most sem a valóságot érzékeljük, hanem a planetáris véleményhatalmi terrorgépezetként üzemeltetett globális média egyik történetét olvassuk, halljuk, látjuk.
Attól még, hogy valaki úgy címkézi fel magát, hogy ő az „iszlám”, még nem kell feltétlenül el is hinnünk ezt neki. Sőt! Tegyük fel higgadtan a kérdést. Kinek az érdeke mindez az iszonyat?
Nos, az amerikai birodalom, miután látja, hogy nem képes a világot rendben tartani, noha globális főhatalomként ez lenne a dolga, maga teremt „rendezetlenséget”, vagyis hoz létre olyan szükségleteket, amelyeket aztán csak ő tud kielégíteni.
Az Iszlám Állam az Amerikai Egyesült Államok, Izrael és Szaúd-Arábia triumvirátusa érdekeinek nagyon is megfelel. Már csak azért is, mert az állandó fenyegetés/fenyegetettség indokolja ennek a triumvirátusnak a korlátlan globális akciószabadságát. De vajon hogyan érik el mindezt? Ennek megválaszolásához egy viszonylag új és igen izgalmas tudományágat, a hálózatkutatást kellene most segítségül hívnunk.
A hálózatkutatás napjaink egyik legizgalmasabb tudományterülete. A kutatásokból kiderült, hogy az élettelen és az élő világ – és ez utóbbin belül az emberi világ – szinte minden fontos jelensége mögött többszörösen összetett komplex rendszerek, úgynevezett „skálafüggetlen hálózatok” körvonalai bontakoznak ki. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a létezés egyik alapvető mintázata a komplex rendszerként működő hálózat. Ebben az egyes elemek első pillantásra látszólag véletlenszerűen helyezkednek el, és – bár igaz, hogy nincs hagyományos értelemben vett hierarchiájuk, azonban – a kutatások bebizonyították, hogy a véletlenszerűség sem állja meg teljesen a helyét.
A hálózat „önépítő” logikája ugyanis azzal jár, hogy sajátos mintázatokat követő eloszlásban ugyan, de idővel olyan, úgynevezett „erősen kapcsolt” pontok jönnek létre, amelyeknek növekedése öngerjesztő. A hálózatos rendszerben tehát gyorsan kialakul az egymással vetélkedő, de azért mégis szigorú rend szerint együttműködő „erősen kapcsolt” pontok hálózatának „láthatatlan szuperstruktúrája”.
Az elmúlt évek során néhány igen elgondolkodtató eredmény született: megvizsgálták például a skálához tartozó független hálózatok hibatűrő képességét, és azt találták, hogy megdöbbentően „ütésállók” és rugalmasak, ha véletlenszerűen távolítunk el csomópontokat. Ilyenkor egyszerűen az történik, hogy pillanatok alatt más csomópontok veszik át a szerepüket. Ebben a rugalmasságban rejlik a hálózatok rendkívüli szívóssága, és a rengeteg, folyamatosan jelentkező hiba, sérülés ellenére fennálló stabilitása. Ha viszont az erősen kapcsolt csomópontokat ütjük ki, a hálózat is gyorsan szétesik.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a véletlenszerű meghibásodások nem fenyegetik az ilyen hálózatok integritását, a jól célzott támadásokkal szemben azonban szinte teljesen védtelenek. A hálózati szerveződés tehát elképesztő erejű rugalmasságot és ütésállóságot biztosít, és ezen belül az erősen kapcsolt pontoknak kulcsszerepe van, hiszen ezek az önjavító háló legfőbb szereplői, de egyúttal az Achilles-sarkai is.
Mindez azért igazán érdekes, mert bár például a vándormadarak csodás önsegítő és önkijavító aerodinamikai ékalakzatai is ilyen hálózatok, de a rákos burjánzások és a belőlük kiinduló áttétek vagy a terrorista szervezetek is hálózatokként jönnek létre. És persze ilyen a – saját létét is tagadó – globális hatalmi rendszer is.
Ezek a hálózatok hajlamosak öngerjesztővé válásra is, és ha nem képesek létrejönni bennük a csillapító mechanizmusok, akkor a rendszer bármikor megsemmisítheti önmagát. És az is egyre nyilvánvalóbb, hogy bár emberek hozzák létre ezeket a komplex rendszereket is, de úgy tűnik, rohamos gyorsasággal vesztjük el az ellenőrzést felettük.
Ma már tehát sejtjük, hogy a „láthatatlan” globális hatalmi rendszer valójában egy ma még ismeretlen hálózat. De látszólagos ellenfele, most éppen a nemzetközi terrorizmus, illetve az azt leginkább megtestesítő Iszlám Állam is egy ilyen komplex és egyelőre „ismeretlen” hálózat. Vagyis a hálózatok világháborúja zajlik.
A megoldás reménybeli megtalálásában tehát bizonyosan szerepet játszhat, hogy megtaláljuk-e azokat az erősen kötött pontokat, amelyek kiütésével kártyavárként omlana össze ez a „sötét” energiára épülő szuperstruktúra.
Megmenekülésünk alapvető feltétele tehát a komplex hálózatok természetének megértése.
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
