A vendég személye nem véletlen, hiszen Bíró László idén ünnepli pappá szentelésének 50., püspökké szentelésének 30., valamint tábori püspöki beiktatásának 15. évfordulóját.
– Püspökként nehéz beszélni a saját hitéről, vagy ez a világ legegyszerűbb dolga, hiszen az a hivatásából adódik?
– Egyrészt nehéz magáról beszélnie az embernek, mert önmagát ismeri is, meg nem is, másrészt a külső szemlélő jobban meg tud ítélni. De azt gondolom, hogy nem nehezebb a hitről beszélni, mint bármi másról.
– Mikor tudatosult először Önben az, hogy létezik az Isten?
– Én azt gondolom, hogy már óvodáskorban. A Rákosi-rendszerben jártam óvodába, akkor már az óvodástársaink között is volt mindenféle gyerek, így „magabiztos ateisták” is. Magamra gondolva nem is úgy fogalmaznék, hogy mikor tudatosult, hiszen ez olyan volt, mint a lélegzetvétel, a lefekvés és felkelés, az étkezés: ez hozzátartozott az életemhez. Emlékszem, hogy kisiskolás korunkban jöttünk hazafelé, és valamelyik osztálytársam nekem szegezett egy erre vonatkozó kérdést, amire nem tudtam válaszolni. De akkor is bennem volt az a biztonság, a tekintélytiszteletnek a gyümölcse, hogyha én nem is tudok rá válaszolni, a tisztelendő bácsi biztosan tudná rá a választ. Szóval sohasem kételkedtem benne.
Hadd meséljek el egy személyes élményt. Kispap voltam, amikor Erdélyi Zsuzsa néni (Erdélyi Zsuzsanna (1921–2015) néprajztudós, az archaikus népi imádságok felfedezője és összegyűjtője – a szerk.) népi imádságos gyűjteménye megjelent. Gyakran kezembe vettem, aztán úgy adódott, hogy jóban lettünk egymással felnőttkoromban, majd engem kértek meg, hogy búcsúztassam a temetésén. Akkor újra elővettem – már túl a hatvanon – ezt a gyűjteményt, s olvasgatva azon lepődtem meg, hogy a népi imádságok milyen közel állnak hozzám. Kispap koromban még megmosolyogtam a naivitását ezeknek az imádságoknak, azután hosszú idő elteltével rácsodálkoztam arra, hogy mennyi bölcsesség, milyen távlatok vannak bennük. Emlékszem például a mennyország képére, amit az egyik népi imádságban olvastam: kívül aranyos, belül irgalom. Milyen szép kép a mennyországról! Akkor döbbentem rá, hogy ezek a képek valószínű, hogy a felmenőimtől belém ivódott képek. Az egyszerű ember ugye a mennyországot aranykárpittal, aranyszőnyeggel, aranytrónnal tudta elképzelni, ugyanakkor a paraszti udvarban fapad volt, faszék meg rongyszőnyeg, ha volt egyáltalán szőnyeg… az tetszett, hogy mennyi jövő, milyen tágas horizont volt ezekben az egyszerű imádságokban, és azokban, akik ezeket imádkozták. Azt gondolom, hogy a nagyszüleimtől hozott példát követtem, amelyben a hit olyan természetes volt, mint a lélegzetvétel.
Múltkorában valaki azt mesélte, hogy a papi hivatás gondolata hetven százalékban már négyéves kor előtt megjelenik az emberben. Azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akik nemcsak a hitet kapták meg abban az időszakban, hanem a papi hivatás utáni vágyat is. Hadd meséljek el egy újabb történetet. Kispap koromban egyszer be kellett mennem a kórházba, és egy magát ateistának valló fiú volt a szobatársam, aki egyre csak faggatott engem a hitről. Szó szót követett, s elkezdett hinni ott a betegszobában, s magamban arra gondoltam, hogy milyen szerencsés az ő hite, a felnőttként megszerzett hit, ami nincs megterhelve a gyermeki mesevilággal, szárnyas angyalokkal stb. Azután később, már gyakorló papként, hittanórákat tartva jöttem rá arra, hogy milyen szerencsés is az, aki kiskorától kezdve – még ha ilyen fantáziánkat meghaladó képekben is – megkapta a hitet. Az a tapasztalatom, aki pici gyerekkorában nem kapja meg a hitet, később lehet ugyan hívő ember, de nagyon könnyen le is tudja magáról rázni azt.
– Nem mélyül el annyira a hite…
– Nekem a véremben, a génjeimben van az istenhit. Néha felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon a gyerekkori hitemmel hiszek-e, vagy pedig a felnőttkori, teológus hitemmel. Azt gondolom, hogy amit az ember gyerekkorában megtapasztalt, az ott van a lelke legmélyén. Az nem zavarja meg a felnőtt hitet, sőt, egymást erősítik. Tehát a hitem gyerekkorban megkapott világa mint gyökér hordozza, táplálja a felnőtt hitemet.
– Ha már a gyökereket említi, korábbi beszélgetéseink során is többször említette anyai nagymamáját.
– Nagyon hálás vagyok neki, akit igen korán, négyéves koromban elvesztettünk. Ő volt az, aki pici gyerekkoromban összegyűjtötte az édesanyám hittanórán kapott szentképeit, az imakönyvekben heverő szentképeket, és csirizzel felragasztotta azokat egy kis zsebnaptárba. Ez volt az én első imakönyvem, amiből később tudtam misézni, imádkozni. A kis zsebnaptár képeit ma is itt látom magam előtt, benne Szent Ágoston képével, aki a szívét tartja a kezében, lábánál a kisgyerekekkel, akik át akarják merni a tenger vizét egy kis gödörbe… Hálás vagyok a Jóistennek, hogy megvan a hitem gyermekkoromból fakadó mélysége. Minél inkább felnőtté válik az ember, annál inkább fölismeri azt, hogy a hit nem annyira az értelemhez tartozik, sokkal inkább a szívhez.
– A Rákosi-, majd a Kádár-rendszer Istent tagadó ateista szemlélete, a vallás gyakorlásának tiltása erősítette az emberek hitét?
– Édesapámat szoktam idézni, aki talán egy vasárnapi ebédnél azt mondta nekünk: „Gyerekek, a tanító néni, tanító bácsi az iskolában pénzért azt mondja, amit mondania kell. Az igaz pedig az, amit mi mondtunk!” Tudtam, hogy a tanító néni is jár templomba, de pénzért azt mondta, amit mondania kellett.
– Azután felnőttkorban megszilárdul ez a hit…
– A hit megszilárdulása imádság nélkül nem megy! Érte imádkozni, Vele imádkozni és Neki imádkozni. Az imádság az, ami igazából létrehozza az emberben a szüntelen Istenre irányultságot! A mai ember sokszor kapkodó életében a fohász az, ami imává válik. Dienes Valéria mondja, hogy az imádság nem a szavak tengelyén jár.
– Ebben az impulzusokkal teli életben a közösen elmondott imádságnak is ereje van.
– Jelenleg pálos szerzetesi közösségben élek Pécsett egy kolostorban. Leginkább reggelente, amikor nem misézek a templomban, együtt vagyok a közös imádságban a testvérekkel. A közös imádság – Pál apostol mondja – azt gyümölcsözi, hogy egymás hite által épülünk. Az Úr Jézus mondja, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevében, ott maga is közöttük van. A zsolozsmát igazán közösségben lehet jól imádkozni. Felemelő élmény, amikor a pálos atyákkal reggelente egy félórás elmélkedéssel majd egy órát eltöltünk közös imádságban. A családok esetében János Pál pápánk mondotta, hogy az együtt imádkozó család együtt marad. Benedek pápánk azt mondta, az egymásért imádkozó család erős lesz. Mindegyik gondolat nagyon igaz. Mindig szorgalmazom, hogy a család együtt imádkozzék. A családi imádságnak három fokozata van. Van a család imádsága, a házaspár imádsága és a személyes imádság. A családi imádság rutinná válik, ha nincs mögötte a házaspár imádsága. A házaspár imádsága is rutinná válik, éppúgy, mint egy családi imádság, ha nincs mögötte a személy imádsága. Ez a három együtt adja az ima igazi erejét, s ha valamelyik fokozat kimarad, akkor azt megsínyli a család.
– Családügyi referens püspökként, segítséget nyújtva a családok tagjainak – úgy gondolom – az Ön személyisége is formálódott, s talán lelki megerősítést is merített ezekből az alkalmakból.
– Azt kell mondanom, hogy igazából kölcsönösen adtunk egymásnak. A házaspárok hite, vallásossága mélyítette a saját hitemet; sokat köszönhetek a házaspároknak, hogy közel engedtek magukhoz, megosztották örömeiket, gondjaikat.
– Mintha a családot pótolták volna az Ön esetében.
– A cölibátusomra nemesen visszaható erő volt, mert közelről láttam, hogy ők ugyanannak örülnek, ugyanazokkal szenvednek, mint én. Az emberből kiölte az ábrándozást a másik életállapotával kapcsolatban. Valamelyik pápa mondta ezt: a házasember önzetlenségével erősítheti a papot, hogy ne az önzésre használja a cölibátusát. Nagy bölcsesség.
– Sohasem gondolkodott azon, hogy ha cölibátus nem lenne, akkor milyen családban élne?
– Nem, ez a gondolat engem sosem ért el. Nem tudom, hogy ez a kisgyermekkortól a hivatásomba vetett hitből fakad-e, de tény, hogy soha nem képzeltem el magamat édesapának vagy férjnek. Nem gondoltam rá, mert annyira mélyen bennem van a papság és annak megélése, ami nagy örömet szerez nekem. Ez nem egy önfeláldozás, amit le kell nyelnem, hanem egy kegyelmi állapot. Nem tudom, hogy Isten védence vagyok-e, de mindig asztalnál ülhettem, mindig volt asztalközösségem, társaságom… nagyon nagy ajándék ez.
– Vélhetjük úgy, hogy a hivatását tekintve is teljes az élete?
– Azt gondolom, igen. Nem vagyok egyedül, van fönt is meg lent is társ.
– S milyen követendő utat javasol a gyermekek, az édesapák, az édesanyák és a nagyszülők számára, akik igazi keresztényként próbálják megélni a mindennapokat?
– Valakitől azt olvastam, hogy az örökkévalóság a pillanatból épül föl. Ha a pillanatot Isten felé, egymás felé szeretetben éljük meg, akkor mindent megtettünk, amit megtehetünk a holnapért. Mindig csak a pillanat van a hatalmunkban. A szeretet azután irányt mutat, hogy abban a pillanatban éppen a nagyszülőnek mit kell tennie az unokával, a középgenerációnak a nagyszülőkkel vagy a gyermekeivel szemben. Szeretetben, és nem önzően a pillanatot kell felelősséggel megélnünk. Csak ennyi a kérés.
*
A felvétel a Magyar Katolikus Rádióban készült; ezúton is köszönjük a támogatásukat.
A beszélgetést a sorozat szerkesztője, Fodor Endre újságíró, egyetemi oktató jegyezte le.
A Hitem podcastbeszélgetés Bíró László püspökkel meghallgatható a YouTube-on, valamint a Spotifyon.
Köszönjük, ha Olvasóink feliratkoznak a podcastcsatornára, és a beszélgetést megosztják másokkal is!
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
