Rövid, de hősies, rendíthetetlen és példaszerű életút viszonylag kerek évfordulói adhatják e megemlékezés vázát és kereteit. 1811. február 11-én, vagyis 215 éve született gr. széki Teleki László, a XIX. század magyar történelme kiemelkedő személyisége.
Rövid, de hősies, rendíthetetlen és példaszerű életút viszonylag kerek évfordulói adhatják e megemlékezés vázát és kereteit. 1811. február 11-én, vagyis 215 éve született gr. széki Teleki László, a XIX. század magyar történelme kiemelkedő személyisége.
A nagy hagyományú erdélyi református Teleki családból származott, édesapja gr. Teleki László Somogy vármegye főispáni helytartója volt, keresztelésére 1811 februárjában került sor a Kálvin téri református templomban.
A reformkor nemesi értelmisége életpályája útján indult el, történelmi, jogi tanulmányokat folytatott, majd politikus pályára lépett.
Elsőként az 1837-38-as erdélyi Diétán vett részt képviselőként, majd a magyarországi Diéta felsőtábláján részese volt az 1839-40-es pozsonyi reformországgyűlésnek, ahol a nemesi nemzeti-liberális ellenzékhez kapcsolódott. Ezt követően 1841-43-ban az erdélyi Diétán szintén a reformok híveként politizált. Irodalomtörténészek szerint 1838-42 között írhatta a késő római császárkorban játszódó Kegyenc című tragédiáját. Az 1843-44-es pozsonyi Diétán is részt vett, a reformellenzék politikusaként, támogatta a Védegylet megszerveződését. Elsők között állt az 1847-ben megszerveződött Ellenzéki Párt vezetői közé. 1848 tavaszán belépett a Nemzetőrségbe.
Műveltsége, nyelvtudása miatt 1848. augusztus 29-én gr. Batthyány Lajos miniszterelnök felkérte, hogy a második Francia Köztársaságban képviselje hazánkat, érje el Louis Bonaparte köztársasági elnöknél hazánk diplomáciai elismerését. Bár találkozott Jules Bastide külügyminiszterrel is, küldetése, akárcsak Pulszky Ferencé Angliában Viktória királynő kormányánál nem vezetett eredményre, a nyugati nagyhatalmak nem voltak hajlandóak elismerni a független magyar államot. Ezt ekkor csak a Szárd-Piemonti Királyság és a Velencei Köztársaság tették meg. 1849 májusában a francia közvéleményt a De l’intervention russe című röpiratban emlékeztette a cári erők beavatkozására.
Itt azért egy pillanatra érdemes megállni, az 1848 februári párizsi forradalomhoz fűződő reményeknél. A gazdasági válság aláásta az 1830 júliusában trónra került Lajos Fülöp rendszerét, 1848. február 24-én a köztársasági erők alakíthattak kormányt (nem túl hosszú időre). Dániel Anna kitűnő könyvében idézi a viharos életű George Sand írónő érzéseit a forradalom első napjait követő reményekről, hangulatokról: „Sárban feküdtünk le, és a mennyországban ébredtünk.” Nemcsak a forradalom kezdeti szociális tervei foszlottak szét (Nemzeti műhelyek), hanem példaként a lengyel függetlenség támogatására az 1848 március 6-ai több százezres tüntetésen elhangzott követelések is. Tehát sem Lengyelország, sem Magyarország függetlensége nem képezte a reálpolitika céljait. Ellentétben természetesen 1853-55-től, mikor a már Francia Császárság és az Egyesült Királyság Törökország támogatására bekapcsolódtak a krími háborúba.
1849-től az emigránsok sorsa lett az osztályrésze. Svájcban, Franciaországban szervezte a Habsburg-önkényuralommal szembeni ellenállást. 1859. május 6-án Kossuth Lajos és Klapka György közreműködésével megszervezték a Magyar Nemzeti Igazgatóságot, mely egy emigráns kormány szerepét volt hivatott betölteni.
Az év és a hónap a nemzetközi politika összefüggéseire hívják fel a figyelmet. Pár nap múlva kirobbant a piemonti-francia-osztrák háború. Volt-e e pillanatban reális esély az Osztrák Császárság olyan mérvű vereségére, összeomlására, mely lehetővé tette volna a magyar állami függetlenség teljes helyreállítását, vagy Arany Lászlót idézve ők is a délibábok hősei voltak? Kétségtelen, hogy az emigráns helyzet, a hazai realitásoktól történő elszakadás tompíthatja a reális helyzetértékelést. Esetleg a Francia Császárság és a Szárd-Piemonti Királyság távlati politikai terveiben eszközként szerepelhettek mint lehetséges magyarországi szövetségesek? Vagy eszközök? A politika a lehetőségek több verzióját vázolhatja fel, a szándékok és a lehetőségek találkozása mindig a realitások függvénye. Ugyanez a kérdés merülhet fel Kossuth a piemonti diplomácia egyetértése vonatkozásában az 1862-ben kidolgozott Dunai Szövetség terv kapcsán.
Utólag visszatekintve megállapíthatjuk, hiú ábránd volt a gyors felszabadulásban reménykedni. Ismeretes, hogy Ausztria 1859. június 4-én Magenta, majd 24-én Solferino mellett vereséget szenvedett a francia és a piemonti erőktől. A Villafrancában megkötött béke átadta Piemontnak Lombardiát, ezzel meg is állt a háború. Az, hogy a Habsburg-birodalomban viszonylag erős tényezők álltak a császár és hadserege mellett, azt bizonyítja, hogy a viszonylagos ellenállási törekvések, ellenérzések ellenére még hazánkban sem beszélhettünk arról, hogy a rendszer a közvetlen összeomlás szélén állt volna.
A múlt év tavaszán foglalkoztunk 1860 fagyos tavaszával, a március 15. tüntetéssel, Forinyák Géza, majd Széchenyi István tragédiájával. E tragikus eseményeket sajnos 1861-ben Teleki László tragédiája követte.
Teleki László 1860 végén álnéven Drezdába utazott, hogy szerelmével, Lipthay Auguszta bárónővel találkozzon, de a szász rendőrség elfogta, kiadták Ausztriának. Ferenc József elé vezették, aki szavát kérte, hogy felhagy a rendszer elleni politizálással, tevékenységét a rendszer által meghatározott „alkotmányos” mederbe tereli. Ő ezt kényszerűen elfogadta, talán lehetőséget látott az esetleges alkotmányos kibontakozásra.
Ferenc Józsefet is sürgette az idő, Közép-Itália államai (Parma, Modena) népszavazás útján csatlakoztak Piemonthoz, 1861. március 17-én Firenzében kikiáltották az Olasz Királyságot.
1860. október 20-án az Októberi Diploma, majd az 1861-es Februári pátens jogi feltételeket teremtettek a birodalom 1848 előtti föderális helyzetéhez hasonló közjogi átszervezésére, ezen belül a magyar országgyűlés megválasztására is.
Minden bizonnyal az itáliai fejlemények is közrejátszottak abban, hogy Ferenc József 1861. március 30-án összehívta a magyar országgyűlést. Teleki László, mint az abonyi választókerület képviselője szerzett mandátumot, bár a felsőtáblára is meghívást kapott.
Az országgyűlés 420 képviselője alapvetően az 1848 április törvények alapjára helyezkedett. Véleménykülönbség csak abban volt, hogy ezt hogyan közöljék az uralkodóval. A Deák Ferenc körül csoportosuló erők a hagyományos reformkori közjogi forma, a felirat eljárásához ragaszkodtak. Ők voltak-e Felirati Párt, a Teleki László híveit összefogó Határozati Párt álláspontja pedig az volt, hogy mivel Ferenc Józsefet nem koronázták meg, ezért szükségtelen a felirat, ünnepélyes határozat kinyilvánítása a szükséges.
A 420 tagú országgyűlésben szinte kiegyensúlyozottak voltak az arányok, ugyanakkor a Határozati Párt meghatározó politikusai (Almássy Pál, Tisza Kálmán, Podmaniczky Frigyes) is hajlottak az engedményre az uralkodó felé. Az országgyűlés 1861. április 7-én kezdte munkáját. A két álláspont nemigen közeledett egymáshoz, a feszültségek fennmaradtak. A döntés kérdésében május 8-ra tűzték ki a döntő szavazást.
Talán érdekességképp, a király Budára hívta össze az országgyűlést, azonban a jelenlévő számos volt 1848-as képviselő, élükön Pálóczy László, Miskolc követével, korelnökkel az 1848. IV. tc. alapján sürgette az áthelyezést Pestre. Erre végül sor is került, a Képviselőház a Nemzeti Múzeum dísztermében, a Felsőház a Lloyd-palotában kapott helyet. Csak a következő, 1865-ös országgyűlésre készült el 90 napos, éjjel-nappali munkával Ybl Miklós tervezésével és irányításával a régi képviselőház, mely 1943 óta, mint az Olasz Kultúra Intézete működik.
Teleki László is készült a május 8-ai ülésre, egy beszédet állított össze, melynek töredékei, vázlata megmaradt, mely szerint elutasította volna a dinasztiával a kompromisszumot. Maximálisan a perszonáluniót fogadta volna el a két állam között.
Május 7-én késő délután Tisza Kálmán tett látogatást a Szervita-téri palotájában (ma az OMFB-székház helyére épült Szervita Square Building), megpróbálta a kompromisszum felé hajlítani, de ő erre nem volt hajlandó. A Tisza távozását követő órák rejtélyesek, minden bizonnyal öngyilkosságot követett el, melyet másnap bejelentettek az országgyűlésben, melyet egyébként Ferenc József nemsokára feloszlatott. A rendőrség ekkor dokumentálta az első esetben fényképpel az öngyilkosságot. Sokan merényletet emlegettek, utalva a használt fegyver helyzete és ballisztikai hatásai problematikus, vitatható hatásaira. Valószínűbb, hogy a megrendült idegrendszerű politikus a döntés súlya alatt összeroppant.
Teleki László egy példaszerű, intranzigens, rendíthetetlen hazafi volt, ugyanakkor talán pont ezek miatt nemigen volt képes bizonyos kompromisszumokra, távlati előretekintésre.
A tisztelet mellett azért az ellenkező álláspont értelmezésére hozhatunk néhány idézetet gróf Andrássy Gyula az 1867-es kiegyezésről írt művéből:
„Újabb időben gyakran mutatnak elégikus hangon a kis Romániára, Szerbiára, Bulgáriára, melyeknek külön seregük, diplomáciájuk van, holott nekünk náluk hatalmasabbaknak ilyen nincs, megvan a külső függetlenségük, de a belső életük a szomszédok függésébe jut… Mi…a mohácsi vész óta soha nem voltunk akkora élvezetében jogainknak, mint ma vagyunk.”
Természetesen 1861-ben még nem lehetett arra sem gondolni, hogy a korabeli Magyarországra feltekintető, akkor mintegy 2 milliós Románia és Szerbia, fél évszázad múltán, mintegy 6-6 milliós lakossággal a francia és brit szabadkőművesség támogatásával területszerző igényekkel lép fel Magyarország ellen. Arra sem, hogy már ekkor román katonai vezetők (Avarescu, Grainiceanu) könyveikben latolgatták, az 1905-ös hazai belpolitikai válság kapcsán felmerült perszonálunió, vagy a dualista állam ellen esélyesebb katonai fellépésük. E problémák mindenképp felmerültek volna, akár dualizmus van, akár perszonálunió vagy Dunai Szövetség, akár pedig nincsenek, de nem lehetett őket előre látni.
Mindezektől függetlenül Teleki Lászlóra, mint a becsület, a rendíthetetlen és önfeláldozó hazaszeretet példájára tekinthetünk vissza.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
