A színház varázslatos hely. Gyermekként sokan ábrándoznak arról, hogy egyszer híres színészek lesznek, akik meghódítják a világot. Orosz Melinda, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színésznője már többször bizonyította tehetségét a közönség előtt. Vallja: ha nehéz is, de itthon kell megpróbálni boldogulni. Ismerjük meg őt!
– Nagymuzsalyban születtem, ott is jártam középiskolába. Mint sokan a színház jelenlegi tagjai közül, én is tagja voltam Vidnyánszky Évike néni színjátszó csoportjának. Egyik alkalommal megkért, hogy szavaljak el egy verset. Erre én igent mondtam. Akkor kerített hatalmába a színpad. A középiskola elvégzése után felvételiztem az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolába, színész szakra, ahol Vidnyánszky Attila volt az a tanárunk, aki bevezetett minket a színészet világába. A diploma megszerzését követően a beregszászi színház tagja lettem.
Az évek alatt sok meghatározó élménnyel gazdagodtam, fejlődtem, megismerhettem önmagam.
– Igencsak nehéz időszak volt az, amikor a társulattal Beregszászban dolgozni kezdtünk. Csak egy kisebb termünk volt, nem tudtunk hol próbálni, nem voltak megfelelőek a körülmények egy nagyobb darab elkészítéséhez. De azért szép élmények is születtek abból az időből: megtehettük azt, hogy akár fél évig dolgozunk egy előadás szövegén.
– Színészként fontos, hogy kapcsolatot találjunk a saját személyünk, életünk és a megformálandó karakter jelleme között. Csak így adhatod át hitelesen a nézőnek. Ha közel áll hozzám egy szerep, akkor egyszerű dolgom van, de ha nem – ilyen is volt már –, akkor nagyon meg kell szenvednem, míg eljutok a kapcsolódási pontig. A Chioggiai csetepaté Isidorája, aki egy büntetőbírósági jegyzőnő, egy ilyen karakter volt számomra. Nagyon nehéz volt megformálnom, de addig próbáltam, míg a végén sikerült.
– Örkény István Tóték című darabja nagy kedvencem. Tizenhét évig játszottam Ágikát a darabban, a tavalyi évben adtam át a stafétabotot. Nehéz volt, hisz nagyon a szívemhez nőtt a szerep. Azonban az embernek be kell látnia, hogy kiöregedett a szerepből. Ez az élet rendje.
– Persze, sokszor. Ágika szerepét addig esett jól játszani, amíg kicsi volt a gyermekem, vagy kamaszkorú, volt miből táplálkoznom – láttam az élethelyzeteit, melyeket be tudtam építeni a szerepembe. A lányom azonban már húszéves, felnőtt nő. Örülök annak, hogy egy nagyon tehetséges fiatal lány kapta meg a szerepet, hiszem, hogy őt is ugyanúgy fogják szeretni a nézők, mint engem.
– Nagyon izgulós vagyok, még a sokat játszott előadások előtt is görcsben van a gyomrom. De azt hiszem, ez egy természetes érzés. Szeretnéd, hogy minden rendben menjen. A közönség azonban nagyon sokat számít abban, hogy túl lépjünk az izgalmakon. Bevallom, a legszívesebben itthon szeretek játszani. A nézőink tapsa feltölt energiával. Máshol nem tapasztalni, hogy állva tapsol a közönség, csak nálunk, ez egy felemelő érzés.
– Nem vagyok a rögtönzés híve, nem is tudom jól csinálni. Az esetek többségében a pontosságot és a precizitást szeretem. A szöveget úgy igyekszem átadni, ahogyan megtanultam. Persze, sokszor felejt az ember, ilyenkor jól jön a rögtönzés képessége. Van, aki jobban csinálja, van, aki kevésbé. Én az utóbbiak táborát erősítem…
– Mint említettem, férjemmel – aki egyébként nem szakmabeli – egy húszéves lány szülei vagyunk. Lányunk a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Szakgimnáziumának harmadéves hallgatója ápolás és betegellátás szakon. Nagyon szereti a kultúrát, a színház világát, újságírással is foglalkozik. Kikapcsolódni családosan szoktunk, próbálunk minél több időt együtt tölteni.
– Ez a hivatásom, ez az életem. Hiszem azt, hogy itt van dolgom. Szeretnék még sokáig a színház tagja lenni, megvalósítani a rám váró szerepeket. Minden egyes előadásba szívem-lelkem teszem, amelyet a közönség sokszorosan meghálál. Ezért érdemes csinálni.
Kurmay Anita
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
