Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója úgy látja: ha Szabó István megkapja és át is veszi a díjat, ez azt jelenti, hogy egy olyan életművet díjaznak harminc évvel a kommunizmus bukása után, amelynek szerves része a besúgói tevékenység. Az elismert rendező sosem kért bocsánatot.
Február 25-én a kommunizmus áldozatai előtt hajtunk fejet, február 26-án pedig a Magyar Mozgókép Szemlén a Magyar Filmakadémia Egyesület, a Nemzeti Filmintézet támogatásával életműdíjjal tervezi jutalmazni Szabó István Oscar- és Kossuth Díjas rendező szakmai pályáját, aki Képesi Endre fedőnevű ügynökként 1957-1963 között negyvennyolc jelentésében adatokkal segítette a politikai titkosrendőrséget a kádári megtorlás idején.
Besúgóként igyekezett sikeres lenni
Schmidt Mária történész a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában elmondta, Szabó István besúgói tevékenységével tette gördülékennyé pályájának kezdetét, és annak későbbi alakulását. Az, hogy ennyi filmet rendezhetett, ennyi lehetőséget kapott, annak köszönhető, hogy besúgói tevékenységet folytatott, így megbízható kádere volt a kommunista diktatúrának.
Schmidt elmondta, véleménye szerint éppen ezért Szabó István szakmai karriere nem választató szét besúgói múltjától.
A Terror Háza Múzeum főigazgatója úgy gondolja: ha Szabó István megkapja és át is veszi a díjat, ez azt jelenti, hogy egy olyan életművet díjaznak harminc évvel a kommunizmus bukása után, amelynek szerves része a besúgói tevékenység.
Sosem kért bocsánatot
A történész felhívta a figyelmet arra, hogy az elismert rendező besúgói tevékenységéért sosem kért bocsánatot, sosem bánta meg tettét.
Schmidt elmondta, miután 2006-ban fény derült Szabó István besúgói múltjára, azzal védekezett a rendező, azért nem beszélt eddig erről, mert „nem kapott rá felhatalmazást”.
Schmidt hozzátette, az ő meglátása szerint ez azt jelenti, hogy a rendszerváltozás után sem szűnt meg besúgói státusza.
Kiemelte, nem arra gondol, hogy Szabó István napjaikban is hetente, havonta látja el értékes információkkal az illetékeseket, de alkalomadtán természetesen sor kerülhet rá.
Hozzátette, nem tudni pontosan, hogy Szabó István esetében mit is takart a besúgói tevékenység, mert csak néhány írásos beszámoló maradt fent jelentéseiből. Schmidt Mária kiemelte, az azonban világos, hogy nem csak írásban, hanem szóban is tájékoztatta a tartótisztjét.
Nem lehet és nem szabad Szabó Istvánt életműdíjjal kitüntetni!
Szabó Istvánnak több filmjét is kiválónak tartom, így többek között a Szerelmesfilmet, az Oscar-díjas Mephistót és a Redl ezredest. Rendezői munkássága – nemzetközi szemmel is nézve – kétségtelenül kiemelkedő.
Éppen ezért őt bármilyen szakmai díjjal ki lehet tüntetni – de hiszen ez megtörtént eddig már többször is: Oscar- és Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész.
Egyedül egyet nem lehet tenni: életműdíjjal kitüntetni, mire készül a Magyar Filmakadémia Egyesület a Nemzeti Filmintézet támogatásával. Egyetértek tehát ebben a kérdésben Schmidt Máriával.
Szabó István ugyanis a kommunista rendszer besúgója volt, a III/III-as titkosszolgálat, a belső elhárítás elődjének, a II/5-ös osztálynak dolgozott. De ami a lényeg: Szabó nem úgy viselkedett, mint Csurka István, aki aláírt és azután egyetlenegyszer sem jelentett senkiről semmit. Szabó 1957 és 1963 között szorgalmasan írta a jelentéseit az osztálynak a kor kiemelkedő színészeiről és rendezőiről, kritikusairól. Ami talán az egészben a legundorítóbb, az az, hogy folyamatosan beszámolt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán zajló gyanús eseményekről és alakokról, és a Máriássy Félix által vezetett filmrendezőosztály hallgatóiról is jelentett.
Mindezek következtében Szabó István nagyon fiatalon kitűnő lehetőségekhez jutott rendezői álmainak megvalósítására, már 26 évesen filmet forgathatott.
Vagyis: Szabó István, mint „Képesi Endre”, a pályája elején megvetendő és mélyen elítélendő eszközökkel teremtett magának előnyöket pályatársaival szemben s okozott hátrányokat jelentéseivel színészeknek, rendezőknek.
Szabó István élete és munkássága tehát elvált egymástól: szakmájában magasan kiemelkedő, besúgói tevékenysége szempontjából viszont, legalábbis fiatal éveiben – muszáj kemény szavakat használnom – erkölcstelen tevékenységet (is) folytatott.
A baj nem azzal van, hogy Szabó kiteljesíthette önmagát, hanem azzal, hogy okkal-joggal feltételezhető – ismerve a diktatórikus rendszer működését –, hogy mások viszont miatta nem teljesíthették ki önmagukat, s nem tudjuk, kik lettek volna hozzá hasonlóan nagyon tehetséges filmes szakemberek, színészek és alkottak volna hozzá hasonlóak kiemelkedőeket.
Tehát: az élete, mely minden szálon összefüggött a szakmájával, nem minden szempontból állja ki az erkölcsi próbát. Ezért mondom még egyszer: szakmai díjak garmadáját kaphatja még sokáig Szabó István. De életműdíjat nem kaphat egy volt kommunista besúgó. Pontosítok: demokráciában nem kaphat életműdíjat, abban a demokráciában, amely már 1990-ben szakított a kommunista rendszerrel, a diktatúrával, emberek megfigyelésével, vegzálásával, megkínzásával.
Szóval azt is akarom mondani, hogy Szabó esetleges életműdíja szimbolikus üggyé vált. Igen vagy nem? – az a kérdés.
A rendszerváltásunk legnagyobb baja és bűne az volt – amelynek máig kisugárzó, romboló hatása van -, hogy nem volt semmilyen érdemi lusztráció, történelmi igazságtétel, elszámoltatás, ezért nem volt igazi cezúra a két rendszer között, nem volt katarzis és megváltás. Nem vált el egymástól a jó és a rossz. Hogy világos legyen: nem volt erkölcsi rendszerváltás Magyarországon. Jó lenne, ha ezt a fiatalok is tudnák és értenék, miért vannak a mai napig is erkölcsileg feloldatlan dilemmák személyek és múltbeli figurák körül – mert sajnos nem csak Szabó István van, vannak mások is, de őket most hagyjuk.
Tehát: ha most valakik életműdíjjal tüntetik ki Szabó Istvánt, akkor megint nem néznek szembe az elmúlt rendszerrel. Akkor megint képtelenné válnak arra, hogy erkölcsileg is megszabaduljanak a régi, diktatórikus rendszertől.
Ugyanis nem tehetjük meg a mai fiatal nemzedékekkel, hogy 2020-ban összeegyeztethetőnek tartsunk egy életműdíjat a kommunista besúgói, ügynöki tevékenységgel. Ehhez egyszerűen nincs jogunk!
Igen vagy nem? Odaadjuk a díjat, igen vagy nem?
Ha kell, százszor belekiáltom nappalba és éjszakába: nem, nem, nem és nem!
(Dixi, et salvavi animam meam.)
Fricz Tamás blogja
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
