Az alábbiakban Berta Tibor dandártábornok, tábori püspök pünkösdi üzenetét olvashatják.
Pünkösd a Szentlélek Úristen eljövetele, a húsvét mintegy megkoronázása, egyházi évünk harmadik legismertebb ünnepe. Szép bizonyosság és értékes tanulság a keleti egyház liturgiája, ahol pünkösdvasárnap a Szentháromságos Egy Istent, pünkösdhétfőn a Szentlélek eljövetelét, majd a következő vasárnapon mindenszenteket, a jövendő várost, a Szentháromság mintájára egységgé formált emberiséget (vö.: J. Ratzinger) ünneplik.
Mindezek ellenére a Szentlélekről, a Háromságos Egy Isten harmadik személyéről egyházi beszédekben kevesebbet hallunk, s talán azt is be kell vallanunk töredelmesen, ha beszélünk is róla, legtöbbször elmondjuk a hittankönyvek, katekizmusok, egyházi megnyilatkozások szabatos mondatait, amelyek bár súlyos teológiai megfontolásokat tárnak elénk, mégsem tudnak mindig eljutni szívünk-lelkünk mélyére – s így nem igazán járják át a Krisztus-követés mindennapjait –, mert erőteljesebb lelki-szellemi igénybevételt kívánnak tőlünk, amelyre sajnálatos módon nem mindig van kellő időnk és megfelelő lehetőségünk.
Az újszövetségi Szentírás olvasójának nyilvánvalóvá válhat a Szentlélek igen erőteljes tevékenysége, mely nem más, mint az, hogy Jézus Krisztus, a Fiúisten életét és megváltó művét minduntalan mintegy beledolgozza, „belekovászolja” a teremtő Isten által alkotott világba. Isten Lelke ezt a belekovászolást Szűz Máriában kezdte meg, amikor a Názáreti Szűzre leszállt és erejével megárnyékozta, ő pedig magába fogadta a Megváltót, az Isten Fiát (vö. Lk 1,35). Itt fontos megjegyezni, hogy az ószövetségi Szentírás is beszél Isten Lelkéről, de úgy, mint az Örökkévaló teremtő és rendkívüli erejének vagy mindenhatóságának kinyilvánulásáról egyes emberekben (Mózes, Sámson, Józsue, számos próféta), vagy mint Isten leheletéről, mely a rendkívüli körülményekben vagy a természeti jelenségekben mutatkozik meg.
Az a jelenet, amelyet angyali üdvözletnek hívunk, a pünkösdnek mintegy előképeként áll előttünk, hiszen fényességét – mint a pünkösdi lélekáradáskor az apostolokra – ráragyogtatta Máriára, aki az Üdvözítő befogadására páratlan kegyelmet kapott. A Lukács szerinti örömhír kezdetén úgy látjuk Urunk, Jézus Édesanyját, mint akit eltölt a Szentlélek, majd – a szintén Lukácsnak tulajdonított írás – Az apostolok cselekedetei elején azt olvashatjuk, hogy midőn pünkösdkor az egybegyűlt apostolokra leszáll az Isten Lelke, ő is ott van velük, és így ő is részesül a Szentlélek ajándékában, erejében, vigasztalásában. Betlehemben a bízó és Istennek engedelmeskedő hit boldog örömében ő adott test szerinti életet Isten Fiának, az örök Igének, pünkösdkor pedig a tizenkettővel együtt részese lett annak az erőteljes és tüzes hitnek, amely Urunkat, Jézust, a föltámadott Igét imádja és hirdeti.
A keresztény ókorban egyes egyházi közösségek Jézus mennybemenetelénél és a pünkösdi jelenetben Máriát egyfajta középpontba helyezték, míg másutt Péter apostol áll az apostoli kar központjában. Később számos képi ábrázolásban is így, középpontban látható a Boldogságos Szent Szűz, mellyel azt szerették volna kifejezni, hogy jelenléte az Egyház teljességének megjelenítője, hiszen ő eljutott arra a tökéletességre, mely szent és szeplőtelen, nincs rajta ránc vagy folt, sem semmi efféle (vö. Ef 5,27).
Mária az Egyház ősmintája, nekünk pedig – akik törekszünk legyőzni gyöngeségeinket és bűneinket – különleges példakép az életszentségre való küzdelmekben. A Szent Szűz úgy áll előttünk, mint az erények példája, akinek bensőséges tisztelete arra ösztönözhet bennünket, hogy egyre erőteljesebben kapcsolódjunk Szent Fiához, Urunkhoz, Jézus Krisztushoz és az ő áldozatához.
A pünkösdi lélekáradáskor az apostolok között álló Mária arra hív bennünket, hogy Krisztus dicsőségére egyre inkább fejlődjünk és megerősödjünk a hitünkben, reményünkben és szeretetünkben, hogy életünk minden körülményében fölfedezzük Isten akaratát, aszerint éljünk és cselekedjünk. Az Egyház tagjaiként részesei kell, hogy legyünk annak a nagy apostoli munkának és hathatós tevékenységnek, melynek révén egyre több ember szívében-lelkében megszülethet Krisztus, aki a Szentlélektől fogantatott, majd megszületett attól a Szent Szűztől, Máriától, akinek a példája és édesanyai szeretete arra sarkall bennünket, hogy felebarátaink és embertársaink újjászületésén fáradozzunk minden erőnkkel.
Pünkösd hétajándékú Szentlelke az apostolokkal együtt Urunk Édesanyját is eltöltötte, aki ugyanakkor valamiképpen már hordozta ezeket a názáreti angyali jelenés óta.
Lelkében és egész lényében ott volt a bölcsesség nemes adománya, melynek révén minden helyzetben felismerte az igazságot és a valóságot, mert Isten nagy kegyelme romlatlansággal ajándékozta meg.
Szívében hordozta az értelem ajándékát, mely által nyitott és készséges tudott lenni, így föl tudta fogni a dolgok lényegét, és nemcsak meghallotta, de meg is értette az Isten szavát, és aszerint cselekedett.
Lelkében hordozta a jótanács ajándékát, amely elősegíti a jó kibontakozását a másik emberben, mely mindig a felebarát javát akarja, és az egyre tökéletesebbet szeretné megadni a másiknak. Így volt meg benne az Isten országa befogadására alkalmassá tevő szegénység, az osztatlan szívvel való istenszeretetet lehetővé tevő tisztaság, és az Istenért való élet jócselekedetekben gazdag gyümölcseit megtermő engedelmesség.
Vele volt az a legyőzhetetlen erősség, mely Isten iránti szeretetből nemcsak távol tudta tartani a rosszat, de el tudta viselni annak közelségét és támadását is, vagyis mindent, odáig menően, hogy ott kellett állnia a Golgotán Fiának keresztjénél a tehetetlenné tevő halál megízlelésekor.
Szívében hordozta a tudomány ajándékát, a teremtő Istenhez való sajátos hasonlatosságot, a világ titkát kiismerő valóságot, de ebben is az a szolgáló szeretet vezette, mely kiutat mutatott minden helyzetben, és nem engedte, hogy Isten megfejthetetlen titkai bezárttá vagy elkeseredetté tegyék.
Máriában a Lélek ajándékaként ott volt az áhítat, a szüntelen és állandó Istenre való figyelés, az élet Isten elé állítása minden élethelyzetben (vö. 1Kor 10,31). Ennek az Istenre való odafigyelésnek legszebb kifejezése az imádság, mely a mindennapi jócselekedeteket is az állandó Istennel való kapcsolattartássá formálja és alakítja.
A Szent Szűz szívében hordozta az Úr félelme lelkületét, azt a félelmet, mely félt (nem pedig fél; vö. 1Ján 4,18), mert szeretetből fakad. Hitünk szerint Isten a Szeretet, és hozzá csak a féltő szeretet lehet méltó.
Bár Szűz Máriának nem kellett félnie bűnei miatt – hiszen Isten megadta neki, hogy életének első pillanatától fogva mentes legyen az áteredő és személyes bűntől, s a megszentelő kegyelem állapotában éljen –, de nekünk igen, ugyanakkor, ha ez a félelem abból fakad, hogy elveszíthetjük Isten szeretetét, akkor már jó úton haladunk a féltő félelemhez, hiszen a szeretetet féltő szeretet nem tesz bennünket könnyelművé.
Pünkösd ünnepén az apostolok közösségét megerősíti és fölbátorítja a Fiúisten kérésére az Atyától érkező vigasztaló Lélek, az igazság Lelke, aki megtanítja őket mindenre, és eszükbe juttat mindent, amint azt az Üdvözítő Krisztus mondotta (vö. Jn 14,16–17. 26.) Az apostoloknak adott krisztusi küldetést (Mt 28,19–20) erősíti meg a Szentlélek pünkösdkor, az apostolok között jelen levő Boldogságos Szűz Mária pedig azt mutatja meg, hogy miképpen kell az Egyháznak és az Egyház minden tagjának várni az Úr Jézus eljövetelét a Lélek erejében. Így válhat számunkra pünkösd ünnepe egyszerre a krisztusi küldetés mindennapi szolgálatának és az Úrra való szent, éber és cselekvő várakozásnak állandó eseményévé.
Berta Tibor dandártábornok
tábori püspök, katonai ordinárius
Forrás: Katonai Tábori Püspökség
Fotó: Wga.hu
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
