Berta Tibor tábori püspök írásával kívánunk Istentől megáldott, boldog karácsonyt Kedves Olvasóinknak!
Karácsonykor a bal karomban sajátságos fájdalmat érzek, amely apai nagyanyám alakját hozza elém, azt, amikor elemi iskolás koromban együtt imádkoztunk a számomra szépséges betlehem előtt, ami gyermekkorom templomának egyik mellékoltáránál állt. Egy idő után nagyanyám egy erőteljes mozdulattal megrántotta a bal kezemet, és elindultunk a templom közepe felé, ahol megálltunk, s ő a főoltár felé mutatva – ahol az oltárszekrény volt – ezt mondta: ott van a Jézus Krisztus.
A megdöbbenéstől – s nagyanyám nem igazán könnyű természetét tapasztalatból ismerve – szólni sem tudtam, kérdezni is csak odahaza mertem. Mire ezt mondta: „Jézus ott van. Az Oltáriszentségben. Istenfélő ujjongással imádjuk. Még csak másodikos vagy, később majd megérted.” 1973-at írtunk. A hagyományos népi vallásosságnak és a józan hitnek ez a tömör válasza akkor elégnek bizonyult. Sok évre rá döbbentett meg a nagyszerűsége és erőt adó kisugárzása, amelyben – talán a koromra is tekintettel – számomra sem hibás leegyszerűsítés, sem szükségtelen bonyolítás nem volt.
Karácsonykor mindig eszembe jut ez a jelenet, amikor a Szentírás Jézus Krisztus születéséről szóló szövegeit olvasom, amelyek olyan erővel tudnak hatni, mint az őrlő malomkövek, s van, hogy olyan súlyosak, mint a hegyről legördülő nagy sziklák, ugyanakkor választékosan egyszerűek is, így számos alkalommal úgy tűnik, hogy akadályokba ütközöm.
A Lukács szerinti evangélium nagyon egyszerű szavakkal írja le Jézus Krisztus születését, úgy láttatva azt, hogy az ember szinte oda tudja képzelni magát. Mindazonáltal, ha tüzetesebben olvassuk ezt a mintegy húsz mondatot, szédítő távlatok nyílnak meg: hatalmas, örvénylő mélységek és félelmetes, föl nem mérhető magasságok.
A minden bizonnyal jól előkészített názáreti otthonból egy uralkodói rendelet miatt a távoli Betlehembe kellett mennie Józsefnek áldott állapotban lévő eljegyzett feleségével, Máriával, aki, „amikor ott voltak, (…) megszülte elsőszülött fiát. Pólyába takarta és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson”. A kiszolgáltatottság, a szállásnélküliség, s hogy egy újszülöttet jobb híján az állatok etetőjászlába kellett fektetni már éppen eléggé embert próbáló volt, különösen Gábriel angyal Máriához intézett, zavarba ejtő názáreti beszéde után: „Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége.” A helyzetet tovább tetézte a pásztorok beszédes látogatása. Az akkori viszonyok között ez több mint meglepő volt, mert a nyájakat őrzők – számos ok miatt – többnyire megvetettnek számítottak mások szemében, ugyanakkor az Örökkévalóra is emlékeztettek, hiszen a zsidóság hagyományában Jahve úgy volt jelen, mint a juhait oltalmazó pásztor. Ezért bír kiemelt jelentőséggel, hogy mindezeken „Mária el-elgondolkodott szívében”.
Jézus Krisztus születésének betlehemi eseményére olyan nagy távlatot nyit a János szerinti evangéliumnak a mai ünnepen ugyancsak felhangzó részlete, hogy az első pillanatban, de még a sokadikban is alig fölfogható. Az ismert himnuszban a Teremtés könyvének első szavát halljuk: kezdetben.
Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. (…) Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett”. Az evangélium erőteljes határozottsággal arra világít rá, hogy a Betlehemben megszületett Jézus Krisztus, az Ige, kezdetben Istennél volt, és hogy ő Isten, aki nélkül semmi sem létezik, s eljött a világba, hogy mint igazi világosság minden embert megvilágosítson. Ugyanezen evangéliumban különös jelentőséget ad az iméntieknek, amikor Jézus ezt mondja Fülöp apostolnak: „A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van. Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem.”
Neki köszönhető a világmindenség és az emberiség létezése, ezért a „karácsony üzenete”, Jézus Krisztus örömhíre, Isten országának örömhíre mindenkihez szól: valamennyi emberhez minden kontinensen, minden valláshoz, valamennyi beteghez, a testi-lelki nyomorúságban küszködőkhöz, azokhoz, akik éppen egyedül vannak, a szenvedőkhöz, a fegyveres harcok és a háborúk elszenvedőihez, a haldoklókhoz. A „karácsony üzenete” ugyanakkor felhívás mindazoknak, akik egészségben élnek, a gazdagságban és jólétben levőknek, a családosoknak, de a közhatalmat gyakorlóknak is, hogy segítsenek a bajbajutottakon, a betegeken, a testi-lelki nyomorúsággal küszködőkön, azokon, akik éppen egyedül vannak, azokon, akik szenvednek és haldokolnak.
Ezért kiáltja a betlehemi éjszakában az Úr angyala: „Ne féljetek!” Ezt mondja Keresztelő János apjának, Zakariásnak, Názáretben Máriának, de ez a bátorítás hangzik el Jézus üres sírjánál, majd magától a föltámadott Úrtól is a tanítványok felé.
Krisztus, az Ige, az Atya kimondott Szava és Beszéde ott akar lenni életünk mindennapjaiban, ahogyan harminc éven át kétkezi munkásként dolgozott Názáretben, s osztozott édesanyja és József életében, küszködésében, örömében, szomorúságában. Részese akart lenni a kánai házaspár örömteli lakodalmas boldogságának, odalépett a gyász fájdalmait hordozókhoz, a számtalan betegségben és nyavalyában szenvedőkhöz, hogy elvigye hozzájuk, megmutassa nekik azt a szeretet-boldogságot, amellyel őt szereti az Atya. A határtalan jóság gyámolító szeretetével lépett a másokat pénzügyeikben megkárosító gazdag fővámos, Zakeus házába, a reményben gazdagító szeretet hangján szólt a hitből és reményből kitaszítottakhoz, botrányosan közösséget vállalva velük, sőt nem átallotta a nyilvános bűnösöket – akikkel egy asztalhoz ülve evett és ivott – Isten országa polgárainak mondani. A rendíthetetlen irgalom szeretetével és állhatatos csöndjének erejével mentette meg a házasságtörő asszonyt a törvényre hivatkozó, elvakult fanatizmus életet kioltani akaró dühétől, amikor a porba írva föloldozta őt, elszakítva a léhaság bilincsláncait. Amikor gyógyításaival beteljesítve fölülírta a szombat szent törvényét, akkor is az Atya szeretetét mutatta föl, aki „szüntelenül munkálkodik, ezért én is munkálkodom.”. Ebben a munkálkodásban azokat is megszólította, akik a vesztére törtek, akik állandóan gáncsoskodtak; tanította az éjjel érkező zsidó főembert, a farizeusokat, az írástudókat, a szaddúceusokat, a köré gyűlt sokaságot, nem beszélve az értetlenkedő, el-elbizonytalanodó, máskor versengő vagy éppen nagy ígéreteket tevő apostolokról.
Ez a szakadatlan munkálkodás az az embert kereső jóindulat, amely már a Teremtés könyvének első lapjain megjelenik, amikor az Úr a bűn miatt elrejtőző Ádámot szólítgatja, s azóta is fölhangzik minduntalan a mindenkori ember felé: „Hol vagy?” Most is keres bennünket, akik így vagy úgy bujkálgatva menekülünk előle. Talán ezért is jött el és lett emberré azon a betlehemi éjszakán, mert egy gyermektől nincs okunk félni, sőt ezzel azt mutatta meg: szeretete arra is képes, hogy megalázva magát – aki mindennek Ura és Teremtője – kiszolgáltatott újszülöttként fölsírjon ebben a világban.
amely csak benne, vele és általa tud lecsendesedve megbékélni, mert ő önnönmagáért teremtett bennünket, ahogy Hippo Regius nagy püspöke, Szent Ágoston írta.
A betlehemek etetőjászlában megjelenített újszülött Jézus arra hív, hogy találkozzunk vele, a magasságból alászállott élő Kenyérrel, aki táplálni tudja életünket azon a zarándokúton, amely Atyjának házába vezet.
Nagyanyám ötven évvel ezelőtti erőteljes mozdulatát, amellyel elvezetett a betlehemi jászoltól, most is érzem a bal karomban karácsonykor, de az évek múlásával most már akkor is, amikor az élet Kenyere gondviselő jóságában megengedi, hogy gyengeségeim ellenére, vagy éppen ezek miatt, istenfélő ujjongással találkozhassak vele Egyháza szentmiséinek ünneplésében.
Fotó: Wikipédia (Zanobi Strozzi: Jézus születése, 1433–34); portré: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
