Bencsik Sándor, aki „angolul gitározott, de magyarul halt meg”

Bencsik Sándor, aki „angolul gitározott, de magyarul halt meg”

Ma lenne hatvanöt éves, de már harminc éve az Égi Zenekarban penget a magyar rockzene egyik legmeghatározóbb gitáros egyénisége, zeneszerzője, Bencsik Sándor, vagy ahogy mindenki szólította: Samu, a közvetlen barátainak: Samuka.

Idős szüleinek dédelgetett, második gyermekeként tehetségét több oldalról bizonyította: első szenvedélye a labdarúgás volt (kitűnően focizott), később kajakozott, majd a rajz következett, csak aztán a gitár. Ez utóbbit szülei keményen tiltották, mert a középiskolás tanulmányai rovására ment az új, ám mindent elsöprő, végső szenvedélye. (Aranyművesnek tanult, de a záróvizsgán nem jelent meg, mert fontosabb dolga akadt: aznap a P. Mobillal koncertezett, pedig szaktanára a lakásukra is elment kérlelni, hátha meggyőzi. Nem sikerült.)

Amikor a szülők látták, hogy Sándor komoly sikereket ért el a hangszerén, már ők is együtt örültek fiuk népszerűségének. Édesapja lett a legnagyobb rajongója és nem csak számtalan koncertre, de a próbatermekbe is gyakran elkísérték felségével a Legkisebb Fiút, a család szeme fényét, ahogy Dezső bátyja is. Albertfalván, a Cérnázógyár együttesében kezdte a zenekarosdit 1967-ben, ahol már az összes Shadows-dal a kezében volt éppen úgy, mint Bach D-moll toccatája.

Hamarosan a martonvásári Shatmans utódzenekarába került, ám az ő javaslatára Kefirre változtatták a nevüket, a nagy példakép, a Cream nyomán. Itt már saját dalokat is komponált. 1969-ben Budapesten a Stress, majd az Universal tagja lett (egyik sem azonos a későbbi, ezen a néven befutott zenekarokkal), majd a Sygma következett. Aztán éppen a Beatricében játszott, amikor jelentkezett egy újsághirdetésre: a Gesarol együttes gitárost keresett. A meghallgatáson rendkívüli improvizációs képességével és kimagasló technikai tudásával utasította maga mögé a többi jelöltet. A Taste zenekar Same Old Story című dalában a végtelenségig szólózott, ami nem csoda, hiszen Rory Gallagher volt az egyik legnagyobb kedvence. 1973. május 1-én újsághirdetés tudatta a világgal, hogy ettől a naptól kezdve a Gesarol P. Mobilként folytatja tevékenységét.

A P. Mobilban Schuster Lóránttal, mint szerzőtárssal nagyon egymásra találtak. Ők ketten rakták le a magyar hard rock alapjait olyan, máig meghatározó dalokkal, mint a Kétforintos dal, a Menj tovább, a Főnix éjszakája, a Tűzimádó, a Nem változol semmit, A vonat vagy A király. A hazai rockzene legnagyobb vesztesége, hogy a Bencsik-Schuster szerzőpárosnak nem adatott meg, hogy több dallal ajándékozzák meg a magyar rockkultúrát. A múlt rendszerben a kulturális vezetés a Magyar Hanglemezgyártó Vállalaton keresztül elérte, hogy ereje teljében a P. Mobilnak nem jelenhetett meg nagylemeze, csupán három kislemez. Emiatt a zenekarban feszültség támadt, amit dr. Erdős Péter, a Hanglemezgyár menedzsere addig szított, amíg 1979-ben az énekes, Vikidál Gyula, majd Bencsik Sándor és a billentyűs Cserháti István elhagyták az Örökmozgót. Utolsó közös koncertjüket Bencsik születésnapján, Cserháti szülővárosában, Ajkán adták 1980. szeptember 15-én. (A pontosság kedvéért: dr. Erdős elérte, hogy a P. Mobil teljes tagsága írásban elhatárolódott a zenekarvezető Schuster Lóránttól, majd a többiek visszatértek a Mobilba.)

Más zenekar két ekkora csapást nem bírt volna elviselni, ám az Örökmozgó megrázta magát és robogott tovább. Bencsik Sándor és Cserháti István megalapították a P. Mobil hagyományain a Pandora’s Box, röviden P. Box együttest. A Lemezgyár is teljesítette ígéretét, a megalakulásuk után nem sokkal kislemezük, majd nagylemezük jelenhetett meg. A második nagylemezre csatlakozott a régi Mobilos társ: az ország legjobb torkú rockénekese, Vikidál Gyula állt a mikrofon mögé. Az ok, hogy a P. Box nem igazolta maximálisan azt a bizalmat, amit a közösségtől kapott, elsősorban a szövegekben keresendő. Érezte ezt a mindig, mindenben tökéletességre törekvő Bencsik Sándor is, hiszen az éppen készülő lemezeik szövegeinek megalkotására egymástól függetlenül több szövegírót is felkért, akik nem tudtak egymásról. A harmadik, egyben utolsó nagylemezük összes szövegét Földes László Hobo írta, így hálálta meg Bencsiknek, amit zenei pályafutása kezdetén tőle és a P. Mobiltól kapott. Erre az időre azonban Vikidál Gyula figyelme az István, a király című rockopera óriási sikerének hatására már a színház világa felé fordult. A P. Box koncerteken a közönség követelte a rockopera dalait és előfordult, hogy Vikidál mellett Varga Miklós, Nagy Feró és Deák Bill Gyula is színpadra lépett az „István” betétdalaival. Turnéztak is így. Ez a kísérő szerepkör távol állt Bencsik Sándortól, így a P. Box 1986-ban feloszlott. Addigra már az egykori jóbarát zenekari tagok is marták egymást. Ebben az időszakban így írt egy felvidéki rajongójának:

Hírdetés

„Kedves Barátom!

Mindenekelőtt köszönöm, hogy gondoltál rám névnapom alkalmából.

Hallgatásomnak nyomós oka volt. Problémák merültek fel a zenekaron belül és úgy tűnik, megint nulláról kell indulnom. Röviden arról van szó, hogy az én álláspontom szerint Gyula a revüszerepléseivel, virágénekléseivel, stb., komolytalanná teszi azt, amiért én hosszú évek óta minden energiámmal hajtok. Ez pedig a rockzene ügye. Új zenekart szervezek, amelyben a gitárjáték még előbbre fog kerülni. Hogy ez mennyire sikerül, annak a jó Isten a tudója, de ősszel már mi is többet fogunk tudni.

Remélem, Te és családod jó egészségnek örvend, Marcsi és én jól vagyunk, júliusra várjuk az »utánpótlást«.”

Üdvözlettel: Bencsik Sándor”

Előbb a Metal Company, majd Deák Bill Gyula csatlakozásakor a Bill & Box Company néven alapított rövid életű zenekarokat, ám a formációk sikere nem váltotta be a reményeit. Magánéleti problémái csak fokozták elkeseredését, emiatt elhagyta az országot, Svédországba emigrált feleségével és kislányával. Onnan egy ausztriai menekülttáborba kerültek vissza, ahol Samu 1987. szeptember 23-án kidobta a bőrdzsekijét az ablakon, majd utána vetette magát és szörnyethalt.

Bencsik Sándor hozzáállása, játéka és dalszerzői tehetsége példa nélküli a magyar rockéletben. A végletekig kigyakorolta még a szólóit is, igényesen választotta meg hangszereit és erősítőit (ami abban az időszakban elképzelhetetlen nehézségekbe ütközött.) Visszahúzódó, szerény ember volt. Teljesen egyedi megjelenése, göndör, szőke fürtjei, választékos öltözete (zakó, galléros ing, élére vasalt nadrág, ékszerek és védjegye, a sál) elütött a bőrbe kötött, loboncos hajó rockertársaitól, de a közönség elfogadta így és rajongott érte. Kemény akaratú ember volt: társainál csak magához volt szigorúbb, engedményeket nem tett zenei kérdésekben, következetesen kitartott a rock legmagasabb szintű műveléséért. (Jó példa erre a Gitárpárbaj 1986-os felvételétele.) Utolsó hazai felvétele Illés Lajos: Kicsit keserű című lemezén hallható.

Ahogy a címet, a zárszót szintén az egykori szerzőtárstól, Schuster Lóránttól­ idézem: „Kiszaladt alóla a talaj, meg az egész világ. Kiszaladt alóla a zene, a család, a barátok, az ország. Kiszaladt alóla minden és úgy gondolta, hogy ezt valahogy be kellene fejezni.”

Félteni való zsenik most is élnek köztünk. Vigyázzunk rájuk!


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »