Bogár László: Ha az Európai Unió annyira tiszteli az emberi jogokat, és a korlátlan migrációt alapvető emberi jognak tekinti, akkor tessék parancsolni! Vagy ha esetleg kiderül, hogy ez inkább csak retorika, és az emberi jogokat csak másokkal szemben, eléggé önkényes szelektivitással használja, és ez most lelepleződött, akkor „egyezzünk ki döntetlenben”.
Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című dolgozatában drámai erővel hívja fel a figyelmet arra, hogy a mindenkori nagy nyugati és keleti birodalom közé szorult Köztes Európa népeit mindig szisztematikusan uszította egymás ellen „valaki”
Ma gyakran megtapasztalhatjuk, hogy milyen profi módon is dolgozik ez a „valaki”.
Egyre többször mutatja meg, hogy bármilyen helyzetben hihetetlen pontossággal képes olyan konfliktusokat gerjeszteni, ahol valamennyi szereplő automatikusan egy negatív végösszegű játszma résztvevőjévé válik. A negatív végösszegű játszmáról akkor beszél a játékelmélet, ha kialakul egy olyan öngerjesztő örvénylésként működő konfliktustér, ahol mindenki veszít, sőt mindenki tudja is, hogy mindenki veszít, mégis minden szereplő egyre brutálisabb elszántsággal tart a kollektív öngyilkosság felé.
A kelet-európai kisállamok legalább félezer éve süllyednek egyre mélyebbre ebbe az önpusztító, mindenkinek mindenki ellen folytatott háborújába, és ezt legfeljebb rövid időszakokra szakították meg azok a kísérletek (ilyen például az elmúlt harminc év során a V4-együttműködés), amikor egyes csoportjaik megkísérelték a kilépést ebből a kollektív öngyilkosságba torkolló játékból.
Ami mostanában a lengyel–belarusz határon zajlik, tragikus pontossággal mutatja meg egyrészt azt, hogy ki az a „valaki”, aki a fő destruktőre a térség nagy történelmi színjátéksorozatának, másrészt pedig azt, hogy mennyire reménytelen is bármilyen megoldás egy olyan történelmi helyzetben, ahol a feldolgozatlan történelmi traumák e feldolgozatlanságból eredő amorf paranoiás indulatai pillanatok alatt előállítják a negatív végösszegű játszma összes feltételét.
Bár mindennek van előzménye, de talán onnan lehetne indítani a helyzet értelmezését, hogy a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján a globális hatalmi átrendeződés nyomán az orosz birodalmi elitek garanciák nélkül tudomásul vették, hogy az 1945 előtti határok mögé vonulnak vissza, birodalmukat társadalmi, gazdasági, politikai értelemben beillesztik a globális kapitalizmus rendszerébe.
Az általános világhangulatban mindenki evidensnek tekintette, hogy nincs szükség garanciákra, hisz magától értetődik, hogy az új helyzet minden szereplő számára örökre elfogadható marad.
Nos, ennél végzetesebb illúziót elképzelni is nehéz lenne.
A Nyugat, pontosabban az a bizonyos „nem létező” világerő, ami a Nyugat nevű bábfigurát mozgatja, csak addig tekintette mindezt evidenciának, amíg a Jelcin-korszak alatt a világtörténelem egyik legkegyetlenebb kifosztó szivattyúját zavartalanul működtethette. Amint a helyzet megváltozott, és a Putyin által megtestesített nemzetstratégia némileg mérsékelni igyekezett e kifosztó szivattyúk szívásintenzitását, a Nyugat (pontosabban az őt mozgató világerő) egyre brutálisabban próbálja mindezt megtorolni.
A megtorlás legkézenfekvőbb módja a volt szovjet tagköztársaságok uralmi rendszereinek „csinált” forradalmakkal való átalakítása, hogy ennek nyomán Oroszország számára közvetlen katonai fenyegetést jelentsenek. Ukrajnában ez sikerült is.
Ráadásul olyan végtelen cinizmussal, hogy Victoria Nuland az amerikai birodalmi állam (deep state) képviselőjeként fizikailag közvetlenül irányította a törvényes ukrán kormány erőszakkal való megdöntését.
Érdekes módon a jogállamiság „szent” elvei nem nagyon merültek fel e nyílt intervenció során.
S mivel evés közben jön meg az étvágy, logikus volt a feltételezés, hogy mindez egy ehhez hasonló újabb „csinált” forradalommal Belarusszia esetében is simán véghezvihető.
Ám vélhetőleg a belarusz társadalom részben éppen Ukrajna példájából okulva kevésbé mutat hajlandóságot egy olyan „demokratikus” fordulatra, amelynek nyomán Ukrajna az addigi lejtő helyett most már szabadesésben zuhan a semmibe, ami kétségtelenül komoly „előrelépés”.
De a belarusz társadalom valami rejtélyes ok miatt vonakodik megtenni ezt az „előrelépést”. Ez a vonakodás annyira ingerültté tette ezt a „nem létező” világerőt, hogy kézi vezérléssel és persze „demokratikusan” utasította az Európai Unió uralmi struktúrájának vele készségesen kollaboráló bábfiguráit, hogy ebben az esetben a Belarusszia elleni egyre kegyetlenebb szankciókkal kell „demokratikusan” rákényszeríteni az ország népét, hogy végre átlássa e „demokratikus” fordulat hallatlan előnyeit. Akárcsak az ukrán társadalom is 2014 óta.
És innentől elszabadultak a negatív végösszegű játszma pusztító energiái.
A belarusz elnök ugyanis e cinikus fordulatra még cinikusabb választ adott, „demokratikus” csapdába ejtve az Európai Uniót, légihídon migránsokat importál, pontosabban „reexportál” a hozzá legközelebb eső európai uniós határra. Ha az Európai Unió annyira tiszteli az emberi jogokat, és a korlátlan migrációt alapvető emberi jognak tekinti, akkor tessék parancsolni! Vagy ha esetleg kiderül, hogy ez inkább csak retorika, és az emberi jogokat csak másokkal szemben, eléggé önkényes szelektivitással használja, és ez most lelepleződött, akkor „egyezzünk ki döntetlenben”, miért is ne lehetne elfelejteni a Belarusszia elleni szankciókat.
Az „egyezzünk ki döntetlenben” a játékelmélet szerint az öngyilkos negatív végösszegű játszmából a nulla végösszegű játszmára való áttérést jelentené, ami igen komoly előrelépés lehetne. Ám ennek egyelőre semmi jele, sőt minden érdekelt fél egyre hisztérikusabban keresi a maga igazságát. A kelet-európai kisállamok nyomorúságát ma is profi módon kihasználó „nem létező” világerő és ennek fő destruktőre újra elégedetten dőlhet hátra a karosszékében.
Bogár László közgazdász
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
