A határ régen zárva van megint, telepítik már az új aknákat, se ki, se be senki sem, a százezrek már elmentek, de nem mehet el mindenki, mert ha egyszer elmegy mindenki, akkor van vége mindennek, maradni is kell, szenvedni, tanúságot tenni, emléket őrizni, s legfőképpen tovább élni.
A többség marad, a cellák mélyén álmok gázolnak bele a vérbe, a szennybe és üvöltésekbe, a halálsoron nagy a forgalom, mindig megy valaki, mindig visznek valakit, a bajtársak búcsúznak, ütik a csajkákon az utolsó utak ritmusát, másokra kimondták az éveket, pap és melós összezárva, egymás szagában tocsogva válik igazi néppé, nyílnak a cirklik, de hiába kukucskál, a lényeget soha nem látja a hatalom, odakint asszonyok, feleségek, anyák és leányok, az őrület határán tántorogva hisznek és bíznak, elsuttogják naponta ezerszer is, hogy AZ nem történhet meg.
Hamarosan felhangzanak a jól ismert léptek a folyosón, és hazajön a férj, az apa, a gyermek, a kedves, hazajön, leül a konyhában, rágyújt, kifújja a füstöt, s a csönd, a rideg, kegyetlen, magányos és gyilkos csönd elmelegedik hirtelen, leballag a gangon át, le a bérház udvarára, feldobja a porolóra az összemocskolt, széttaposott országot, kiporolja szépen, összegöngyöli, az asszonyok pedig felviszik, és kiterítik újra a nagyszobákban, mert a legnagyobb parancs, hogy rendnek kell lenni, mert élni kell.
S mert élni kell, hát menni kell, mindenkinek másért, kinek apja, kinek férje, kinek gyereke van bezárva, s amit lát, azt cirklin át látja, s idekint semmit sem lehet érteni, semmit sem lehet érezni a foglár háta mögötti szabadság édességéből s iszonyából, menni kell, mert hátha, mert talán, s mert figyelnek amúgy is, nem lehet már bízni senkiben, akikben bízni lehet, mind ott vannak a cirklik mögött, vagy éppen holnap viszik őket az akasztófa alá, idekint a sógor, a koma, a szomszéd, mindenki tud mindent a másikról, mindenki tudja, ki mit mondott hét hónappal, hat hónappal EZELŐTT, csak azt nem lehet tudni, most mit mond, és kinek mondja, jobb hát menni, egy ilyen vonulást csak megér az élet, és csak megsegít az Isten is, hiszen látnia kell, hogy „a magyar nép lóg most a fákon”, de ami még ennél is sokkal rémesebb, a magyar nép lelkét akarják fellógatni, ezért kell menni most, fél évvel AZUTÁN, menni kell leköpni a hősöket, megtagadni a halottakat, az igazakat, a jókat, a vértanúkat, menni kell megint, kutatni, ki hol lehet altiszt, ez valami fátum errefelé, ez a kutatás, ki altiszti állás után kutat, ki az ura, fia, testvére sírját kutatja, anyókák imádsága szégyeníti meg az Istent odakint a 301-es parcellában, a többiek pedig mennek, mennek élni, mert élni muszáj, 1957. május elseje van, ellepi a Hősök terét az élet, először közvetít a tévé is, riporter Kovalik Károly és Szepesi György, balhátvéd Kádár János, marad az élet, csak a csönd nem bír elmelegedni, csak a szenny marad velünk, örökre.
Bayer Zsolt – www.magyaridok.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
