A napokban jelent meg „A Csanádi egyházmegye az 1848/49-es forradalom és szabadságharc időszakában” című kötet. Szerzőjét, Zakar Pétert kérdezte a gondola.
A napokban jelent meg „A Csanádi egyházmegye az 1848/49-es forradalom és szabadságharc időszakában” című kötete. Mi adta az ötletet, hogy a szabadságharc egyháztörténeti kérdéseit kutassa?
– Még egyetemista koromban a kezembe került egy irat, amely arról szólt, hogy az egri irgalmas barátok a honvédek számára készített gyógyszerek árának csak a felét fogadták el, a másik felét ők vállalták. Rögtön elhatároztam, hogy meg fogom írni az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egyháztörténetét. Ennek egy része most könyv formájában is megjelent.
– Volt katona?
– Voltam, de a szocializmus hadseregét nem hasonlítanám az 1848-cas honvédekhez.
– Mi a legfontosabb kutatási eredménye ebben a munkában?
– A korabeli Csanádi egyházmegye területe kiterjedt az egész Bánságra, továbbá Arad, Csanád és Csongrád vármegyék területére. Ebben a nemzetiségileg és felekezetileg is sokszínű világban a zömében magyar és német származású papság többsége a polgári átalakulás és a szabadságharc mellett foglalt állást. A Duna balpartján fekvő Újmoldovának például semmi összeköttetése sem volt a magyar kormánnyal. A zömében német és cseh anyanyelvű katolikusok kisebbségben éltek a településen, amely mégis a legvégsőkig kitartott a szabadság ügye mellett, mert plébánosa, Ruzsinszky Kornél – amint egyik kortársa megállapította – „minden támogató öszveköttetésektől távol, az ellenségnek úgyszólván torkában fekvő állomásán edzett hazafiságot és sok lélekjelenlétet tanúsított”.
– Voltak olyan papok, akik nem irtóztak puskaport is szagolni?
– Papnövendékek és felszentelt papok is harcoltak a magyar hadsereg kötelékében. A meglepő az, hogy ez nem számított rendkívüli esetnek, sőt sokan tiszti rangfokozatot értek el. Bőhm (Bán) Károly másodéves teológushallgató például sok társához hasonlóan önként állt be a honvédek közé. 1849. március 21-től számvevő hadnagy, majd július 20-tól számvevő főhadnagy volt az 1. honvéd vadászezred törzsénél Nagyváradon. Néhányan – az egyházi törvények tiló rendelkezései dacára – a fegyveres harcot is vállalták. Baross László billédi káplán például szenvedélyes kártyás volt, és hatalmas adósságot halmozott fel. Hitelezői szorongatták, így aztán 1848. július 18-án, Pesten beállt az önkéntesek közé. Saját kérésére helyezték át egy harctéren állomásozó zászlóaljba, 1849-ben pedig hadnaggyá léptették elő. A szabadságharc leverését követően visszatért egyházmegyéjébe, a dualista Magyarországon már plébánosként szolgálta híveit.
– Vonzódik a renitens jellemekhez?
– Nem. Azt gondolom, csak akkor van értelme a lázadásnak, ha már minden törvényes lehetőséget kimerítettünk. 1848/49-ben éppen ez történt, a törvényesen létrejött átalakulásért harcoltunk.
– Ön korábban a tábori lelkipásztorkodás történetét kutatta. Ebből az egyházmegyéből is jelentkeztek klerikusok tábori lelkésznek?
– Tömegesen. Ahogy Makra Imre makói esperes-plébános fogalmazott egyik jelentésében, el kellett kísérni a nemzetőröket a táborba, „nem csak a veszély fenyegette haza iránti kötelességből, de… azon okból is, mert mi a hazafiúi ezen kötelességről a néphez már sokat szólottunk”. A honvédség hadlelkészeinek többsége a fiatalabb korosztályból került ki. Sokan – katonai szolgálatukat megelőzően – összetűzésbe kerültek plébánosukkal, illetve az egyházfegyelmi előírások reformját, mindenekelőtt a kötelező cölibátus eltörlését szorgalmazták. Néhányan a szerb felkelők elől menekültek el, majd belépetek a magyar hadseregbe. Közéjük tartozott a német származású Kerényi Frigyes, aki lépését azzal indokolta, hogy „egy becsületes hazafinak nem lehet Bánátba[n] maradni, mert lehetetlen azon vad emberek közt, kik egyszersmind ellenségünk, lakni”. Szolgálatait Görgei Artúr hadügyminiszter is elismerte. A szabadságharcot követően, 1855-ben ismét tábori lelkész lett, akkor már a 12. (német-bánsági) határőr gyalogezredben.
– Miért érezte szükségét, hogy egy gazdaságtörténeti fejezetet is beillesszen a kötetbe?
– A csanádi püspökök nem kapták vissza birtokaikat a török kiűzése után. Az udvar kegydíjat folyósított számukra, ami az államtól való szoros függőséghez vezetett. A Marostól északra fekvő plébániák ellátását a makói gazdaság fedezte, amely – szemben a tipikus püspöki birtokokkal – egy világi nagybirtokra emlékeztetett, mivel a gabonatermesztés volt a fő ágazat.
Horváth Mihály
– Jól gazdálkodtak ebben az időszakban?
– Igen. Búzából például messze az országos átlag feletti termésátlagokat produkáltak. A bevételek legnagyobb része haszonbérleti szerződésekből származott. Nemcsak földeket, illetve pusztákat adtak bérbe, hanem kocsmákat is, a Csanádi egyházmegyének – hasonlóan más püspökségekhez – vendégfogadója és kocsmái is voltak. Egy fűszerekkel ízesített, édes, tömény szeszes ital, az ú. n. rozsólis égetési és mérési jogáért viszont a püspökségnek évi 450 forintot kellett fizetnie a helybeli izraelita hitközségnek.
– A megtorlás ezt az egyházmegyét sem kerülte el?
– Nem kerülte el. A szerb felkelők már 1848 nyarán elhurcoltak néhány papot, a császári hatóságok pedig októbertől kezdve sokakat letartóztattak. Két papot távollétében ítéltek halálra (az egyikük Horváth Mihály kinevezett csanádi püspök volt), az egyházmegye két vezetőjét, Róka József éneklőkanonokot és Mihálovics József tiszteletbeli kanonokot (későbbi zágrábi érseket) börtönbüntetésre ítélték.
Mihálovics József
Több tucat papot a temesvári cs. kir. hadbíróság elé állítottak, de bizonyítékok hiányában kénytelenek voltak őket szabadon bocsátani. Egyházi karrierjük ugyanakkor törést szenvedett és csak az 1860-as években ívelhetett ismét felfelé. Közéjük tartozott például Vuchetich Ferenc ruszkabányai plébános, akinek jelentős szerepe volt abban, hogy a 13. (oláh-bánsági) határőr ezred területén fekvő település 1848 novemberéig kitartott a magyar kormány mellett. 1849-ben a forradalom és a felkelés támogatásával és azzal vádolták, hogy híveit el akarta téríteni a törvényes útról. Terhére rótták, hogy kihirdette a Habsburg-ház trónfosztását, továbbá a lázadó hadseregtől kapott rendeleteket részben kihirdette, részben teljesítette; mindezeken túl szakállat növesztett, és polgári érzelmei kifejezésére fekete tollas Kossuth-kalapot hordott. A hadbíróság végül nem ítélte el és a temesvári szentszék is csak öt napos lelkigyakorlatra ítélte. Az enyhe ítéletek hátterében a súlyos paphiány állt, ráadásul az Osztrák Császárság ekkoriban katolikus nagyhatalomként definiálta magát, így a katolikus papok elítélése nem illett bele ebbe a képbe.
– Maradt még feltárandó anyag?
– Alig-alig tudunk valamit. „Ma még csak tükörben, homályosan látunk”.
A szerző
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
