Közismert, hogy Bartók Béla, a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője népzenekutatóként is tevékeny volt, és nemcsak a magyar folklórt, hanem az egykori Magyar Királyság területén élő más népek zenéjét is vizsgálta. Jóval kevésbé ismert azonban, hogy gyűjtéseinek körét Európán kívüli tájakra is kiterjesztette.
1913 júniusában tett észak-afrikai útjának jelentőségét mutatja, hogy ő volt az első etnomuzikológus, aki a helyszínen gyűjtötte a kontinens zenéjét – nemegyszer a segítő szándékkal odarendelt rendőrök felvigyázása mellett –, 1932-ben pedig a téma nagyra becsült szakértőjeként vehetett részt az arab zenének szentelt első kongresszuson Kairóban.
Bartók a magyar népzene gyűjtéséhez és tanulmányozásához 1905 körül, a szlovákéhoz a következő évben, a románéhoz pedig 1909-ben fogott hozzá. A különböző népek folklórjának összehasonlítása kezdettől foglalkoztatta, továbbá terepmunkájának távolabbi területekre történő kiterjesztése is hamar megfogalmazódott benne.
Balázs Bélának, A kékszakállú herceg vára szövegírójának a következőket mondta 1912-ben: „[…] mikor [1906 tavaszán] még Vecsey Ferenc zongorakísérője voltam, Spanyolországban jártam vele hangversenykörúton, és egyszer egy napra az afrikai partra is átutazhattam. Akkor valami kis arab lebujban arab énekeket hallottam, melyek nagyon érdekesek voltak. Azóta szándékom, hogy utánajárok még annak a dolognak.”
Észak-afrikai útra történő utalások 1911 nyarán bukkantak fel először levelezésében. Július 9-én Münchenből Buşiţia Jánosnéhoz – a belényesi román unitárius gimnázium tanára és Bihar megyei gyűjtőútjának kísérője, Ion Buşiţia feleségéhez – írott levele szerint azért tartott éppen Párizsba, hogy „arab népdalokat” tanulmányozzon. Június 11–23. között tartózkodott a francia fővárosban; innen írta feleségének, Ziegler Mártának, hogy vásárolt egy arab–francia szótárt és egy arab nyelvtankönyvet, arab népdalgyűjteményt azonban nem talált. Ugyanebben a levelében avatta be feleségét egy, a következő év nyarára tervezett afrikai utazás részleteibe. Akkoriban egy ilyen utat Magyarországról megszervezni egyáltalán nem volt könnyű feladat.
Elsőként ugyan beadott egy kérvényt az itthoni kultuszminisztériumba azzal a céllal, hogy szerezzenek számára egy francia belügyminiszteri ajánlólevelet az algériai hatóságokhoz, ám e beadványának az utolsó pillanatig nem lett foganatja. A számos adminisztratív akadály leküzdésében végül d’Isoz Kálmán, a Magyar Nemzeti Múzeum titkára, illetve a Párizsban élő magyar zeneszerző, Zágon Géza Vilmos volt segítségére.
„A seikek nagyon előzékenyek voltak; egyszerűen berendelték az embereket, hogy énekeljenek. Egészen különös, hogy szégyenkezésnek ott nyoma sem volt, még az asszonyoknál sem. Egynehány helyen egyébként »rendőri felügyelet« alatt álló asszonyoktól szedtem énekeket, mert a tisztességes asszonyoknak idegen férfival nem szabad társalogniuk” – idézte fel emlékeit az év októberében az őt máramarosi útján kísérő Ion Birlea román lelkésznek.
Ellentétben kárpát-medencei gyűjtőútjainak módszerével, Bartók ezúttal a teljes gyűjtést rögzítette Edison-féle fonográfjával. Ugyan majd minden egyes felvételhez készített lejegyzést is, ezek nagy része csupán jelzésszerű emlékeztető. E módszer oka részben a zene szokatlansága (amelynek notálása külön megoldandó feladattá vált), részben a gyűjtött anyag hangszeres, illetve hangszerrel kísért előadásainak a csak vokális egyszólamúsághoz viszonyított igen nagy aránya volt. 1913. június 19-én Zágon Géza Vilmosnak impressziói közt leginkább ez utóbbi jelenségről számolt be:
„Az arabok majdnem minden éneküket ütőhangszerrel kísérik, néha nagyon komplikált ritmussal (inkább az egyenlő taktusrészek különféle hangsúlyozása adja a különféle ritmusképleteket). Ez a legnagyobb eltérés az ő és a mi vidékünk dalolása közt. Egyébként sok a primitív dallam (3 szomszédos skálafok), quintnél nagyobb ambitus alig van. Eredeti vonóshangszerük már nincs (helyette hegedű); fúvóh.[angszere]ik egészen különös skálákat adnak.”
Bartók nagyon nehezen viselte az afrikai hőséget, ezért utazását egészségügyi okból idő előtt meg kellett szakítania. Június 24-én Algírba utazott orvosi kezelésre, ott viszont megsérült a lába, így csak mintegy tíz nap múlva térhetett vissza Európába. Mindezen nehézségek ellenére októberben már további észak-afrikai utazásokról szőtt terveket – 1913 júniusi útját csupán kezdetnek szánta. Az 1914 nyarán kitört világháború azonban megakadályozta a folytatást, a háború utáni körülmények pedig lehetetlenné tették az ilyesfajta utakat.
Bár algériai gyűjtőútját a tervezetthez képest rövidebbre kellett fognia, az eredmény így is igen jelentős: nem kevesebb mint 118 fonográfhengerrel (mintegy 5 órányi hangfelvétellel) tért vissza és azok anyagának nagy részét gondosan le is jegyezte. A hangfelvételekkel párhuzamosan 37 oldalnyi helyszíni feljegyzést is készített; az úgynevezett „Arab gyűjtőfüzetbe” zenei motívumokat, ritmusképleteket, illetve előadókra, műfajokra, hangszerekre vonatkozó adatokat rögzített.
Ugyan nem Bartók volt az első, aki az észak-afrikai arab népzenével foglalkozott, útja számos szempontból úttörőnek bizonyult. Ő volt az első a modern etnomuzikológia pionírjai között, aki afrikai zenét a helyszínen gyűjtött, vagyis – számos kiváló német kollégájával ellentétben – nem a mások által rögzített hanganyagokra támaszkodott. Így nemcsak az előadásmód, hanem a népszokások, a társadalmi helyzetek, a vallási hagyományok vizsgálatára is lehetősége nyílt.
Lenyűgöző módszerességgel gyűjtötte a teljesen idegen kutatási anyagot: több olyan felvételt készített például, melyen egymástól jól elkülönítve rögzítette a szólóhangszert, a kísérő dobritmust és az énekes szólamát, hol az egyikre, hogy a másikra irányítva a felvevő tölcsért, hol pedig „szólamonként” adatva elő őket. Fontos tudományos eredménye, hogy a magyarországi népzenekutatás alapgondolatát az észak-afrikai vidékekre adaptálva elsőként tett egyértelmű különbséget az arab városi és paraszti zene között.
Az algériai gyűjtőútról írt tanulmánya két változatban jelent meg. Az eredeti, magyar nyelvű megfogalmazást a budapesti Szimfónia című folyóiratban kívánta közzétenni, de csak az első részt publikálta az 1917. szeptemberi számban, a lap ugyanis időközben megszűnt. A teljes változat német nyelven látott napvilágot 1920-ban, a lipcsei Zeitschrift für Musikwissenschaft című folyóiratban, hatvanöt metszett kottapéldával, melyek közül számos partitúra-formájú volt (azaz a dallamokhoz csatolt ütőhangszeres szólamokat is tartalmazta). Megjegyzendő, hogy Bartók – mint az a Zágonnal folytatott levelezéséből ismert – először francia nyelvű kiadásra gondolt (tekintettel arra, hogy Algéria 1830 óta francia protektorátus volt), ez azonban nem valósult meg.
Észak-Afrikában végzett kutatásairól írt publikációi Bartókot az arab népzene egyik legkiválóbb szakértőjévé emelték. Mivel az észak-afrikai partvidék három nyugati országa – Marokkó, Algéria és Tunézia – egy etnikai egységnek tekinthető, tanulmánya nemcsak az algériai, hanem a tunéziai és marokkói népzene kutatói számára is modellértékűvé váltak.
Nem véletlen, hogy 1932-ben meghívást kapott Kairóba az arab zenének szentelt első nemzetközi kongresszusra, 1936-ban pedig a török kormány meghívására Anatóliában gyűjtött népzenét.
A nép körében megismert dallamokat, dallamfordulatokat és zenei struktúrákat Bartók szerves módon építette bele alkotóművészetébe. Az arab népzenéből nyert ötletekkel is hasonlóképpen járt el: érdeklődését nemcsak az ütőhangszerek primitív, barbár osztinátóritmusa keltette fel, hanem az igen gyakori virtuóz polimetrika is. Az arab népzene hatása továbbá egyes melodikai megoldásokban – hangkészlet, illetve kígyózó dallamvonal – is megmutatkozik.
Az észak-afrikai gyűjtés felhasználásáról Bartók maga is nyilatkozott, igaz, csak két művét említette: az 1916-ban keletkezett Szvit (op. 14) III., illetve az 1923-as Táncszvit I. és IV. tételét. Azonban számtalan további tételében egyértelműen kimutatható az arab zene hatása: a 2. vonósnégyes (1915–1917) II., az 1. zongoraverseny (1926) II., a 2. zongoraverseny (1930–1931) III. tételében, továbbá a 44 hegedűduó (1931) 42. („Arab dal”), illetve a Mikrokosmos (1926–1939) 58. számában („Napkeleten”). Arab hatásokat mutat egyúttal A csodálatos mandarin fugatója, illetve a 4. vonósnégyes (1928) azon témája, amely mind az első, mind pedig az utolsó tételben fontos szerepet játszik.
Az eredeti írás itt jelent meg.
Megosztom:
Forrás:orientalista.hu
Tovább a cikkre »
