Barátságos és megrendelt – Ilyen lett az új Pókember film Kulcsár Gábor2026. 07. 29., sze – 21:26
Néhány évvel azután, hogy letette az asztalra a covididőszak legsikeresebb mozifilmjét, Tom Holland Pókembere ismét visszatér. Az már a jegyelővételi számokból is látszott, hogy a közönség nyitott rá – de vajon ki is fizetődik a figyelmük, vagy a közkedvelt hálószövőt is magával ragadja a Marvel-univerzum süllyedése?
Évek teltek el azóta, hogy Peter Parker (Tom Holland) kitöröltette magát a világ emlékezetéből, megakadályozva az apokalipszist. Mindennapjait magányosan, pókemberi hősködésébe feledkezve tengeti, ám minden megváltozik, amikor váratlanul elveszti a kontrollt képességei felett. Az időzítés nem is lehetne rosszabb, New York utcáit ugyanis ezzel egy időben egy új, titokzatos szupergonosz kezdi kísérteni.
Kapcsolódó cikkünk
Pár napon belül végre megjelenik Pókember legújabb kalandja, a Vadonatúj nap. Bár a Marvel évek óta izzad a mozikasszáknál, Peter Parkernek ennek ellenére is az év egyik legsikeresebb futamát jósolják. A széria már többször is bizonyította, hogy képtelen kifulladni – még a filmvilág számára katasztrofális covididőszak legsikeresebb moziját is a magáénak tudhatja. Vajon mi lehet az oka, hogy Batman és Superman mellett Pókemberre is mindig kíváncsiak vagyunk?
Pókember 1962-ben tűnt fel először, az Amazing Fantasy című antológia-képregény 15. fejezetében. Azonnal megragadta az olvasók figyelmét, mivel ő volt az első tinédzser szuperhős, aki megállt a saját lábán, és nem csak egy idősebb igazságosztó másodhegedűse volt. Megálmodója, a legendás Stan Lee maga is azt állította, hogy szeretett volna végre ennek a rétegnek is adni egy azonosulható példaképet. Magát a szupererőt pedig az anekdota szerint – melyet Lee elmondása szerint annyiszor elismételt, hogy egy idő után már maga sem tudta, egyáltalán igaz-e – egy légy ihlette, mely elgondolkodtata Lee-t, mennyire izgalmas lenne egy olyan hős, aki képes a falon mászni. Ezután már csak el kellett vetni néhány rossz ötletet – a Szúnyogember és a Rovarember után megszületett a sejtelmes és izgalmas hangzású Pókember.
Emberpók a falon
Peter Parker a 60-as években még teljesen más volt, mint a többi szuperhős. Nem volt sem isten, sem földönkívüli, sem milliárdos, csupán egy fiatal okostojás, aki rosszkor volt rossz helyen. Egy radioaktív pók csípése után hirtelen azon kapta magát, hogy szupererős, mászni tud a falon, és megérzi a veszélyt. Innentől pedig a lelkiismerete nem hagyta, hogy ne segítsen a rászorulókon, még ha erre olykor saját magánélete is ment rá. „A nagy erő nagy felelősséggel jár” – ezt a leckét tanulta meg bácsikájától, Ben Parkertől, akinek haláláért sokáig magát okolta. Peter Parkerként igyekzett lakbért fizetni, abszolválni az iskolát, na meg elcsábítani kiszemeltjeit. Pókemberként gyakran vállalati igazgatókkal, korrupt politikusokkal és túlkapó zsenikkel küzdött, miközben a rendőrség és a média ott hurcolta meg, ahol csak tudta. Modern szemmel akár fáradhatatlan civil aktivistaként is tekinthetnénk rá.
Bár Pókember történetei sosem igazán tenyereltek bele a politikába, egyértelműen az átlagember mindennapi küzdelmeit próbálták megidézni, mind magánéleti, mind társadalmi szinten. Itt nem a világ szorult megmentésre, hanem az utca embere és a kisközösségek. A maszk mögé pedig bárki odaképzelhette magát – mivel Pókemberé volt az egyik egyedüli jelmez, mely az egész testet fedte, a nők és színes bőrűek is magukra ölthették. Lee maga is ezt tartotta a figura legizgalmasabb jegyének, és részben a jelmez tervezete volt az, amiért Steve Ditko képregényrajzolót kérte fel alkotótársnak.
Kalandozások a képregényvilágban
Lee és Ditko barátsága, melynek Pókember mellett Doctor Strange karakterét is köszönhettük, a 60-as években fokozatosan romlani kezdett. Ennek egyik oka az úgynevezett „Marvel-módszer” volt. A történetek rendszerint úgy születtek, hogy Lee nagyjából kitalált egy cselekményt, amit Ditko ezután részletesen kifejtett, felépített és megrajzolt, hogy aztán Lee kiegészíthesse a párbeszédekkel. Ditko úgy érezte, hogy a történeteket főként ő rakja össze, ennek ellenére rendszeresen csak „másodrangú” társszerzőként tüntették fel és kompenzálták őt. A két férfi abban sem értett egyet, hogyan alakuljon bizonyos szereplők, köztük maga Pókember sorsa. Végül már nem is kommunikáltak, Ditko pedig 1966-ban távozott a Marveltől. Pókember útja viszont csak ekkor, a képregénypiacon kivívott világhír küszöbén kezdett igazán érdekessé válni.
Először a Comics Code Authority felügyelőtestületnek esett áldozatul, mely a gyermekvédelem nevében szigorúan cenzúrázott minden képregényt, ami az újságárusok polcaira került. Lee előszeretettel foglalkozott kábítószeres történetszálakkal, hogy rávilágítson a függőség veszélyeire, a CCA azonban már a puszta ábrázolás miatt is nemkívánatosnak minősítette ezeket a képregényeket. A Pókember egyik epizódja is így járt, holott egyenesen az Egyesült Államok kormánya kérvényezett egy, a drogfüggőséggel foglalkozó Pókember-történetet. Egy másik alkalommal a Planned Parenthood nevű, szexuális és reproduktív egészséggel foglalkozó nonprofit szervezet vonta be Pókembert a programjába.
A figura egyik legbizarrabb epizódjában egy földönkívüli gonosztevő ellen küzdött, aki védekezés nélküli szexre manipulálta tinédzser áldozatait, hogy aztán elrabolhassa a gyerekeiket.
A Pókember-univerzum mára legismertebb mellékszereplői is házon kívül születtek. Egy Randy Schueller nevű Marvel-rajongó még a 80-as években osztotta meg a céggel terveit egy fekete Pókember-ruháról. Az ötletet végül (mai árfolyamban) nagyjából 700 dollárért vásárolták meg. Ebből fejlődött ki később Pókember földönkívüli nemezise, Venom, akinek nevével azóta több százmillió dolláros produkciókat adtak el. Ám semmi nem volt akkora hatással Pókember mítoszára, mint egy másik Pókember megjelenése 2011-ben.
A mozivásznon innen és túl
Peter Parker a 21. században jutott el a vitathatatlan világhírig, köszönhetően Sam Raimi filmtrilógiájának. Tobey Maguire Pókembere némiképp ugyan felborította a kánont – a hagyományos hálólövő szerkenytűk helyett például maga termelte a hálóját –, Raimi elkötelezett fókusza a New York-i polgárokon és a címszereplő hétköznapi problémáin azonban megőrizték a történet jellegzetes hangulatát. A második film még egy Oscar-díjat is nyert vizuális effektjeiért, némi színt víve a kategóriába A Gyűrűk Ura hároméves dominanciája után. 2012-ben aztán Andrew Garfield öltötte magára a jelmezt A csodálatos Pókember című, sötétebb és kritikailag kevésbé sikeres újrafeldolgozásban. A staféta azonban ekkor már rég átadásra várt. Még Andrew Garfield becastingolása előtt kapta fel az internet Donald Glover (Childish Gambino) afroamerikai színész és énekes saját pályázását a szerepre. Az ötleten felbuzdulva 2011-re a képregényvilág már üdvözölhette is az első fekete Pókembert, Miles Moralest.
Bár eleinte még háttérbe szorult, az afro-latinó Miles mára legalább annyira népszerű, mint Peter – a fiatalok körében legalábbis egyértelműen. Ez leginkább a 2018-as Irány a Pókverzum című modern klasszikus animációs filmnek köszönhető, mely megnyerte Pókembernek a második Oscar-díját.
Miles civil akvitizmusa és kisvárosi pókemberkedése elegánsan őrzi a karakter hagyományos szellemiségét, miközben korunk Peter Parkere istenekkel és űrlényekkel harcol a Marvel-filmes-univerzumban.
Tom Holland Pókembere a figura eddigi legnagyobb filmes kihívásaival néz szembe. A Bosszúállók oldalán küzd, mentora maga Tony Stark, azaz Vasember volt, legújabb filmjében pedig, miután az előző epizód végén mindenki emlékezetéből kitörlődött, egyedül keresi az útját. Az előzetesek alapján pedig a széria egyik legikonikusabb történetszálát, az erő elvesztését is megtekinthetjük majd egy egészen új szemszögből.
Michael Jackson hatalmas rajongója volt Pókembernek. A 90-es években, amikor a Marvel csődközelben járt, meg is próbálta felvásárolni a céget, később pedig jelentkezett Peter Parker filmszerepére.
Bár a karantént 2021-ben legyőzte, Pókembernek ezúttal egy sokkal nagyobb ellenféllel kell szembenéznie – Christopher Nolan kasszasikerével, az Odüsszeiával. Aggodalomra azonban nincs ok. Pókember több mint 60 éve állja a sarat, és nem tűnik úgy, hogy az emberek elkezdték volna megunni. Időnként jólesik újra hallani a szuperhős legnagyobb leckéjét – hogy a nagy erő bennünk is ott lakozik. Még ha néha úgy is tűnik, mintha nekünk csak a nagy felelősségből jutna.
Ha szereted a Vasárnap történeteit, riportjait és életmód-cikkeit, iratkozz fel hírlevelünkre itt, és hetente elküldjük a legjobb olvasnivalókat.
Vendégségben jártam…
A Pókember: Vadonatúj nap sokkal jobb film, mint a 2021-es Nincs hazaút. A fókusz végig a főszereplőn marad, és nincsenek kínos üresjáratok hagyva az üdvrivalgásnak, bár a marveles kikacsintásokból még mindig lehetne kevesebb. Alapjáraton nem lenne velük baj, inkább az a szomorú, hogy pont Pókembernek – aki pillanatnyilag az egyik egyedüli, saját lábán is megálló Marvel-hős – kell állandóan vendégszereplőkkel akcióznia. Ahogy azt már az előzetesek is ellőtték, ezúttal főleg Jon Bernthal Megtorlója és Mark Ruffalo Hulkja toppannak be egy kis jutalomjátékra, bár köszönet nem igazán lesz egyikben sem. Az előbbi kínosan megkopasztott, életlen verziója a korhatáros sorozatbeli önmagának, utóbbit pedig gyakorlatilag vásári látványosságként dobják be egy olyan akciójelenetre, amellyel szinte azonosat már többször is láttunk a szériában. Egyikük sem járul hozzá érdemben a történethez, amit Pókember maga is lazán elvinne a hátán.
Péter és az aljas
Peter Parker magánya és belső vívódása barátai elvesztése miatt rendkívül erős és átérezhető drámai vonulat. Holland ugyan nem ér fel a Nincs hazaútban nyújtott, frenetikus alakításához, de fájdalma hitelesen követhető, és nemegyszer szisszent fel a közönség keserves csalódásai láttán. Ezekért főként az ügyeletes főgonosz a felelős, akinek kilétét a marketing során igyekeztek a lehető leginkább titokban tartani, szóval én is csak annyit írok róla, hogy inkább lelkileg terrorizálja Pókembert, mintsem fizikailag. Legalábbis eleinte. Később ő is tipikus marveles tömegpusztító fegyverré alakul, ami enyhe csalódás volt, miután intenzív, pszichológiai odavisszáik a címszereplővel annyira feldobták a film első óráját. Zendaya és Jacob Batalon (vagyis Ned) szerencsére ezután is készek átvenni a stafétát, és fenntartani a történet erős érzelmi magját. A Vadonatúj nap legjobb pillanatai azok, amikor Peter a barátait kerülgeti, róluk ábrándozik vagy netán meg is meri őket közelíteni. Amikor elveszhetünk egyszerre megtört és reményteli lelkivilágában.
Egy a sok közül
A fókusz sajnos előbb-utóbb mindig átterelődik valami bejáratott Marvel-klisére, melyek messze a történet legkevésbé komolyan vehető elemei. Egyenesen frusztráló azt látni, hogy ez a világ, amelyben mostanra hétköznapinak számít a varázslat és a földönkívüli technológia, mennyire képtelen megbirkózni a legalapvetőbb gonosz képességekkel és tervekkel, és hogy maguk a hősök is lazán bedőlnek olyan, számtalanszor eljátszott átveréseknek, melyeket már a nézők is kiszúrnak egyetlen félrepislantás alapján. Kissé hamis és erőltetett érzete lesz ettől a filmnek, és ezen az sem segít, hogy a statiszták gyakran egyáltalán nem reagálnak a körülöttük zajló eseményekre, felthetően azért, mert üres zöldháttér előtt vették fel a jeleneteiket. Talán csak az a gond, hogy többé már nem vagyok tinédzser, de meg mernék esküdni, hogy tíz évvel ezelőtt ezek a filmek még nem érződtek ennyire sutának. Pókember negyedik kalandja jó lett. De a Marvel-univerzum dacára lett az, nem pedig neki köszönhetően. Fél évvel egy új Bosszúállók előtt ez azért aggasztó.
Ha szereted a Vasárnap történeteit, riportjait és életmód-cikkeit, iratkozz fel hírlevelünkre itt, és hetente elküldjük a legjobb olvasnivalókat.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
