Amikor búcsút int egy legendás fegyvernem, káosz és rettegés Csákváron.
Mint ismeretes, 1945 januárjában a Konrád hadműveletek keretében igyekeztek az európai hadak felmenteni Budapest erődöt. Ennek során a magyar királyi 1. huszár hadosztály kapta feladatául, hogy a Vértesen keresztültörve, foglalja el a hegység délkeleti kijáróit, legtávolabbi célpontként a Csákvár felett magasló Kotló-hegyet kijelölve. A hátországban újjászervezett, méneskari legénységből álló századokkal feltöltött alakulat mínusz 30 fokos hidegben, méteres hóban, mindössze kézi fegyverekkel felszerelve vágott neki az emberfeletti feladatnak , amelyet hatalmas vérveszteségekkel, de sikeresen végrehajtott. Ez volt a legmagyarabb fegyvernem, a huszárság utolsó fegyverténye. A Kotló- hegyre feljutott csapatok további utasítások híján két napig étlen-szomjan tartották az állást, egyre hevesebb szovjet rohamokat visszaverve. Innen indult egyik éjszaka felderítő járőrre Wack Géza tartalékos hadnagy bátor csapata, egyenesen be Csákvárra, az ellenséges csapatok sűrűjébe, őt idézzük:
„Bármilyen feladatot kapott az osztály, természetes volt, hogy az én szakaszom legyen az elővéd. Meg kell jegyeznem, hogy ez a szakasz, amelynek a létszáma alig volt több mint egy raj, de nagyszerű, kimondottan vagány, sokat próbált huszárból állott, akiket sikerült még a Csallóközben kiválogatnom.
Wack Géza tartalékos huszár hadnagy
Január végén kaptuk a parancsot, hogy az osztály foglalja el a Kotlóhegyet, ami meg is történt. Csákvár felé az utolsó domb volt részben erdővel borítva. Csákváron már egész komoly orosz erő volt, páncélosokkal, egy hadosztályparancsnok vezetésével. A mi erőnk viszont nagyon kevés volt az ellenséghez képest és elképzelhetetlen gondolat volt, hogy esetleg még Csákvárt is el akarjuk foglalni. A Kotlóhegy elfoglalására a támadást természetesen én vezettem a szakaszommal. Ez simán ment, ellenállással nem találkoztunk a térden felül érő havon kívül, amivel nekünk kellett megbirkóznunk. Fent voltunk a Kotlóhegyen. Hamarosan besötétedett. Meleg ételről, sőt a parancsnoksággal való komolyabb kapcsolatról nem lehetett szó, egy telefonvonalon kívül. A hideg nemsokára -20°C alá süllyedt. Szóval a helyzet meglehetősen vigasztalan volt. A magam részéről még hozzájött, hogy egy ronda gyomorgörccsel kínlódtam. Összegömbölyödve ültem egy összehányt hótorlasz mögött. El kell mondanom, hogy egy „ukrajnának“ nevezett, még a fronton szerzett fertőzés következménye volt mindannyiunkban, egy olyan gyomornyavalya, ami a leglehetetlenebb időpontokban jött elő, és akkor teljesen kiütötte az embert.
Este az osztályparancsnokságról telefonparancsot kaptunk, hogy egy önként jelentkező tiszti járőr menjen Csákvárra és derítse fel. Koltay volt az osztály kotlóhegyi részlegének a parancsnoka, Mihályi alezredes Kőhányáspusztán maradt. Koltay összehívta a tisztikart és felszólította, hogy jelentkezzenek önként erre a feladatra. Én még mindig összegörnyedve gubbasztottam a hócsomó mögött. A felhívásra senki se jelentkezett – talán, mert annyira kilátástalannak látszott a helyzet? – És erre Koltay az én szakaszom legjavát jelölte ki egyenként ebbe a felderítő járőrbe.
Biztos voltam benne, hogy valami vagány-hülyeséget fognak csinálni, ami egy oroszokkal teli faluban nem volt ajánlatos. Ez már nekem is sok volt. Nem engedhettem el kedvenc embereimet egyedül, egy ilyen kockázatos vállalkozásra!
Felkászálódtam a hótorlasz mögül, nagy nehezen és jelentettem Koltaynak, hogy vállalom a feladatot. Térkép csak egy volt. Szerencsére tiszta, csillagos éjszaka volt és Koltay az egyik csillagot jelölte meg irányként Csákvár felé. Mint már említettem, térden felüli hó volt és mínusz 20 fok körüli hőmérséklet. Elindultunk. Az utolsó pillanatban Koltay még egy rajnyi erőt adott mellém, egy szakaszvezető parancsnoksága alatt, biztonsági tartalékként.
Hófehér öltözetünkben alig ütöttünk el a környezetünktől. Egyenruhánk felett fregoli – belül zöldes, kívül fehér paplanruhánk volt, afelett pedig kétrészes, fehér vászon leplező felsőruha, az ún. hólepel. Olyanok voltunk a hófehér környezetben, mint a kísértetek. Alig mentünk 100 métert, megállítottam a társaságot és addig nem mentünk tovább, amíg mindent, ami a legkisebb zajt is okozhatta volna, a géppuska-hevedereket – mivel német villámgéppuskánk volt –, az egyéb fegyverzetet annyira le nem kötöztük, hogy mikor újra elindultunk, semmi zajt se lehetett hallani. Most már teljesen olyanok voltunk, mint egy libasorban haladó kísértetcsapat. Feltételezhető volt, hogy az oroszok Csákvár körül legalább egy figyelő láncot tartanak, amin át kellett csúsznunk, ha be akartunk jutni a községbe. Az oroszok aktivitására jellemző volt, hogy a hátra vezető telefonvonalunkat is, ami az egyetlen összeköttetést jelentette, elvágták. Az erdőből feltűnés nélkül értünk ki a Csákvár fölötti szőlőhegyre. Előttünk egy országút, mögötte egy magaslaton orosz ütegállás látszott tisztán, a csillagok fényénél. Balra tőlünk, a szőlőhegy mögött húzódott Csákvár.
A kék parolis huszárok méltóak voltak a névre
A tartalékrajt a szakaszvezető parancsnoksága alatt az erdő szélén hagytam, hogy majd biztosítsa a visszajövetelünket, a rajnyi rohamszakaszommal pedig elindultunk a falu felé.
Itt emelem ki újból, hogy ez a maroknyi huszár a legnagyszerűbb társaság volt, akikkel a fronton, valaha is együttdolgoztam.
Magamról pedig annyit, hogy a sok hótaposással velejáró, nehéz testi munka a kínzó gyomorgörcsöt teljesen elmulasztotta. Húzódtunk, mentünk a faluba. Időnként szembe jött velünk néhány orosz katona, de nyugodtan elmentünk egymás mellett, a fehér lepel alatt mind egyformák voltunk. Szerencsénkre egyik se próbált beszédbe elegyedni velünk, hiszen akkor egészen másként alakult volna a helyzetünk. Késő éjszaka volt és istentelen hideg!
Egyszerre csak egy nagy ház elé érkeztünk. A nagy udvar első részén egy szekér állt, mögötte egy őrszem, hátán valamiféle lőfegyverrel. Az udvar hátsó felében valami nagy, sötét tárgy feketéllett, ami lehetett egy tank is, de hogy valójában mi volt, nem volt időnk megállapítani. Az jutott az eszembe, hogy nem ártana egy foglyot is vinni magunkkal. Hirtelen felegyenesedtem az orosz előtt és rákiabáltam: „hore ruki!“ Apám harctéri meséiből emlékeztem arra, hogy ez valami olyat jelent, hogy „kezeket föl!“ Az orosz, érthető módon, halálosan megijedt, de ahelyett, hogy felemelte volna a kezét, hatalmasat ordított és a hátán levő fegyvere után kapkodott. Kénytelen voltam, a most kitűnően működő géppisztolyomból, egy sorozattal elhallgattatni.
Erre a lármára persze elszabadult a pokol, különösen, amikor Selettye nevű huszárom is kilőtt egy páncélöklöt a háttérben álló, sötétlő valamire, ami óriási robajjal azonnal fel is robbant.
A robbanás zaja persze már messze, az egész faluba elhangzott, mire az oroszok nagy lármával riadóztattak. Nekünk pedig ideje volt gyorsan, „olajra lépni“! Az álmukból felriasztott oroszok hirtelen azt se tudták, hol keressenek bennünket. A lényeg az, hogy mi mindenféle mellékutakon, kerítéseken, udvarokon át, bántatlanul elértük kiindulási helyünket, az erdő szélét. Az otthagyott biztonsági tartalékkal együtt, a kitaposott úton már gyorsabban haladva, hamarosan visszatértünk a Kotlóhegyre.
Koltay nagy örömmel fogadott, különösen, amikor jelentettem, hogy az egész vállalkozást egyetlen karcolás nélkül megúsztuk.
Nekem az egész olyannak tűnt, mintha egy alvó oroszlán pofaszőreit húzogattuk volna. A hatás viszont mégis megvolt. Utólag tudtuk meg, hogy az oroszok egész éjjel, órákon keresztül lőtték egymást.
Már előbb említettem, hogy az oroszok elvágták a távbeszélő vezetéket s nem volt összeköttetés az osztályparancsnoksággal. Így én kaptam a parancsot, hogy menjek vissza Kőhányáspusztára, Mihályi alezredeshez, jelentsem az éjszakai vállalkozás eredményét és menet közben kössem össze a telefonvezetéket, aztán maradjak ott pihenőben. Mire beértünk a pusztára, az oroszok újból elvágták a telefonkábelt. Estére pedig már teljesen körülzárták Kotlóshegyet, ahová a bejutás lehetetlenné vált és ezzel az osztály sorsa megpecsételődött.
Január 30-án reggel volt, amikor jelentkeztem az alezredesnél, mondanom se kell, hogy embereimmel együtt holtfáradtak voltunk, s az egy-két házból álló Kőhányáspusztán pihenésre se volt lehetőség. Este újból parancsot kaptam, az összeköttetés megszakadván, embereimmel kíséreljem meg a visszavonulási parancsot osztályomnak eljuttatni. Koromsötét éjszaka volt, térdig érő hó, mint előző napon. Megpróbáltuk megközelíteni az osztályt, már az oroszok közt jártunk, közvetlenül hallottuk az orosz beszédet, de úgy körül volt zárva az egész magaslat, hogy teljesen lehetetlen volt továbbmenni.”
Itt elvesszük a szót a derék hadnagytól, de csak a következő cikkünkig, amelyben egy másik magyar hőst mutatunk be, aki szintén ott volt a Kotló-hegyen. Az ő történetén keresztül elmeséljük eme szívszakítóan szomorú, de annál dicsőségesebb vállalkozás sorsát.
Vérteskozma határában felkereshetjük a huszárhadosztály emlékművét
Két csákvári öregember mesélte, milyen hatása volt a vállalkozásának. Erről a következőket halljuk Nagy Kálmán bácsitól:
„Egy hétvégén elindultam a Vértesbe, az 1945-ös emlékhelyemre. A csákvári szőlőhegyen találkoztam két helybelivel, akik borozgatás közben elmesélték, egymás szavába vágva, hogy
a Vértesben ’45 elején huszárok voltak és az oroszok úgy féltek tőlük, mint a tűztől. Képzeljem el, egy éjjel egy huszár bejött az oroszokkal zsúfolt faluba és pillanatok alatt fejreállt az egész helyőrség, olyan riadalmat csináltak.
Az orosz tábornokot majd megütötte a guta a méregtől. Én persze nem árultam el, hogy valami közöm nekem is volt a dologhoz. És jólesett hallani mindezt, és egy kis elégtétel is volt benne, hogy talán mégse volt minden hiába!”
Áldott az a nemzet, amely ilyen hősies katonákat tudhat a magáénak,akik ügyességükkel, hazafiasságukkal és merészségükkel ilyen tettekre képesek.Legyen követendő példakép a harmadik évezred, a 21. század magyar fiataljainak!
Szerkesztette Wack Géza hadinaplója és elbeszélése alapján: Nagy Kálmán/Rittmeister – Szent Korona Rádió – Puskaporos Szaru/
Forrás:szentkoronaradio.com
Tovább a cikkre »
