1994 december elejétől kezdve két hónapon át tíz folytatásban ismertettem, illetve fordítottam a Demokrata hetilapban a tavaly 98 éves korában elhunyt kiváló brit-amerikai történész, Robert Conquestnek azt a könyvét, amely leírja a Sztálin által okozott mesterséges éhínséget Ukrajnában.
A Bánat aratása: a szovjet kolhozosítás és a terror-éhínség (The Harvest of Sorrow: Soviet Collectivisation and the Terror-Famine) 1986-ban jelent meg. Talán említeni sem érdemes, hogy máig nincs magyar kiadása. Nyilván azért, mert 14,5 millió ember halála a magyar könyvkiadók szemében nem sokat nyom a latban.
Hogy hozzájárulhassak eme iszonyú népirtás emlékének ébren tartásához, mától kezdve minden nap egy-egy folytatást teszek elérhetővé az „Élő archívumban”.
A mai Word sajnos néhány ékezettel ellátott magánhangzót eltorzít a Word akkori változatában tárolt szövegben. De úgy érzem, az ennek ellenére könnyedén olvasható.
Következik tehát az első rész.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Ez a könyv, teljes címén “A bánat termése – a szovjet kolhozosítás és a terror-éhínség” az emberiség ellen elkövetett talán legnagyobb bűntettet írja le. 14 és fél millió ember elpusztítását. A könyv a több mint fél évszázada eltelt események ellenére is égetôen aktuális. Nem csak azért, mert magának a könyvnek az elhallgatása is köteteket mond a jelenlegi állapotokról Magyarországon, de a sztálini terror egyes fô indítékai megdöbbentô rokonságot teremtenek a jelenlegi magyarországi balliberális értelmiség egyik alapélményével: a nacionalizmus féktelen gyűlöletével. És azért is, mert Conquest könyvét olvasva jobban megértjük, hogy a kommunisták négy évtizedes munkájuk során milyen módszerekkel tették azzá Magyarországot is, ami jelenleg.
* * *
1929 és 1933 között a Szovjetunió Kommunista Pártja Sztálin vezetésével kataklizmikus méretľ, mesterséges éhínséget hozott létre Ukrajnában. Ennek következményeként több ember halt meg, mint az I. világháborúban összesen és több mint kétszer annyian mint a holocaustban. De a szovjet kommunistákat senki sem vonta felelôsségre.
A könyv szerzôje a sztálini terrorkorszak világszerte a legkiválóbbnak elismert szakértôje, Robert Conquest, a kaliforniai Hoover Intézet kutatója. Az Śj Demokrata olvasói a folytatásokban közölt Szudoplatov könyvhöz írt bevezetôjébôl is megismerhették.
Mivel az ukrajnai gaztettekrôl és az áldozatokról még ma is alig esik szó, sorozatunkkal olvasóink tájékoztatása mellett emléket is szeretnénk állítani azoknak a gyermekeknek, nôknek és férfiaknak, akik egy iszonyatos eszme megvalósításának útjába álltak és ezért pusztulniuk kellett. Hogy ennek a könyvnek az ismertetése feltételezhetően nem vált majd ki osztatlan örömet a balliberális oldalon, az talán érthetô. Hiszen lapjaikban naponta olvashatjuk, hogy emlékezni és emlékeztetni kell, mert így kerülhetô el a borzalmak megismétlôdése. Szinte gondolni sem merünk arra, hogy itt arról van szó, hogy a “balliberális” olyan emberek gyűjtőfogalma, akik számára a kommunizmus visszatérte nem jelent borzalmat. Ami viszont magában véve is iszonyatot kelt. Fôként akkor, ha ilyen emberek egy országot vezetnek, illetôleg annak vezetésében részt vesznek, akár mint vezetô értelmiség is.
A könyvet 1986-ban az Oxford Egyetem kiadója jelentette meg. A fordításból a dokumentumokra utaló lábjegyzeteket elhagytuk.
———————-
BEVEZETÉS
Ötven évvel azelôtt, hogy ezeket a szavakat papírra vetem, Ukrajna és a tôle keletre fekvô ukrán, kozák és egyéb területek – mintegy negyven millió embernek otthont adó hatalmas kiterjedésľ terület – egyfajta óriási Bergen Belsen képét nyújtotta. A vidéki lakosság – férfiak, nôk és gyermekek – egy negyede halott volt vagy haldoklott. A többi az elgyengülés különbözô fázisában szenvedett. Erejük sem volt ahhoz, hogy eltemessék családjukat és szomszédjukat. Ugyanakkor – mint Bergen Belsenben – jól táplált rendôrök vagy párthivatalnokok felügyeltek az áldozatokra.
Ez volt a Sztálin szavaival kifejezett “felülrôl indított forradalom”, amelynek során ô és munkatársai a rezsimmel szemben engesztelhetetlenül ellenségesnek tekintett két elemet tapostak szét: a Szovjetunió parasztságának egészét és az ukrán nemzetet.
A rezsimek és politikák életében ötven év hosszú idô. Az emberek életében már nem annyira. Találkoztam olyan férfiakkal és asszonyokkal, akik gyermekként, sôt fiatalként élték meg azokat, amelyekrôl olvasni fognak. Voltak közöttük olyanok, akik a “túlélôk bľntudatával” éltek – ami azt az irracionális szégyent jelenti, hogy nekik élniük kell akkor, amikor barátaik, szüleik, testvéreik meghaltak. Ugyanez az érzés a náci táborok túlélôinél is megtalálható.
Egy másik szinten vizsgálva, mindaz ami történt a Kremlben ma uralkodó csoport vezetô tagjainak mindennapos politikai tapasztalata. És az akkor a vidéken megteremtett rendszer a szovjet rend része, ahogyan ma is létezik. A létrehozására használt módszereket sem tagadták meg eddig, kivéve a lényegtelen részeit.
* * *
Az itt szereplô események a következôképpen foglalhatók össze: 1929 és 1932 között a Szovjet Kommunista Pártja Sztálin vezetése alatt olyan okokból, amelyek majd elbeszélésünkkor elôbukkannak, kettôs csapást mért a Szovjetunió parasztságára: kuláktalanított és kollektivizált. A kuláktalanítás azt jelentette, hogy parasztok millióit ölték meg vagy deportálták, családostul, a Sarkkörre. Elvileg a jobb anyagi helyzetben lévôket, gyakorlatilag pedig a legbefolyásosabb parasztokat, vagyis azokat, akik a leginkább ellenálltak a párt terveinek. A kollektivizálás a föld magántulajdonának eltörlését és a fennmaradó parasztságnak a párt vezetése alatt álló kolhozokban tömörítését jelentette. E két intézkedés több millió halottat eredményezett fôként a deportáltak körében, de a nem deportáltak között is, mint például Kazahsztánban.
1932-ben és 1933-ban azután jött az, amit a terror-éhínségként írhatunk le. Ćldozatai az ukrajnai kolhozparasztok és a nagyrészt ukrajnai Kubán (a Don és a Volga területeivel együtt) lakosai voltak. A módszer abból állt, hogy a lehetségest messze meghaladó gabona beszolgáltatási kvótákat írtak elô számukra és minden csipetnyi élelmiszert elvittek és ugyanakkor megakadályozták, hogy a haldoklók külsô segítséget – akár a Szovjetunió területérôl is – kapjanak. Ezt az akciót, amely során többen pusztultak el, mint 1929 és 1932 között, az összes ukrán kulturális és szellemi központ és vezetô, valamint az összes ukrán templom elleni támadás kísért. Az ukrán paraszt állítólagos nyakasságát abban, hogy nem adta át azt a búzát, ami nem is volt neki, kifejezetten nacionalizmusa számlájára írták. Ez pedig összecsengett Sztálin azon mondásával, hogy a nacionalizmus kérdése lényegében parasztprobléma. Az ukrán paraszt tehát kétszeresen is szenvedett: parasztként és ukránként.
Źgy tehát két egymástól elkülönített, vagy részben elkülönített elemet látunk: a párt harcát a parasztsággal és a párt harcát az ukrán nemzeti érzéssel. És mielôtt ennek a történetnek a csúcspontjait elmondanánk, vizsgáljuk meg mindkettônek a hátterét. Ezt könyvünk elsô részében tesszük meg.
Elbeszélésünk középpontja mégis az 1929 és 1933 közötti események. Ebben az idôszakban, amely nagyjából annyi ideig tartott, mint az I. világháború, hasonló méretľ harc ment végbe a szovjet vidéken. Annak ellenére, hogy ez egyetlen országra korlátozódott, Sztálinnak a parasztok elleni harcában többen haltak meg, mint az I. világháborúban elesettek összesen. Különbség azonban volt: a szovjet esetben csak az egyik oldal volt felfegyverkezve és az áldozatok, mint ahogyan várható is, szinte csak a másik oldalon voltak, közöttük nôk, gyerekek és öregek.
Többszáz történelmi és más munkát írtak az I. világháborúról. Nem lenne igaz, ha azt mondanánk, hogy egyetlen könyv sem szól a kolhozosításról és a terror-éhínségrôl. Sok publikáció jelent meg, de csaknem mindegyik dokumentum-jellegľ vagy szakdolgozat (mindkettôbôl sok hasznom származott). De a mindennapos értelemben vett történelmi leírás nincs.
E könyv célja tehát fura. Mégpedig az, hogy a Nyugat köztudatába véssünk egy olyan fontos esemény ismeretét és érzését, mely több millió embert érintett és több millió ember halálát okozta.
De hogyan lehetséges, hogy ezek az események még nem íródtak a köztudatba?
Azt hiszem ennek három oka van.
Az egyik az, hogy a nyugati tapasztalattól távol esnek. Maga a “paraszt” szó idegenül hat amerikai vagy brit fülnek és távoli országokat, olykor a messze múltat idézi fel. És ez így is van: az orosz vagy az ukrán paraszt történelme igencsak eltér a brit vagy amerikai farmer történelmétôl.
Ukrajna nem úgy van benn a nyugati tudatban, mint Lengyelország, Magyarország vagy akár Litvánia. A modern korban csupán néhány éven át maradt független. Két évszázadon át térképeinken az orosz birodalomnak, vagy a Szovjetuniónak a részeként szerepelt. Nyelve viszonylag közel áll az oroszhoz, mint a holland a némethez vagy a norvég a svédhez.
Végezetül a megértés egyik legfontosabb akadálya Sztálinnak és a szovjet hatóságoknak az a képessége volt, hogy elkendôzzék a tényeket. Sôt, ebben segítôpartnerre találtak sok nyugatiban, akik ilyen vagy olyan okokból félre akartak vezetni másokat vagy saját magukat. És akkor is, amikor a tények – vagy egyes tények – utat találtak a nyugati köztudatba, ott voltak már a szovjet képletek, amelyek a tényeket igazolni látszottak, vagy legalábbis bocsánatosnak tekintették ôket. Mindenek elôtt ott volt a kizsákmányoló “kulák” képe – a gazdag, hatalmas, népszerľtlen, kitisztogatott (még akkor is, ha egy picit embertelenül) zsíros paraszt, mint a párt, a haladás és a paraszti tömegek ellensége. Valóságban azonban az ilyen ember – amennyiben egyáltalában létezett – 1918-ra már eltünt és a fogalmat két vagy három tehenet tartó parasztra alkalmazták, vagy egy még a nála is szegényebb, de az elôbbi iránt barátsággal viseltetô gazdálkodóra. A terror-éhínség idejére még ezeknek sem maradt nyoma a falvakban.
* * *
A szovjet kormány e téren foganatosított lépesei összekapcsolódtak. A felszínen azonban ez nem így nézett ki. Ha a dolgokat logikai oldalukról nézzük, akkor a kuláktalanítás végrehajtható lett volna kolhozosítás nélkül is (mint ahogyan valami ilyesmi is történt 1918-ban). A kolhozosítás pedig végrehajtható lett volna kuláktalanítás nélkül is – és voltak olyan kommunisták, akik ezt sürgették. Ez esetben az éhínségre nem lett volna szükség.
Szövegünkben majd kidomborodik, hogy a rezsim miért folyamodott mégis e három csapás mindegyik és összes eleméhez.
* * *
A szerzô bevezetôjében ezt követôen a mesterségesen keltett éhínség gazdasági hátterérôl beszél, majd arról, hogy milyen dokumentumok alapján írta meg munkáját
11. FEJEZET
TĆMADĆS UKRAJNA ELLEN – 1930-32
“A mi földünk, amely nem a mi földünk”
Sevcsenkó
Akkor, amikor Sztálin 1929-30-ban nekiveselkedett, hogy eltapossa a parasztságot, ismét támadást indított Ukrajna és nemzeti kultúrája ellen, amelyet a huszas évek elején függesztett fel.
Szaharov akadémikus a “Sztálinra jellemzô ukrajnofóbiáról” (mindannak utálata, ami ukrán – a szerk.) ír, de kommunista szempontból nézve ez nem jelentett irracionális ukrajnofóbiát. Egy nagy nemzet került kommunista irányítás alá. De nem csak népességee nem akart megbarátkozni a rendszerrel: az is igaz volt, hogy a neemzeti kultúra képviselôi és még sok kommunista is csak feltételesen fogadta el Moszkva hatalmát. A párt szempontjából ez magában véve is sajnálatos volt és a jövôre nézve veszéllyel terhes.
1929-30-ban, miután elpusztította a jobb oldalt és megkezdte kolhozosítási és kuláktalanítási politikáját, amely Ukrajnát különösen súlyosan érintette és ott találkozott a legerôsebb ellenállással, Sztálin végre csaknem teljesen készen állt arra, hogy minden ilyen centrifugális irányzatokkal szembeni ellenségességnek teret adjon.
Már 1929 áprilisában az OGPU (a Csekaként indult KGB, a szovjet titkosrendôrség korabeli neve – a szerk.) már nacionalista összeeskľvéssel vádolt ukránokat. Még ugyanabban az évben nyílt támadás indult meg a legtiszteletreméltóbb ukrán tudósok ellen. Júliusban egy állítólagos földalatti mozgalom, az Ukrajna Felszabadításáért Küzdô Unió 5000 tagját letartóztatták.
1930 március 9-e és április 20-a között ismert ukrán személyiségek kirakatperére került sor a harkovi operaházban. Negyvenöt személyt azzal vádoltak, hogy a fenti szervezet tagjai…
Conquest ezután részletesen beszámol számos, hasonló esetrôl, majd így folytatja:
Az ukrán intelligencia elleni elsô támadás a parasztságot ért frontális csapás nyitánya volt. Sztálin nagyon jól megértette, hogy az ukrán nemzeti érzés lényege az azt kifejezô intelligenciában volt, de a paraszti tömegekben is, akik századokon keresztül ápolták azt. A nemzet “lefejezése” azáltal, hogy szószólóit eltávolították valóban lényeges volt – és ez késôbb evidensé vált a katyni mészárlás inditékában és az 1940-ben elvégzett baltikumi deportálásokban. A jelek szerint Sztálin megértette, hogy csupán az egész nemzet testén – vagyis a parasztságén – végigvezetett tömeges terror tudja az országot engedelmességre kényszeríteni. A nemzetiség és a parasztság közötti kapcsolatáról kialakult gondolatát világosan fejezte ki, amikor azt mondta:”A nemzetiségi probléma lényegét tekintve a parasztság problémája”.
És valójában: az ukrajnai kollektivizálás egyik célját hivatalosan így fogalmazták meg: “az ukrán nacionalizmus társadalmi alapjának, az egyéni magántulajdonnak szétverése”.
Az Ukrajna Felszabadításért Küzdô Unió “összeeskľvése”, mint láttuk, a falvakra is kiterjedt. Sok falusi tanítót e miatt lôttek le. Az egyik körzetben a Végrehajtó Bizottság vezetôjét, a körzeti fôorvost és másokat is összeeskľvôkként végeztek ki.
Kosszior, Ukrajna elsô titkára, így foglalta össze a harc lényegét: “az Ukrán Kommunista Pártban a nacionalista elhajlás…rendkívüli szerepet játszott a mezôgazdaság válságának megindításában és elmélyítésében”. Balickíj, Ukrajna rendôrfônöke pedig azt mondta: “1933-ban az OGPU ökle két irányba csapott le. Elôször a falvakban a kulákokra és a petljurista (Petljurát, a szocdem politikust 1926-ban Párizsban meggyilkolták – a szerk.) elemekre, másodszor pedig a nacionalizmus vezetô központjaira”.
Źgy tehát a kulákokat okolták, mint a nemzeti gondolat hordozóit és a nacionalistát mint a kulák magatartás fenntartóját és segítôjét. De függetleenül attól, hogy az ukrán parasztot mely minôségében vizsgálták, igen csak zavaróan hatott a rezsim tervei szempontjából. A kolhozosítással szembeni ellenállás Ukrajnában mindig is erôsebb volt és némileg erôszakosabb mint magában Oroszországban. Grigorenkó tábornok véleménye szerint mivel az elsô kollektivizálási hullám veresége nagyrészt az Ukrajnában és a Kaukázus északi részén végbemenô tömegméretľ akció volt, Sztálin arra a következtetésre jutott, hogy ezek különösen csökönyös területek, amelyeket szét kell taposni. Egy megfigyelô szerint az ukránok kolhozosítással szemben mutatott rendkívüli ellenszenvének egyik fô oka az volt, hogy az ukrán kolhozok általában sokkal nagyobbak és így személytelenebbek és bürokratikusabbak voltak, mint Ororszországban. És a szövetkezesítés gyorsabban is haladt elôre. 1932 derekán az ukrán parasztoknak 70 a százaléka már kolhozban dolgozott, míg Oroszországban ez az arány nem érte el a 60 százalékot sem.
Sztálin sokszor óvott “a kolhozok idealizálásától” Puszta létük, érvelt, nem jelenti azt,, hogy az osztályellenség eltünt. Ellenkezôleg: az osztályharcot most már a kolhozokon belül kell megvívni.
Forrás:lovasistvan.hu
Tovább a cikkre »
