A magyarságtól szabad és független jómadarak szellemisége olyan, hogy nélkülözhetetlen. Bármilyen alakban is, de mindig jelen vannak.
Sajátos magyar vonás egyébként az öngyűlölet. Persze marginálisan mindenhol van ilyesmi, mondjuk jó példa erre az USA progresszív értelmiségének fehér része, aki a négereknél háromszor hangosabban áll ki a BLM mellett. Különösen vicces típus a progresszív amerikai zsidó értelmiségi, aki magát palesztín kendőbe burkolva éjjel-nappal Izrael ellen harcol.
Mindenhol jelen van tehát, de sehol se olyan hangsúlyos, mint Magyarországon. Talán még Oroszországban létezik ez a jelenség erősebben: ott a nagyvárosi orosz értelmiség egy része az életét tette fel az orosz értékek elleni küzdelemre: annyira elvakultak, hogy még az ország nevét se hajlandók kimondani rendesen, helyette annak gúnynevét mondják Россия (Rosszija) helyett Рашка (Raska).
A jelenséget már a XIX. század végén megmagyarázta Augustin Cochin francia történész. A modernitást egy kicsiny szellemi elit szervezte meg szerinte, utalva ezzel a korabeli felvilágosodási eszmét terjesztő különféle vitaklubokra. Ezek jellemzője, hogy mélyen megvetik a nagy többséget, mely nem hajlandó a “világosságot” befogadni. A kis elit ezért missziójának tartja, hogy felvilágosítsa, “felszabadítsa” az ostoba népet, mely arra is képtelen, hogy saját érdekeit felismerje, akár erőszak is indokolt ezért. Hiszen ez jó erőszak, mely az ostobákat felszabadítja saját maguk alól!
S aztán mi van, ha már minden jogot megkapott a nép, s ezzel mégse él? Mert van általános szavazati jog, szervezkedési jog, vannak felvilágosult pártok. S a nép mégse ezekre szavaz.
A jelenség ismert a mai magyar közéletből: a magyar genetikusan alattvaló, mucsai bunkó, veleszületett fasiszta rasszista.
Szerencsére mindig akadnak éles liberális eszmék, akik még ezen is átlátva megtalálják a baj gyökerét. S most idézek: “A fél XIX. századi magyar irodalom fasiszta hőbörgés, Vörösmarthy Mihály pl. dísztagkönyvet kapott volna az NSDAP-ben a Szózatért.” – a szerzőt nem írom meg, mert nem érdemli meg. Akit név szerint kritizálok, azt tisztelek is, mert az ellenségszámba vétel a tisztelet egy fajtája. Ez viszont nem ellenség, hanem nulla. Ezzel a típussal nem a vita vagy a jog eszköze szükséges, hanem a pofánverés és agyagba döngölés.
Én egyébként mégis örülök az ilyeneknek. Minél több marhaságot gágognak, annál kisebb az esélye, hogy ez a típusú emberszabású valaha is hatalmat kap a kezébe ismét.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
